Ite missa est – ezzel végződik a latin nyelvű szentmise. „Menjetek, küldetéstek van!” A válasz: „Deo gratias!” „Hála Istennek!” Sajnos, a magyar misekönyvben a „Menjetek békességben!” záróformula szerepel, kár. A latin szöveg sokkal kifejezőbb.
A küldetés
Az ember küldetését Isten adja. Van az emberiségnek közös küldetése, van csoportküldetés és van személyes küldetés, ha úgy tetszik feladat, hivatás, karizma. Vegyük sorba mit kell ezek alatt értenünk.

Az emberiség küldetése
Eleinte ez olyan egyszerű volt.

Ter 1
26 Majd azt mondta Isten: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!«
28 Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!«
Ter 2
15 Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg.

Ez az állapot nem tartott soká, az ember maga akarta eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Hiányzott az Isten iránti bizalom, az a bizalom, hogy az Isten jót akar az embernek, akik ősszülőként az egész emberiséget képviselték. Isten ez után nagyon sokszor kinyilvánította, hogy engedetlensége ellenére szereti „az embert”, sőt, minden embert és a végső idők kezdetén pedig saját Fiát küldte el.
Mi az Isten célja az emberrel, milyen küldetést bízott ez emberekre? Ez igen egyszerűen megválaszolható: szeretni az Istent, szeretni embertársainkat. A válasz ugyan egyszerű, de már Jézusnak is felteszik a kérdést: ki az én felebarátom, akit úgy kell szeretnem, mint önmagamat. Ma már magyarázgatnunk kell az a kőkeménységű választ, amit Jézus erre a kérdésre ad. Ki volt az, aki az összevert, vérében fekvő magatehetetlen zsidón ott a jerikói úton segített? Ma (ismeretek hiányában) megvonjuk a vállunkat: hát egy szamaritánus.

Mit szóltok ehhez a történethez?
A minap a Rákóczi úton egy bizonytalanul lépegető öreg végigesett a járdán. A bal keze maga alá szorult, jobbja messze kinyújt. Kalapja kissé távolabb gurult. Sokan látták, de részegnek hitték. Csúcsforgalmi idő volt, mindenki sietett a dolgára. Jött egy háziasszony látta az öreget, de tovább ment, mert ha nem ér oda az óvodába megint, akkor botrányt csinál vezető óvónő, neki pedig még van egy kisebb gyereke is, akit majd jövőre kell bejuttatni ugyanebbe az óvodába. Aztán egy lelkész jött, a közeli kórházba sietett egy beteghez. Az öreget részegnek nézte, és mire átjutott a kórház portáján, már el is felejtette a földön fekvő embert. Jött arra egy cigány is, borotválatlan volt és piszkos is, meglátta a földön az öreget. Telefont keresett, mentőt hívott. Amíg az megérkezett, megfordította és a ház falához húzta az öreget. Látta, hogy lila az öreg arca, hát felültette a magatehetetlen embert, kigombolta a nyakán az inget. Egy ittas férfi tántorgott el a cigány mellett és hangosan így szólt: » No, ez is egy részegeket fosztogató cigány! « Aztán megjött a mentő, az öreget az autóba rakták. A cigány pénzt adott a mentősnek és azt kérte, hogy úgy ápolják az öreget, mintha saját apjuk volna. A mentőorvos furcsán nézett a cigányra, de a pénzt eltette, és az autó nagy szirénázva elrohant.
Bizony, Jézus korában a szamaritánus a zsidók szemében nem volt ember. Persze, a szamaritánusok sem szerették a zsidókat. Előítéletek és sok nemzedékre visszamenő gyűlölet volt a zsidók és a szamaritánusok között.

Tehát: szeretni az Istent, szeretni embertársainkat. Ez a küldetés egyben meghívás is, meghívás az örök életre, amihez összesen annyi kell, hogy Isten ajándékozó szeretetét elfogadjuk és magától értetődően ezt a szeretetet viszonozzuk. Az Isten ajándékozó szeretete nem ér véget földi életünkkel, hanem ez a szeretet örök életet ad. Ne mondjuk azt, hogy viszonzásul, mert ugyan ki vagyok én, hogy Isten valamit viszonozzon nekem? Érdemtelenül szeret engem. Ezért ajándékoz. De Isten szeretetének ajándéka egyáltalán nem következmények nélküli.

Mt 25
42 „Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, 43 idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.” 44 Erre azok is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?” 45 Akkor ő így felel majd nekik: „Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.”

A közösségi feladat
Itt ülünk néhány tízen, nagyjából ismerjük is egymást, valahogyan közösségben vagyunk, közösséget alkotunk. Része vagyunk egy tágabb közösségnek, a sokszínű Anyaszentegyháznak. Ennek a közösségnek a küldetését Jézus akkor adta, amikor eltávozott, a mennybemenetelkor. Milyen fontosnak tartjuk az eltávozó utolsó szavait! Ezek a szavak azért is jelentősek, mert az eltávozó már nem tud rajta változtatni, nem tudja finomítani, módosítani: végleges.

Mt 28
»19 Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, 20 és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«

Milyen egyszerű volna ezt a küldetést azzal elintézni, hogy ez a papok és püspökök feladata! Ez azonban nem így van. A Katolikus Anyaszentegyház minden tagjának feladat a missziós parancs teljesítése, persze másképpen kell ennek eleget tennie egy papnak vagy püspöknek és másképpen egy laikusnak. Nekünk, valamennyiünknek ott kell a jézusi tanítást továbbadnunk, ahová az élet, a sorsunk állított. Olvastam erről egy érdekes történetet.

Létrehozva 2020. augusztus 5.