Az eucharisztia mint szentség

A szentáldozás természete

Isten az Eucharisztiának két fontos szerepet szánt Egyházában. Azt akarta, hogy a lelki élet tápláléka legyen s szolgáljon áldozatul, mint legfelségesebb istentisztelet, aminőt csak teremtmény Teremtőjének bemutathat.

A jelen fejezetben az Eucharisztiáról mint lelkünk táplálékáról beszélünk. Mint ilyen foglal helyet a Krisztus Urunktól rendelt hét szentség között.

Az Eucharisztia, mint szentség, nem egy szempontból a többi szentségtől eltérő természetű. A többi szentség ugyanis átmenő jellegű. Addig létezik, amíg kiszolgáltatják. Utána már csak a hatásai maradnak fenn, de a szentség, mint ilyen, végbement, elenyészett. Az Eucharisztia azonban állandó (permanens) szentség. A szentmise alatt, az átváltoztatás (konszekráció) következtében létesül s most már szentség marad, míg a színek tartanak. Hatását pedig csak akkor fejti ki, ha később – esetleg hetek múltán – az áldozó lelkével-testével érintkezésbe lép. Ez akkor történik, ha a szent színeket magunkhoz vesszük, megesszük, megisszuk.

Az Úr Jézus ugyanis a szentáldozás gyümölcseit az ő szent teste s vére megevéséhez, megivásához kötötte: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete vagyon…” stb. (Jn 6,54).

Miért is az áldozik s részesül az Eucharisztia szentségi malasztjaiban, aki a szent ostyát lenyeli. Ezt nevezi ugyanis mindenki evésnek. Ellenben nem áldozik s így nem kap szentségi malasztokat, aki a szent ostyát csupán szájába veszi s onnan kiadja, avagy azt szájában teljesen felolvadni engedi. Az ilyen ugyanis az Eucharisztiát nem ette meg. Már csak ezért sem tartjuk megfelelőnek, hogy az ostyák túlságos vékonyak, kicsinyek s szinte patyolatszerűek legyenek. De ha már ilyenek, igyekeznünk kell azt mielőbb lenyelni; annál is inkább, mert így a kiköhögés veszélye is el van hárítva.

Ellenben a beteg megáldozott s elnyerte a szentáldozás kegyelmeit, ha netalán a Szentséget kihányná.[2]

Minthogy azonban ugyancsak az új Kódex megengedi, hogy a hívek bármely szertartás szerint szabadon áldozhatnak, nincs kizárva, hogy a római katolikusok a görög katolikusoknál járuljanak az Úr asztalához s így az Eucharisztiát mind a két szín alatt fogadják. (866. kánon) A szent útravalót azonban, mint ugyanez a törvény előírja, mindenkinek a saját szertartása szerint kell fogadnia.

A szentáldozás gyümölcsei

„Ó, csodálatos szeretet! – kiált fel Aranyszájú Szent János – az Úr önmagát adja nekünk a legméltóságosabb Szentségben. Mindent odaad, amije csak van, úgy hogy nincs többé mit adnia… Ó, bámulatos csodája a szeretetnek! Az az Isten, aki ura mindeneknek, a mi tulajdonunk lesz!” Az isteni szeretetnek ez a kiáradása bizonyára fogalmainkat messze felülmúló módon meggazdagítja a jól felkészült lelket. Ha az Úr megáldá Obededomot és egész házát, mert a szövetség szekrénye az ő hajlékában három hónapig szállást talált (2Sám 6,11), vajon nem fogja‑e ajándékaival elhalmozni azt a szívet, amelyben jómaga személyesen választ lakást?

Megtartja s öregbíti a megszentelő malasztot

Legelső ajándéka az Úrnak, a szentáldozás leglényegesebb gyümölcse az, hogy megtartja s öregbíti bennünk a megszentelő malasztot és járulékait, az erényeket s a Szentlélek ajándékait. Nemkülönben jogot ad a segítő malasztok bőségére, hogy a jócselekedetek buzgó gyakorlata által megtartsuk, bővítsük s tökéletesítsük magunkban a kegyelmi életet.

Élet! Krisztusból merített kegyelmi, isteni élet! A szeretetnek minő titka! „Mily pásztor táplálta valaha az ő juhait tulajdon vérével? De mit is beszélek pásztorról? Nem bízzák‑e néha még az anyák is idegen emlőre gyermekeiket? Ő azonban nem tűri, hogy övéivel így bánjanak, ő maga táplálja őket saját vérével, magához vonzza őket egészen” (Chrysostomus).

A malaszt fenntartása s gyarapítása a főcél, amelyért Krisztus a szentáldozást rendeli, miként ezt maga kijelenti, mikor azt mondja: „Aki eszik engem, ő is él énérettem” (Jn 6,58).

Vannak ugyan a malasztnak egyéb eszközei is. Ilyen minden ima, penitencia-cselekedet s alamizsna, de a fő, a lényeges, a nélkülözhetetlen a szentáldozás marad. Attól hosszabban elmaradni valóságos lelki öngyilkosság. „Ha nem eszitek az emberfia testét… nem leszen élet tibennetek.” (Jn 6,54)

Krisztussal szorosan egyesít

A második, ugyancsak lényeges gyümölcse s célja a szentáldozásnak a Krisztussal való szoros egyesülés, összeforrás. Az isteni szerelemnek ugyancsak felfoghatatlan nagy misztériuma. Krisztus maga hirdeti ki ezekben a csodálatos szavakban: „Aki eszi az én testemet… énbennem lakik és én őbenne” (Jn 6,57).

Ez az egység pedig, mely közöttünk s az Üdvözítő között a szentáldozás által létesül, nemcsak erkölcsi, aminő pl. két jóbarátot összekapcsol, hanem bizonyos értelemben természetesnek mondható. A Szentatyák a kovásznak a liszttel való elegyedéséhez, a szőlővesszőnek a tőkével való összeforrásához, a tűznek s vasnak bizonyos azonosodásához, két gyertyának összeolvadásához hasonlítják. De e hasonlatok bármennyire meglepőek is, a valóságtól mégis messze elmaradnak. Mert a természetben oly szoros egyesülés nincs, mint aminőt a szentáldozás Krisztus s a lélek között létesít. Az isteni személyek egyességével a Szentháromság ölén hasonlíthatnám ezt csupán össze, ha ugyan egyik mélységes titkot a másik még mélységesebbel megvilágítani lehetne. Minő kitüntetés ez az emberi természetre, minő leereszkedés az istenire nézve! „Gondoljátok meg, minő tisztesség ér benneteket! Az, kinek tekintetére remegnek az angyalok, akinek orcáját nem nézhetik, mert a szeméből kisugárzó fényt rettegik, ugyanő táplál minket lényegével, a mienk összevegyül az övével; egy test leszünk vele” (Chrysostomus).

De nemcsak önmagával egyesít minket Krisztus a szentáldozásban, hanem csodálatos, misztikus egységet létesít hívei között is.

„Mi a kenyér? Krisztus teste. És mik lesznek, kik azt magukhoz veszik? Krisztus teste. Nem sok test, hanem egy test. Miként ugyanis a kenyeret sok búzaszemből sütik, amelyek úgy egyesülnek, hogy már egymástól meg nem különböztethetők (és miként – tehetjük hozzá – a bort sok szőlőszemből, fürtből sajtolják össze), úgy egyesülünk mi is magunk között és Krisztussal. Mert téged nem ez, a másikat pedig nem az, hanem valamennyit ugyanaz a test táplálja. Azért mondja Szent Pál: Mindnyájan az egy kenyérben részesültünk” (Chrysostomus).

Az egyesülés pedig Krisztussal nemcsak lelki, szellemi, hanem testi is. Az Úr teste ugyanis az eucharisztikus színek útján fizikai érintkezésbe lép testünkkel s kifejti abban megszentelő hatását. Ebből támad azután még egynémely igen értékes hatása a szentáldozásnak, amelyeket az alábbiakban szándékozunk röviden kifejteni.

Csillapítja az érzékiséget

Az Eucharisztia testünket megszentelő hatását elsősorban a testi gerjedelmek csillapításában fejti ki. Alexandriai Szent Cyrill szerint „Jézus jelenléte bennünk gátat vet tagjaink háborgó törvényének s az általa keltett lázadást megzabolázza”. A Szentatyák ezt következőleg okolják meg: Már maga a megszentelő malaszt s az isteni szeretet gyarapodása – szerintük – csitítólag hat érzéki vágyainkra. De Krisztus drága teste a mi testünket, mely a szentáldozás által az ő tagjaivá vált, egyenesen is oltalmába fogadja, védi s épen őrzi. Suarez szerint a Krisztus testével való érintkezésnek természetes hatása a szenvedély lángjainak lelohadása, sőt lassú kialvása. Azonban, ha a szentáldozás nem is szünteti meg a heves kísértéseket, de eltompítja azok élét, úgy hogy szívünket meg nem sebezhetik; s a liliom a lángok között csak annál fényesebbé s ragyogóbbá válik.

Szent Jeromos szerint semmi sem erősíti meg annyira az ember szívét „az ördög kísértései, az emberek rossz példái, a világ pompája s hiúsága ellen, mint az élet kenyere”.

„Úgy térünk vissza az Úr asztalától – mondja Aranyszájú Szent János –, mint a tüzet lihegő oroszlánok, ijedelmei az ördögöknek.”

Főképpen pedig az angyali erényért küszködő ifjúság sohase feledje, hogy – miként Egyházunk Mária Magdolna miséjében mondja – a lázongó szenvedély ellen egyetlen üdvös orvosság, menedék a mi Urunk drága szent teste; s aki a világ pocsolyájában is aranyhal akar maradni, annak nemcsak úgy hébe-korba, hanem gyakorta, lehetőleg naponkint szükséges a szentáldozáshoz járulnia.

Záloga a feltámadásnak

Az Eucharisztia továbbá különös jogcímet ad testünk dicsőséges feltámadására. Elég, ha ez ügyben Szent Jeromos pompás szavait idézzük: „Hogyan is enyészhetne el testünk örökre? Hogy is ne támadna fel az a test, amelyet Jézus Krisztus teste táplált, vére itatott? Nem a feltámadás és élet‑e Jézus Krisztus? Midőn az isteni Megváltó magát a legméltóságosabb Oltáriszentség által testünkkel közli, leteszi abba az élet és dicsőség magvát. A hamu alatt lappangó tűz ez, mely egykor mindent felemészt bennünk, ami a bűn által – nem tiszta – belénk jött; csak az utolsó ítélet harsonájára vár, hogy az igazak testét Jézus megdicsőült testének mintájára hirtelen átalakítsa”. Az utolsó ítélet trombitája ugyan minden elhunytat meghí a feltámadásra, de akik áldoztak, ezen a címen s különös dicsőséggel fognak sírjukból kikelni. Ez az értelme az Úr igéjének: „Aki eszi az én testemet … föltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,55).

A bocsánatos bűnöket eltörli

Az Eucharisztiának egyik további hatása a bocsánatos bűnök elengedése. Maga a tridenti szent zsinat ezt határozottan tanítja, mikor kijelenti, hogy a szentáldozás a halálos bűntől megóv, a bocsánatostól pedig megtisztít. És ez nagyon könnyen érthető. Az Eucharisztia ugyanis táplálék. Ámde az egészséges ételnek már magában véve meg szokott lenni az ereje, hogy a kisebb testi bajokat gyógyítja. Az Eucharisztia a legforróbb isteni szeretet kiáradása. Hogyan tűrné meg tehát bennünk, ami az egyesülésnek, összeforrásnak akadálya? Mert ilyen minden bűn; bizonyos fokban a bocsánatos is. Vannak hittudósok, mint Suarez, Lugo, akik azt vélik, hogy az Eucharisztia ezt a tisztítást nem csupán a bennünk kigyűjtött szeretet lángja által eszközli, hanem egyenesen, közvetlenül a saját erejével, feltéve, hogy a lélek bocsánatos bűneit már valamiképp megbánta, visszavonta, tőlük elfordult. A gyakori áldozó tehát napi gyarlóságai bocsánatát éppen a buzgó szentáldozásban nyeri meg. Bizonnyal erre céloz Szent Ágoston, mikor mondja: „Ha naponkint vétkezel, naponkint vedd is magadhoz” (az Eucharisztiát).

Öröm és béke Istenben

Végül egyik esedékes hatása a szentáldozásnak – főleg, ha ahhoz gyakorta járulunk – a lelki vigasz, öröm s béke Istenben. Az angyali kenyér az ember lelki ízlését lassan-lassan átváltoztatja, úgy hogy mindjobban elfordul a földiektől, érzékiektől s annál nagyobb vágyódással keresi a mennyei isteni dolgokat s ezekben találja boldogságát.

Szent Terézia az Úr Jézus fogadása után oly lelki vigaszt s örömöt érzett magában, hogy szinte olvadozott a szeretettől. Limai Szent Róza pedig így beszél az áldozás utáni benyomásairól: „Oly erőt, üdülést, oly vidámságot, nyugalmat s békét, a hajlamok és érzések oly összhangját érzem szívemben, hogy azt szóval kimondani nem lehet. Úgy tetszik nekem, mintha a szentáldozásnál a napot fogadnám szívembe. Amit ugyanis a látható nap a világegyetemben eszközöl, megvilágítva s felmelegítve mindent, a földet virágokkal s gyümölcsökkel ékesítve, a növényeket s állatokat éltetve, valami hasonlót hoz létre Krisztus testének jelenléte lelkemben”. Ez a tiszta lelki vigasz nem tévesztendő össze azzal a szinte élvezetes áhítattal, mely nem ritkán idegeinkbe, érzékeinkbe is kiárad, mikor a mennyei dolgokkal foglalkozunk. Ez sem rossz dolog, mert segíti az erényes életet. De nem lényeges és szükséges. Isten gyakran szenteitől is megtagadta ezt az érzelmi vigasztalást. A magasabbrendű, természetfeletti gyönyört s békét azonban alig nélkülözték. A hegy csúcsa napfényben fürödhet, míg oldalán sűrű köd tanyáz. A lélek alacsonyabb tehetségeiben boronghat, szenvedhet, míg magasabb régióiban az Istennel való egyesülés legtisztább örömét s nyugalmát élvezi.

Létrehozva 2015. május 17.