Hit és kétség


  A hit Isten adománya és nem valami pusztán belôlünk való, mellyel
tetszésünk szerint bánhatunk. Teljesen különbözik az ész
meggyôzôdésétôl, ámbár nyomon követi. ... A hit nem pusztán az értelem
meggyôzôdése, hanem szilárd elismerés, világos bizonyosság, nagyobb,
mint valami más bizonyosság; a lélekben jött létre Isten kegyelmével és
csakis általa. Amint tehát meggyôzôdhetnek az emberek valamirôl és
mégsem cselekednek meggyôzôdésük szerint, ugyanúgy meggyôzôdhetnek
valamirôl anélkül, hogy meggyôzôdésük szerint higgyenek ... Értelmük
meggyôzôdött, és kétségeik erkölcsi jellegűek, mert gyökerükben az
akarat hibájából származnak. Egyszóval a vallás melletti érvek senkit
sem kényszerítenek hivésre, ugyanúgy, amint a jó magatartás melletti
érvek senkit sem kényszerítenek engedelmességre. Engedelmesség az
engedelmeskedni akarásból következik, a hit pedig a hinni akarásnak a
folyománya; beláthatjuk magunktól hit dolgaiban éppúgy, mint az
engedelmesség terén, hogy mi a helyes, -- de megtenni azt, ami helyes,
ezt nem tudjuk Isten kegyelme nélkül. Ez a különbség az ész egyéb
megállapításai és a vallás igazsága melletti érvek között. Nem kell
hittény hozzá, hogy a 2 x 2 = 4-et igaznak elismerjük; nem tehetünk
mást, minthogy elismerjük; és ezért semmi érdemünk sincs benne; azt
azonban már érdem hinni, hogy az Egyház Istentôl van; mert jóllehet
bôségesen bizonyítják érvek, a végkövetkeztetés levonásától mégis
esztelenség nélkül húzódozhatunk; panaszkodhatunk talán, hogy nem
világos elôttünk, halaszthatjuk elismerésünket, kételkedhetünk, ha
akarunk ...
  ... Az Isten nagyon különbözôen bánik velünk; az egyik embernél
lassan érlelôdik a meggyôzôdés, a másiknál gyorsan; az egyiknél sok
gondolkodás és sok tépelôdés, a másiknál felvillanó megvilágosodás
eredménye. Az egyik ember egyszerre meggyôzôdik, úgy miként Szent Pál
írja: ,,Ha valamennyien prófétálnak, -- mondja a tan magyarázásáról
szólva, -- és belép egy hitetlen vagy avatatlan, azt megcáfolja
mindenki, megítéli mindenki. Szívének titkai nyilvánvalóak lesznek; és
így arcra borulva imádja az Istent, és megvallja, hogy valóban Isten
van bennetek''. (1Kor 14,24-25) Megismétlôdik ez most is; egyesek
megtérnek már egy katolikus templomba való belépés alkalmával; másokat
egy könyv olvasása, ismét másokat egy tan térít meg. Érzik bűneik
súlyát és belátják, hogy Istentôl kell erednie annak a vallásnak,
melynek egyedül vannak eszközei megbocsátásukra. Vagy erôt vesz rajtuk
a katolikus vallás nyilvánvaló szentsége, szépsége és (úgy mondhatnám)
kellemes illata s megilletôdnek tôle. Vagy vezetô után sóvárognak a
vélemények viszálykodásában és éppen az Egyháznak a hitrôl szóló tana
gyôzi meg ôket, ami oly kemény sokak számára. Mások ismét számos
kifogást hallanak az Egyház ellen és az egész dolognak mindenben
utánajárnak; ezek nehezen, legfeljebb hosszú kutatás végeztével
gyôzôdnek meg. ... Az Isten különbözôen bánik velük; de ha hűek
világosságukhoz, végül is a maguk idejében, bár talán egymástól
különbözô idôben, egy és ugyanazon nagyon határozott és kétséget nem
hagyó lelki állapotot szerzi még nekik, mit meggyôzôdésnek nevezünk.
Nem lesz kétségük, bármily tárgyi nehézségei is lehetnek még, hogy az
Egyház az Istentôl van; nem fognak talán erre vagy arra az ellenvetésre
válaszolni tudni, de ennek ellenére bizonyosságuk lesz.
  Ezt a sajátos helyzetet mindig szem elôtt kellene tartani: a
meggyôzôdés lelki állapot, valami fölött álló és különbözô a puszta
érvektôl, melyekbôl következik; nem változik meg azok erejével vagy
számával. ... Korábban vagy késôbben elérkezik valamiképp az idô, mikor
meg kell az embernek gyôzôdve lennie és meg van gyôzôdve, és akkor
kötelessége, hogy ne várakozzék még további jelentékenyebb érvekre, bár
felhozhatók jelentékenyebb érvek. Oly állapotba kerül, hogy talán
egyáltalában nem is kíván további érveket hallani az Egyház mellett;
nem kíván többet olvasni vagy töprengeni a dologról; szelleme
tökéletesen kielégült. Ilyenkor kötelessége azonnal csatlakoznia az
Egyházhoz; nem szabad késlekednie; elôvigyázatosnak kell lennie a
meggondolásban, de haladéktalannak a véghezvitelben ... Rendkívüli
adomány az, katolikusnak lenni; talán csak egyszer kapunk rá hívást
életünkben és soha többé. ... Mit tudunk mondani a halál elérkezésekor,
ha nem tértünk meg és pedig kimondottan és közvetlenül a saját
hibánkból?
  ,,A bölcsesség úton-útfélen szónokol, a tereken hallatja hangját: Ti
kisdedek, meddig kedvelitek a gyermekességet, s a bolondok meddig
kívánják, mi nekik ártalmas, s a balgák meddig gyűlölik a belátást?
Térjetek meg feddésemre; íme, kiöntöm nektek lelkemet, tudtul adom
nektek igéimet. Mivelhogy szóltam és vonakodtatok, mert kinyújtottam
kezemet és nem volt, ki odanézzen, és semmibe sem vettétek minden
tanácsomat és nem törôdtetek feddésemmel: Én is nevetek majd
romlástokon, gúnyolódom, ha reátok jô, amitôl féltek, ha hirtelen baj
szakad reátok, és romlástok ott terem, mint a fergeteg, és eljô reátok
a szükség és a szorongás. Akkor hívnak majd Engem, de nem hallom,
keresnek hajnalban, de meg nem lelnek. Mivelhogy gyűlölték a tudást, és
nem vették be az Úr félelmét, s nem hajlottak tanácsomra, és
megvetették minden intelmemet: bizony enni fognak útjuk gyümölcsébôl,
és jóllaknak saját terveiktôl''. (Péld 1,20-31)

                       Faith and doubt, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 11.