János apostol által írt Jelenések könyve elég drasztikusan fogalmaz: “De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál”. (Jel 21,8).

Ma, amikor az örmény genocídium kezdetének 100 éves évfordulójára emlékezik a Világ, és emlékezünk mi is, felrémlenek bennünk mindazon szörnyűségek, amelyek a 20. században a Kárpát medencében és környékén történt.

Akár közvetlenül érintették ezek a rémtettek valakinek a családját, akár nem, csak egyszerűen jóérzésű emberekként szomorúsággal tölthetnek el minket mindezen rémtettek. A genocídium kifejezést (szervezett népirtás) egy Raphael Lemkin nevű lengyelországból emigrált jogász alkotta meg 1943-ban. Akinek meghatározó élménye volt, amikor gyermek korában a Quo Vadis című könyvben a korai keresztények Nero császár általi meggyilkolásáról olvasott, aztán a Lengyelországban történt holokauszt vált közvetlen tapasztalattá, és végül Ő dolgozta ki azt a keretrendszert, ami a népirtások nemzetközi jogi kezelését tartalmazza. Természetesen ez a jogi kezelés “nem tűzzel és kénnel égő tóról” szól, hiszen az isteni büntetést nem nekünk embereknek kell kiszolgáltatnunk, persze a vonatkozó perekben (például nürnbergi per esetén) megjelent a halálbüntetés és az áldozatok bosszúvágyát nehéz ilyen helyzetekben csillapítani. Bár a Nemzetközi Bírósági ítéletekben születtek furcsa döntések, az emberek igazságérzete nem mindig kerül helyre, de fontos, hogy napvilágra kerültek, kerüljenek a népirtások, tanuljunk belőle mindannyian. Összességében, ahogy az Acton Intézet blogján Matthea Brandenburg fogalmazta meg Raphael Lemkin rászolgált az Egyszemélyes Nemkormányzati Szervezet (rövidítve ENSZ, de a rövidítést én találtam már ki)  a genocídium ellen címre.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. május 19.