„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

Lecsapott a valóság, hogy odafigyeljek rá. Két órával azelőtt indultam el egy bátorító keresztény konferenciáról. Tele voltam reménnyel, Jézus szeretetével, világosan láttam életem irányát, és készen álltam rá, hogy bátran továbbinduljak. Legalábbis így gondoltam.

Az autó hangszóróiból egyenesen a szívembe áramlott a vidám dicsőítő zene, és én lelkesen énekeltem a dalokat. Majd hirtelen abbahagytam.

Az ujjaim kifehéredtek, ahogy megszorítottam a kormányt, mikor egy forduló után lefelé a hegyről vastag ködbe érkeztem. Olyan sűrű volt, mintha egy takarót terítettek volna a tájra és a kocsimra.

Százszor végigmentem már ezen a jól ismert úton. Most mégis pánik szorította össze a szívemet.

Meresztgettem a szemem, hátha túllátok a kocsi orrán. Tudtam, hogy ott vannak a fehér vonalak a kétsávos út közepén, de nem láttam őket. Csak egyre voltam képes: Istenhez kiáltani. – Uram, nagyon félek. Vezess, kérlek. Te ugyanaz az Isten vagy, mint akit a derűs, napfényes hegytetőkön megtapasztalok, amikor mérföldekre el tudok látni. De most semmit sem látok. Mutasd az utat, kérlek. Minden kétségessé vált, amit tudni véltem.

Ahogy araszolgattam előre, a felemelő háromnapos konferenciára gondoltam. Azért hívott oda Isten, hogy teljes bizalommal szolgálhassam őt. Ezt olyan biztosan tudtam, mint az, hogy hogy hívnak.

És lám, alig néhány órával később már kételkedem Istenben. Nagyon féltem. De vezetnem kellett tovább. Mást nem tehettem, csak kétségbeesetten szólongattam: – Uram, segíts! Uram, segíts! Segíts, hogy továbbmenjek. Segíts, Uram!

Úgy egy órával később letértem a kanyargós hegyi útról, és befordultam a szállásom kocsibejárójára. Kimerült voltam. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán vettem-e mély levegőt, mióta a ködbe kerültem.

A kezem még mindig remegett, mikor a sötétben kinyitottam a kocsi ajtaját. Mélyen beszívtam a ködös hegyi levegőt, és a bejárathoz mentem. Odabent első dolgom az volt, hogy térdre boruljak, és hálát adjak Istennek azért, hogy megúsztam. Akkor fogtam fel, hogy egy tanítást életem át: A ködös éjszakákban mély hit terem.

Azóta kerültek még „ködfoltok” elém a hitem útján. A kételkedés gyakran egy-egy felemelő élmény után jelentkezik, amikor átélem Isten jelenlétét, és tisztán látom, mi a célja velem. Ilyenkor próbára tevődik a hitem.

Alapigénk arra tanít, hogy hit az, amikor bizonyosságra lelünk a bizonytalanban.  „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11,1).

Ezt a fejezetet, a Zsidókhoz írt levél 11. részét, sokan tartják a „Hit Termének” a Bibliában. Szeretem olvasni a különleges hit példáit Ábeltől Ábrahámon át a prostituált Ráhábig. A „Hit Termében” helyt kapott „díjazottaknak” mind voltak ködös szakaszaik életük útján.

Isten veled van, bármiben légy is. Akkor is, ha épp felemelő, derűs órákat élsz meg a hegytetőn, akkor is vakon vonszolod magad előre életed legködösebb éjszakájában. Tudd, hogy Isten ugyanaz a derűs napon és a ködös éjjelen.

Bár kapnánk ebből biztatást, hogy találjuk meg és erősítsük hitünket a ködben is és a napfényben is. (Angolul szójáték: in the SON – a Fiúban. A nap /sun/ és fiú /son/ szót ugyanúgy ejtik.)

Uram Jézus, Te vagy a Kősziklám és a Megváltóm. Köszönöm neked azokat a drága időszakokat, amikor érzem jelenlétedet, és felismerem életem célját, amire hívsz. Bocsásd meg, ha elfog a kétség, mikor ködbe kerülök. Köszönöm, hogy próbára teszed és finomítod hitemet. Kérlek, irányítsd minden léptemet. Segíts, kérlek, hogy véghezvigyem, amire hívsz, akkor is, ha félek a sötét óráktól, a ködös helyzetektől, amiket át kell élnem. Tied vagyok. Enyém vagy. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. június 3.