Az Eucharisztia anyaga és alakja

Az Eucharisztia anyaga

A florenci szent zsinat tanítja, hogy az Eucharisztia anyaga a búzakenyér s a szőlőtőn termett bor. Krisztus ugyanis ezt használta az utolsó vacsorán.

A kenyér (ostya) tehát szükségképpen búzalisztből s vízből készüljön minden tej, bor, só vagy festőanyag (cinóber) vegyítése nélkül s egészen meg legyen sütve. Ellenkező esetben – ha ezek a kellékek nincsenek meg – az anyag tilos, sőt lényeges változtatás esetén érvénytelen. (Pl. a kalács, sütemény stb.) Az Egyház előírása s a kellő tisztelet továbbá megköveteli, hogy az ostya friss, ép, tiszta s kerekded legyen.

A szent Kongregáció mindenáron megszüntetendő, súlyos visszaélésnek minősíti, ha három-négy hónapos ostya kerül az oltárra s kijelenti, hogy a pap lelkiismerete nem lehet nyugodt, ha télen három, nyáron hat hónapja sült ostyát konszekrál. Ily hosszú idő alatt ugyanis az anyagban már vegyi bomlás szokott bekövetkezni, ha az külsőleg talán nem is érzékelhető. Minthogy az ostya készítése s az áldoztatás között hat hétnél több időnek nem szabad eltelnie, azért a pap legfeljebb egyhónapos ostyát konszekráljon, feltéve, hogy két héten belül el fog fogyni.

A szentmiséhez nagyobb, az áldoztatáshoz kisebb, kb. 3 cm átmérőjű ostyát kell használni s pedig annyira vastagot, hogy könnyen lenyelhető legyen, még mielőtt a szájban feloszlik.

Nem szabad azonban a híveknek megbotránkozniok, ha a pap nagy ostya híján kis ostyával misézik, avagy őket szükség esetén a szent ostya töredékével áldoztatja meg. Az ostya nagysága s alakja ugyanis az érvényességet, sőt oly fokban a tiszteletet sem érinti, hogy miatta a szentmise s áldozás jótéteményéről le kelljen mondanunk.

A görög katolikusok az Egyház jóváhagyásával ősi hagyományos szokásuk szerint az Eucharisztia anyagául kovászos kenyeret használnak.

A római szertartású pap csak kovásztalan, a görög pedig csak kovászos kenyérrel misézhet, bármely vidéken vagy templomban mutatja is be a szentséges áldozatot. A hívek azonban – miként már említettük – akár kovásztalan, akár kovászos kenyér színe alatt fogadhatják az Úr testét, aszerint, hogy minő szertartású paptól kérik azt. Sőt ha szükség megkívánja, a latin szertartású pap (ha ti. görög szertartású nincs jelen) áldoztathat a görög templomban kovászos kenyérszínnel, a görög pap viszont hasonló körülmények között a latin templomban kovásztalan színnel (szent ostyával). Ámde ily esetben is mindenik pap az áldoztatást a saját szertartása szerint végezze. (Vö. 816., 855. kánon; X. Pius „Tradita” Constitutiója. 1912. szept. 14.)

– – – – – – – – – –

Az Eucharisztia másik anyaga a szőlőtőkén termett bor. Érvénytelen anyag tehát mindennemű egyéb gyümölcsbor, a csingér (lőre), melynek java víz, az ecet, a pálinka, a műbőr, még ha az igazi bor alkatrészeiből volna is összeállítva. Mindez ugyanis nem mondható természetes bornak, amit Krisztus rendelt s használt az utolsó vacsorán. A teljesen alkoholmentes „bor” is érvénytelen s alkalmatlan anyaga az Eucharisztiának, mert bizonyos fokú alkohol (5–20%) a bor lényegéhez tartozik.

Érvényes, de tilos anyag a must, mert még nem tökéletes bor s amúgy is sok idegen anyagot tartalmaz, mely Krisztus vérévé nem változhatik.

Nem szabad továbbá a borba semmiféle ízesítő- vagy illatszereket keverni. Ha ez nagyobb mértékben történik, könnyen megronthatja a szentség érvényét.

Ellenben elegyíthető a miseborba némi oly anyag, amely azt a romlástól megóvja. Így felönthetjük a hordót némi vízzel, tehetünk a borba tiszta boralkoholt is, de csak akkor, midőn még a bor egészen új s annyit, hogy az a borban amúgy is meglevő alkohollal együtt ne legyen több 12%-nál. (S. Off. 1890. júl. 31.) Sőt ugyancsak a Szentszék megengedte, hogy épen őrzése céljából nagyon nemes és rendkívül édes miseborba 17–18% alkoholt elegyítsenek, midőn annak forrása csendesedni kezd. (S. Off. 1896. aug. 5.)

Aszalt szőlőből sajtolt nedűvel szabad misézni, „ha annak íze, színe, szaga borra vall. Forró égöv alatt tartózkodó misszionáriusok nem ritkán csakis így juthatnak miseborhoz.

Ha a bor megfagyna, a konszekráció előtt fel kell olvasztani, nehogy az érvényesség veszélyeztetve legyen.

A misebor bármily színű lehet, de lehetőleg jó és nemes legyen. Megkívánja ezt a Szentség iránti hódolat, tisztelet. A fő azonban, hogy a bor természetes és tiszta voltáról meggyőződjünk. Minő iszonyú felelősség terhelné Isten színe előtt annak a lelkét, akinek hibája, hanyagsága folytán annyi szentmise meghiúsulna, az élők s holtak oly sok kegyelemnek kárát vallanak s a hívek – bár öntudatlanul – Krisztus szent vére helyett holmi hamisított anyagot imádnának.

– – – – – – – – – –

A pap felajánláskor az Egyház szigorú törvénye szerint a kehelybe öntött borba csekély vizet elegyít. Ne legyen az több néhány cseppnél. Mert ha a víz mennyisége a bor harmadát meghaladja, főleg, ha ez amúgy sem erős, veszélyeztetve van a szentmise érvényessége.

Ez a víz, amelyet a pap a borba elegyít, azzal együtt gyönyörűen jelképezi a vért s vizet, mely a kereszt nyoszolyáján szendergő isteni Jegyesnek Szívéből előjött, jelképezi az ő kettős – isteni s emberi – természetét, nemkülönben a híveknek Krisztus testében való összeolvadását, amely főleg a szent keresztség (víz) s az Eucharisztia által megy végbe. Végül Krisztus is a hagyomány tanúsága szerint az utolsó vacsorán a borba vizet kevert. Mi tehát csak az ő isteni példáját követjük, mikor hasonlóképpen cselekszünk.

Az ostyakészítés

Az ostyát rendesen a templompénztár költségén a plébánia háznépe, a kántor urak avagy a sekrestyés szokta előállítani. A gyakori, sőt mindennapi szentáldozás, főleg, ha az szinte tömegmozgalommá válik, miként ezt Egyházunk forrón óhajtja, a nem ritkán amúgy is szegény templomra tetemes terhet ró s a készítők munkáját jelentékenyen megszaporítja. Isten mentsen, hogy ilyen vagy bármely más akadály a Gondviselés jóságos terveinek gátat vessen s a lelkeket a napi szentáldozás mérhetetlen javától megfossza. Ami a költségeket illeti, úgy tapasztaltuk, hogy oly helyeken, ahol népünk igazában megismerte, mi neki az Eucharisztia, mit jelent számára a gyakori áldozás, ott mindig van olaj az örökmécsesbe, viaszgyertya s virág az oltárra, ott van pénz az ostyára.

Az ostyasütők terhét, fáradságát, verítékét pedig nagyon megédesítené, sőt megdicsőítené, ha meggondolnák, hogy ez a munkájuk igazán apostoli, áldást hozó s Istentől bő jutalomra számíthat. Talán növelni fogja hitüket s buzgalmukat, ha visszapillantanak a régmúlt időkbe.

A középkorban a kolostorok, nevezetesen a clunyi apátság szerzetesei szent zsoltárok zengedezése közben szántották fel azt a földet, amelyben az ostyához szükséges tiszta búza termett; így is aratták le. Az isteni mindenhatóságot s szeretetet áldva, szent dalokat énekelve, kézzel fosztották ki a szemeket a kalászokból, azután gondosan megmosták ezt a választott gabonát, amelyre oly magasztos szerep várt, hogy az Oltáriszentség anyaga legyen. Külön e célra készült szép zsákokba tették, amelyeket a legderekabb s legbuzgóbb szerzetestestvérek – mintegy jutalomképpen – vihettek a malomba. Itt legottan megmosták a malomköveket s hófehér kendőkkel takargatták le. A molnár patyolatruhába öltözött, még az arcára is kendőt borított, úgy hogy csak a szeme látszott ki. Csak így kezdett az őrlésbe.

Hasonló gonddal mosták meg s készítették elő a szitát is.

Majd amikor a liszt a zárdába visszakerült, négy szerzetes hosszú miseingben éjjel a templomba ment, ahol elénekelték a reggeli zsolozsmát (a matutinumot), a Mindenszentek litániáját s a hét bűnbocsánati zsoltárt. Csak így lelkileg is felkészülve láttak az ostyasütéshez. Az egész munka alatt a legszigorúbb csend uralkodott és még arra is ügyeltek, hogy a készülő ostyát leheletük se érje.

Bizonyára hasonló gonddal készítették elő a szentmise borát is.

Szent Vencel királyról is azt olvassuk, hogy nemcsak szívesen ministrált az oltárnál, hanem a szentmise ostyáját s borát saját kezével készítette.

Létrehozva 2015. május 25.