Az Eucharisztia alakja

Az Eucharisztia alakját az Úr Jézusnak az utolsó vacsorán használt igéi alkotják.

Az Egyház a konszekráció (Úrfelmutatás) előtt elmondatja az utolsó vacsora történetét, amelynek folyamán a miséző pap a kezében tartott s esetleg a kiterített vászonkendőn (korporálén) előtte fekvő ostya fölé hajolva Krisztus nevében, személyében s hatalmával kijelenti:

Mert ez az én testem.

Majd folytatva az utolsó vacsorán történtek elbeszélését, az ugyancsak kezében tartott kehely felett kiejti a krisztusi szavakat:

Mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit titka, amely érettetek és sokakért ki fog ontatni a bűnök bocsánatára.

A kenyeret konszekráló szavakban – az egyetlen „mert”-et kivéve – minden lényeges.

A bort konszekráló igékből a lényeget csupán e néhány szó alkotja: „Ez az én vérem kelyhe”. Ezzel minden szükséges meg van mondva s az átváltozás végbemegy. A többi szavakat az evangélisták sem közlik egyöntetűen s Szent Pál elhagyja, pedig ők bizonnyal tudták, hogy az Eucharisztia formájában mi a lényeges.

A többit tehát, ami a lényeges szavakat kíséri, a miséző csupán egyházi parancs folytán adja hozzá.

Az „örök” s „a hit titka” (vagyis: hittel kell elfogadni!) szavak a Szentírásban sehol sem szerepelnek s így bizonnyal Krisztus ajkáról szóbeli hagyomány útján szállottak reánk.

Epiklézis

A IV. század óta a görögök tanítani kezdették, hogy az Eucharisztia formájához még az az epiklézisnek nevezett ima is lényegesen hozzátartozik, amelyet az ő liturgiájukban közvetlenül a krisztusi igék után („ez az én testem”, „ez az én vérem kelyhe”) a Szentlélekhez intéznek. Szerintük csak ekkor eszközli a harmadik isteni személy az átlényegülést.

A florenci szent zsinat 1439-ben ezzel a kérdéssel bőven foglalkozott. Végre a görög a latin atyák érvei előtt meghajolva, Bessarionnal, a niceai metropolitával az élükön ünnepélyesen kijelentették, hogy főképpen a nagy Chrysostomusra támaszkodva a nyugati Egyházzal e pontban is teljesen egyetértenek.

Az Eucharisztla készítője és kiszolgáltatója

Az Eucharisztia készítője

Az Eucharisztia készítője kizárólag az érvényesen felszentelt áldozópap (illetőleg püspök). Hiszen az Úr Jézus az utolsó vacsorán csakis az ott jelenlevő apostoloknak adta a felhatalmazást s megbízást: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19) Az apostolokról pedig ez a fenséges, isteni hatalom az általuk felszentelt püspökökre, illetőleg áldozópapokra szállott. Az Egyház a IV. lateráni zsinaton ünnepélyesen is kijelentette: „Ezt a szentséget (az Eucharisztiát) bizonyára senki sem készítheti, hanem csupán az áldozópap, aki érvényesen fel van szentelve”.

Minthogy pedig a konszekráló hatalom az eltörölhetetlen papi jellegnek szoros folyománya, azért attól egyetlen érvényesen ordinált (felszentelt) papot sem lehet semmi módon megfosztani. Az isteni örök végzés folytán birtokában marad ennek a hatalomnak az aposztata, degradált, eretnek, szakadár, kiközösített pap is egészen utolsó leheletéig. Nagyon világos, hogy az eretnek papok alatt a protestáns lelkészeket nem értjük, akik – minthogy az egyházi rend (a papszentelés) szentségét fel nem veszik – papoknak – katolikus értelemben – nem tekinthetők.

Az Eucharisztia kiszolgáltatója

A szentáldozás rendes kiszolgáltatója az áldozópap, miként ezt a 845-ik kánon nyilván kijelenti.

Rendkívüli kiszolgáltatója pedig a szerpap (diákon), aki azonban csak fontos okból, pl. a plébános távolléte vagy komoly akadályoztatása esetén, annak kifejezett vagy feltételezett engedélye alapján áldoztathat. Az ősi egyházban, főleg az üldözések idején, nem ritkán megesett, hogy az akolitusok vagy más alsóbbrendű klerikusok vagy akár világi hívek vitték el a Szentséget a betegek vagy foglyok megáldoztatására. Így tudjuk, hogy az ifjú Szent Tharsicius az Eucharisztiát védve, keblén rejtegetve szenvedte a vértanúhalált, midőn azt éppen a pap megbízásából a foglyokhoz vitte, miként több régi martirologium az esetet elbeszéli s Wiseman bíboros az ő remek Fabiola c. regényében meghatóan feldolgozta. Eusebius történetíró beszéli, hogy az áldozópap az Eucharisztiát szolgája által küldi el a beteg Serapionnak. Sőt maguk a Szentatyák, mint pl. jeruzsálemi Szent Cyrill tanúsítják, hogy a híveknek általában szabad volt az Eucharisztiát otthon maguknál tartani s önkezükből megáldozni. A véres, de dicső idők elmúltával azonban, miként a tridenti zsinat állítja, az Egyház visszatért az apostoloktól reánk maradt gyakorlathoz, hogy a laikus az Eucharisztiát a pap kezéből fogadja. Ámde, ha a körülmények javallják, nem zárkózik el az Egyház attól sem, hogy az Úr Jézus szíve szándékát követve, híveinek e tekintetben ismét nagyobb engedményeket tegyen, nehogy őket az Eucharisztia erőforrásától s vigaszától megfossza, így tudjuk, hogy a kiváló Stuart Mária skót királynőnek meg volt engedve, hogy börtönében az Eucharisztiát magánál tartsa s önkezéből fogadja, míg csak 1587. február 8-án el nem szenvedte a vértanúhalált.

Midőn 1871-ben, a kommün idején, Olivaint s négy rendtársa, jezsuita atyák, a párizsi Roquette-ben dicső vértanúhaláluk előtt mint túszok hosszú fogságukat szenvedték, jámbor asszonyságok élelmiszerek között egy színig telt tejfelesfazék fenekére süllyesztett, jól zárható aranyszelencében csúsztatták be számukra az angyalok kenyerét. Ügyesen megosztották a szent eleséget, sőt juttattak belőle Darboy párizsi érseknek is, ki szintén velük együtt fogva volt s akit ugyancsak Jézus Krisztus és Egyháza iránti gyűlöletből gyilkoltak le a vörösök (†1871. május 24-én).

Ma sincs kizárva, hogy végső szükség esetén az Eucharisztiát bárki kiszolgáltassa, pl. beteghez vigye, kihez a pap nem juthat, avagy önkezéből áldozzék meg.[1] Az az isteni törvény ugyanis, mely a szentáldozást a halálveszélyben előírja, hatalmasabb, mint az Egyháznak fegyelmi szabálya.

Arra azonban minden körülmények között ügyelnünk kell, hogy botrányt ne okozzunk. Mert a botrányt a természettörvény tiltja, amely még erősebb, mint a kinyilatkoztatott isteni parancs, amely a szent útravaló fogadására vonatkozik.

A pap és szerpap még puszta áhítatból is megáldozhatik önkezéből, ha nincs, aki őt megáldoztassa.

Az áldoztatáshoz szükséges joghatóság

Minthogy Krisztus nyájának legeltetése a hivatalos lelkipásztorok jogkörébe tartozik, azért az áldoztatáshoz, miként a többi szentség kiszolgáltatásához más papoknak engedélyre van szükségük.

Erre nézve az új kódex a következő rendelkezéseket tartalmazza:

Ha a papnak engedélye van valamely templomban misézni, ennek alapján áldoztathat nemcsak mise közben, hanem azon kívül is (vö. 846. kánon).

Az Oltáriszentséget nyilvánosan beteghez vinni s a szent útravalót kiszolgáltatni a plébános jogkörébe tartozik. Más pap ezt csak az ő kifejezett vagy méltán feltételezett engedélyével teheti. (848., 850. kánon)

Az Eucharisztiát titokban vinni a beteghez (ott ti., ahol ez meg van engedve) nem plébánosi jog, miért is elég hozzá annak a templomnak elöljárójától kért engedély, ahonnan a pap a szentséget viszi (849. kánon).

Hajdanta az első áldozok és húsvéti áldozok megáldoztatása is a plébánosnak volt fenntartva. Az új törvény azonban erről a megszorításról nem beszél.

Szerzetesrendekben a helyi főnöknek, apácazárdákban a gyóntatónak, papnevelőintézetekben a szemináriumi rektornak joga s kötelessége a szent útravalót s az utolsó kenetet kiszolgáltatni s pedig nemcsak az illető intézet, zárda tagjainak, hanem bennlakó cselédeinek, sőt az illető zárdában lakó tanulóknak, vendégeknek, ott tartózkodó betegeknek is (514., 1368. kánon).

– – – – – – – – – –

Szokás sokhelyütt az áldozópapoknak kezet csókolni. Ennek a nagy tiszteletnek, melyet az Isten szolgáján kívül talán csak az édes szülő igényelhet, egyik főoka, mert a papi kéz az, amely az Eucharisztiát kezeli, osztja. Kis útitársaság látogatta meg egy alkalommal a Nápoly melletti Pompeit. Betértek egy Vezuv-tövi osztériába. Étkezés előtt vizet kértek a kézmosásra. A korcsmárosné kancsóban vizet hoz, hogy a vendégek kezére öntse, míg másik kezével törülközőkendőt nyújt. Már néhányat kiszolgált, mikor az egyiknél visszarántja a kendőt. Észrevette, hogy ez a turista pap. „Nem, uram! – szólt – nem illik, hogy az a kéz, amely Krisztus testét hordozza, ily durva vászonkendőbe törülközzék.” Ezzel elsiet s csakhamar kincsei közül előkeresett finom musselinkendővel tér vissza, hogy ez őrizze meg annak a kéznek lenyomatát, melyet a szentmise és áldoztatás annyira megszentelnek.

[1] Ha némely beteg megáldoztatásához különös gyakorlottság szükséges, a pap bátran rábízhatja az ápolónőre, főleg apácára, hogy ez a szent útravalót kanál segélyével kiszolgáltassa.

Létrehozva 2015. június 3.