Az eucharisztikus csodák

Jóllehet az evangéliumokban s az Egyház hagyományában foglalt igazságok csodák támogatására nem szorulnak, mégis Isten időről-időre művel ilyeneket, hogy ezekkel, mint karizmákkal az igaz vallást megjelölje, kitüntesse s az egyesekben meg-megfogyatkozó hitet újraélessze, támogassa, talpraállítsa. Olykor előtte kedves művek, áhítatgyakorlatok előmozdítására használja Isten a csodákat. Nem ritkán azonban az isteni irgalomnak, könyörületnek van főszerepe abban, hogy Isten ily rendkívüli eszközökhöz nyúljon, főleg ha nagy, hősies bizalom szinte provokálja az ő közbelépését. A történelmi hitelességű csodák tekintélyes része épen az Oltáriszentségben való hitet támogatja. Nem fog ártani, ha egyik-másikat felemlítjük, főleg olyanokat, melyek emléke szinte megöröködött, vagy amelyek napjainkban, majdnem szemünk láttára mentek végbe s így nagyobb hatással vannak reánk.

Bolsena

Az előbbiek közé tartozik kétségkívül a híres bolsenai csoda. IV. Orbán pápa udvarával éppen Orvieto városában tartózkodik (1263) s tűnődik, tépelődik azon, vajon az Úrnak ünnepét, melyet lüttichi archidiakon korában – főleg Julianna, a szentéletű ágostonrendű apácafőnöknő ösztönzésére – meghonosított, most már, mint pápa, az egész Egyházra kiterjessze‑e. A Gondviselés ekkor segélyére sietett oly eseménnyel, amelyet a pápa méltán isteni ujjmutatásnak tekinthetett.

Bizonyos német pap zarándokúton volt Róma felé s az Orietóval szomszédos Bolsenában megszállva, másnap reggel az oltárhoz járult, hogy a szentséges áldozatot bemutassa. Midőn az áldozás előtt a szent ostyát a kehely felett széttöri, legnagyobb meglepetésére, sőt rémületére észreveszi, hogy élénk vörös vércseppek hullanak abból a kehelybe s a kendőre (korporáléra), amelyen az állott. Szent iszonyata, melyet a megnyilatkozó természetfeletti ébreszteni szokott, nőttön nő, mikor azt látja, hogy mindenütt, ahová csak egy-egy vércsepp hullott, a töviskoronás Krisztus-fő mutatkozik. Erre a szentmisét félbeszakítja s a kelyhet a korporáléval együtt a sekrestyébe viszi. Az útközben aláhulló vércseppek a templom kövezetének öt márványlapját is megpecsételik. A pap erre nyomban Orvietóba utazott, hogy az ott tartózkodó pápa lábai elé borulva, reszkető szívvel, remegő ajakkal beszélje el neki a vele végbement csodálatos eseményt. A pápa az orvietói püspököt nyomban Bolsenába küldi, a kelyhet s kendőt ünnepélyes menetben Orvieto székesegyházába hozatja át, hivatalos vizsgálatot indít s a csodát hitelesíti. Az ezüst tartóba zárt kendő napjainkig fennmaradt s a nevezett székesegyházban köztiszteletben részesül. A bolsenai csoda méltó tárgy volt Rafael ecsetjére is, s úgy véljük, egyetlen római zarándok figyelmét sem kerülte, el, midőn a Vatikán műremekeiben gyönyörködött. A legszebb emléke azonban a bolsenai csodának az Úrnap fenséges ünnepe, amelynek – az egész Egyházra való kiterjesztéséhez – az utolsó lökést megadta. (1264)

A brüsszeli csoda

Brüsszel városában napjainkig pompás körmenetet tartanak évenkint a Krisztus mennybemenetelét követő vasárnap egy csodás esemény emlékére. 1370-ben bizonyos Jonatás nevű enghieni zsidó csupa kereszténygyűlöletből 16 szent ostyát raboltatott magának a löweni Szent Katalin-templomból. Megvetőleg dobta oda „a keresztények Istenét” a családi asztalra s csúfolódás, káromkodás között hagyta ott heverni. Nemsokára reá Jonatást ismeretlen egyének meggyilkolták. Erre a család újabb szerencsétlenségtől való félelmében a szent ostyákat a brüsszeli zsidóknak szolgáltatta át. Ezek éppen nagypénteken zsinagógájukban a szent ostyákat becstelenségekkel illetve, késeikkel szurdalták át. De íme megdöbbenésükre az átlyuggatott ostyákból bőséges vér ömlik. Valamiképpen szabadulni akarván ettől a félelmetes titoktól, alkudozni kezdenek egy kereszténységre áttért zsidó nővel. Ezt viszont lelkiismerete arra kényszeríté, hogy az egész dolgot a plébánosnak jelentse fel. Az uralkodó a szentségtörő zsidókat nyomban elfogatta s kivégeztette s a merénylet kiengesztelésére elrendelte, hogy évenkint körmenetet tartsanak. A csodálatos szent ostyákból hármat drágakövekkel díszített szentségmutatóba foglaltak, a Szent Gedula templomában őriznek s az évi körmenetben ünnepélyesen hordozzák körül.

A javernay-i eset

Franciaország Javernay nevű városkájában szokásban volt bizonyos napon az Oltáriszentséget a főoltártól bizonyos távolságban szőnyegekkel s gyertyákkal szépen feldíszített faemelvényen nyilvános tiszteletre kitenni s egész éjen át otthagyni. Ez a nap 1608-ban május 25-re esett. Midőn az ájtatoskodók este eltávoztak s a sekrestyésen is erőt vett az álom, egyik szőnyeg lángba borult s csakhamar az egész fa-emelvény, mely a Legfölségesebbnek trónul szolgált, elhamvadt. És az Oltáriszentség? Íme ott lebeg tovább a légben szabadon, támasz nélkül éjféltől reggelig. Az egész város csodájára tódul. A pap sietve egyházi ruhát ölt s lépcsőn a magasba hágva meg akarja fogni, hogy az oltárra vigye, de nem tudja elmozdítani helyéből. Megkezdi tehát az énekes szentmisét. Midőn az Úrfelmutatás véget ér, a szentségtartó magától megindul s valami mennyei csengettyű csilingelése között a főoltárhoz lebeg s szokott helyére telepszik. A nép pedig a földre borul s a meghatottságtól szinte magánkívül kiáltozza: „Áldassék és magasztaltassék a legméltóságosabb Oltáriszentség!” Még inkább rendkívülivé teszi ezt az esetet, hogy a csoda hosszú időkön át évről-évre a szokott napon megismétlődött. A csoda meghálálására végzett szentmise alatt a kitett Oltáriszentség az Úrfelmutatás és áldozás között a mennyei csengettyű szava mellett bejárta a légben azt az utat, amelyet 1606. május 25-én tett meg. Ezrek és ezrek sereglettek ilyenkor össze bámulatára, imádására. Maga Szalézi Szent Ferenc is elzarándokolt „a javernayi szent ostyához”.

A St-andréi[1] jelenés

1902. január 26-án, Hetvened-vasárnap történt, midőn Lacombe c. kanonok-plébános a kihelyezett Oltáriszentség előtt végzé szentmiséjét. Amint az oltár lecke-oldalán, mindjárt a szentmise elején, az előírt imákat mondja s közben szabályszerűen tekintetét az Oltáriszentség felé fordítja, meglepődve veszi észre, hogy az úrmutató előtt férfiarc vonásai domborodnak ki. Alig mer hinni szemének s várja, hogy kedvezőbb álláspontból minden feltűnés nélkül figyelhesse meg a sajátságos tüneményt. Az oltár közepére térve csakugyan kényelmesen teheti ezt. Meghatóan, fenségesen szép férfi-arc! „Oly szép, de oly szomorú arcot – írta a kanonok e könyv szerzőjének – még sohasem láttam.” Maga részéről nem kételkedett többé, hogy az Úr Jézus szent ábrázata lebeg előtte. Igyekezett izgalmát elfojtva a szentmiseáldozatot annak rendje-módja szerint bevégezni. A szentség kitéve maradt imádásra. Alig ért a plébános a sekrestyébe, nyomban kiküldi az egyik ministráló fiút: „Nézd meg, nincs-e ott valami különös az oltár felett?” A gyermek csakhamar visszajön: „Nagyságos úr – szól izgatottan – ott valami ember látszik.” Éppen akkor lépett a sekrestyébe egy fiatal önkéntes, hogy valami kegytárgy megáldását kérje. „Nézze, barátom – fordul erre a plébános a katonához –, mit mond ez a fiú. Legyen oly jó, figyelje meg, mi van a dologban.” Az önkéntes megteszi s a sekrestyébe visszatérve határozottan állítja: „Plébános úr, Jézus mutatja magát”.

Lacombe erre a plébániára tér bizonyos szántszándékossággal, hogy a dolgoknak szabad folyást engedjen. Mint futótűz terjedt el a csodálatos tünemény híre. Jönnek százan és százan, sürgönyt menesztenek a saint-denisi újság szerkesztőjéhez. Figyelik, tanulmányozzák. Lépcsőn felhágnak a tünemény közelébe, az oltár előtt s mögött. Eloltják a gyertyákat, befüggönyözik az ablakokat. A tünemény azonban nem változik. Csak a délutáni órákban vett fel oly alakot, mintha elefántcsont-feszület volna … Azután eloszlott. A szent arcot egy oda való úrhölgy le is rajzolta, ami azonban – a kanonok úr megjegyzése szerint – nem a legjobban sikerült. A másolatot – a kanonok úr jóvoltából – mi is közölhettük annak idején a „Reménységünk” című folyóiratban. Ugyancsak megkaptuk a Réunion-szigeten megjelenő hitbuzgalmi lapot, amely az esetről felvett nagyszámú tanúvallomásokat leközölte.

A lourdes-i csodák

A múlt század 80-as éveiben a lourdes-i víznek közismert gyógyító, csodás ereje mintha csak kiszáradt volna. Erre a montaubani egyházmegye egyik szentéletű papjának, Lagardèrenek az a terv jutott eszébe: tartsunk szentségi körmenetet! Ha a csodák megújulnak, ezzel egyben meg van cáfolva az a tudákos ellenvetés is, mintha a gyógyulások a víz vegyi összetételének volnának tulajdonítandók. A körmeneteket csakugyan megtartják s íme azóta a csodák s azok feltűnőbbjei hirtelen visszatérnek. Ki nem veszi ebben észre Isten szándékát? Ki nem látja ez ügyben a boldogságosd Istenanya egész hivatását? Ő a hajnal, csak a napot előkészíti. Ő, az Immaculata, bevezeti az Oltáriszentség századát. Akárhány csodás gyógyulás s az Oltáriszentség szerepe közti összefüggés sokszor kézzelfogható. Hatalmas bizonyíték ez a valóságos jelenlét mellett. Mert ha Isten babonát, bálványimádást tüntetne ki feltűnő csodákkal, akkor ő volna felelős a legnagyobb világcsalásért. Ez azonban az ő végtelen szentségével meg nem egyeztethető. Sok eset közül csak egyet. Van Lourdes-ban egy önkéntes betegápoló. Még javakorbeli, elegáns megjelenésű férfiú. Nyúlánk testalkat, szabályos arc, kék szemek, szakáll. Lám ez egy feltámadott Lázár; Lourdes-ban támadt fel. Úgy hozták ide néhány éve deszkára kiterítve. Tehetetlen lábszárai merevek, érzéketlenek, mintha két kőoszlop volnának. Igazi hulla, amelynek – úgy látszik – nem hiányzik egyéb, csak a koporsó. És íme egyszerre csak felkel hordozható sírjából, amelyen ide s tova szállították ezt a félholtat. Visszatér hirtelen életereje, arca ragyog a boldogságtól. Aztán Lourdes-ba vissza-visszatér, hogy tiszta szeretetből önkéntes szolgálatára áldozza magát azoknak, akik szintén oly nyomorultan jönnek ide, mint egykor ő. Neve mindenki előtt ismert, kik Lourdes-dal valaha foglalkoztak. Gargam Gábornak hívják. 1899. december 17-én történt. Gargam a Bordeaux és Párizs között közlekedő gyorsvonaton postatiszti szolgálatot teljesít. A mozdony egyszerre csak felmondja a szolgálatot, minek következménye az volt, hogy a 10 perccel utánuk induló expressz a sűrű sötétségben szörnyű vasúti szerencsétlenségnek lett az okozója. A roppant katasztrófa éjjel, kevéssel éjfél után történt. Gargamot másnap reggel 7 órakor a pályatesttől 17 méternyi távolba dobva havon fekve, vérbefagyva találták meg. A közeli angoulemi kórházba viszik – tehát épen szülőföldére –, ahol megkezdődött mintegy 20 hónapos haldoklása. Testileg roncs, de lelke állapota talán még szomorúbb. Alig harmincéves, de már 15 éve templomot belülről nem látott. Istenről alig lehet említést tenni anélkül, hogy a beteg izgalomba jöjjön. Azonközben rokonai, ismerősei valóságos összeesküvést szőttek ellene: az ima összeesküvését az ő megtérése érdekében. Részint, hogy egy újabb – ki tudja, hányadik – operáció elől kitérjen, részint, hogy családja szinte zaklató kéréseinek eleget tegyen, rászánja magát, hogy egyik lourdes-i zarándoklatban résztvesz. Hozzátartozói figyelmeztetik, hogy ilyenkor gyónni is szokás. Végre – inkább a helyzet kényszere folytán – ezt is megteszi. De a szentáldozáshoz még nem érzett elég hitet magában. Utóbb erre is rábeszélték s augusztus 16-án egy kis töredékkel megáldoztatták, mert az egész szentostya lenyelése túlságosan nehezére esett volna. Nagy nehézségekkel szállították Lourdes-ba, mert minden zökkenés ájulásba ejtette. Fásult lelke bízni nem tudott, szíve érzéketlen maradt. Lourdes-ban megint megáldozott. Bizonyos becsületérzésből tette, mely mindenkit köt ígéretével szemben. Az Úr Jézus fogadása után valami belső mozgalom támadt benne. Bizonyos ellenállhatatlan erő arra ösztönzi, hogy imádkozzék. De hiába próbálja. Sóhajok fojtják el ajkán a szót. A kegyelem, a hit kezdett benne működni, éppen úgy, mint mikor a napfény behatol a sötét odúba, ha azon valami rést nyitnak neki s világosságot s életet kezd ott terjeszteni. Mintha valami bizsergést is érezne tagjaiban … de ez csak képzelődés volt. Augusztus 20-án délután a lourdes-i Szent Szűz csodálatos fürdőjébe viszik s deszkára fektetve óvatosan alámerítik. Ekkor volt először ereje imádkozni. Hangos szóval kiáltja a szokásos fohászokat: „Anyám, könyörülj rajtam! Lourdes-i Miasszonyunk, gyógyíts meg engem! Betegek gyógyítója, könyörögj érettünk!” Ámde a gyógyulás nem következett be. Délután 4 órakor az Oltáriszentséggel tartott körmenetre viszik s az út mentére helyezik. Szomszédjai rémülten veszik észre, hogy elájul, arca megkékül. Megérintik. Hideg. „Vigyétek el hamar innen – kiáltanak –, nehogy itt haljon meg!” Már fogják hordágyát, hogy tovább szállítsák. „Ugyan, hagyjátok most már – szólal fel erre az egyik közelálló –, ha meghal, meghal. Betakarom arcát kendővel, úgy hogy senki sem veszi majd észre.” Kevéssel utóbb, mindenki csodálatára, a beteg újra felnyitja szemét, visszanyeri eszméletét. Már azt hiszi, vége a körmenetnek – s nagy s mély szomorúság fogja el. De íme egyszerre csak hangos imát, éneket hall. Ez úgy hat reája, mint a végítélet harsonája, mely a holtakat életre hívja. Igyekszik felkelni. Húsz hónapja nem sikerült neki. Többször próbálja. A körülállók csitítják, nyugtatják. De ő nem enged. Előtte halad az élet Ura. Felkel, talpraáll, hogy amúgy pongyolában induljon utána. Visszakényszerítik fekvőhelyére. De a csoda máris nyilvánvaló s mindenki szíve reszket a szent izgalomtól, felindulástól. Elviszik – mintegy diadalmenetben – a gyógyulást konstatáló irodába. „Megérkezése – állítja Boissarie dr. – egyike volt a legmeghatóbb jeleneteknek, melyeknek valaha tanúi voltunk. Hatvan doktor volt jelen. Tanárok, klinikai s kórházi orvosok, újságírók, hívők és hitetlenek. Gargam-t – szokás szerint – hordozható ágyon hozzák. Édesanyja, ápoló s néhány ápolóhölgy kísérik. Felegyenesedik előttünk. Olyan, mint a kísértet. Nagy, nyitott szeme kiállott szenvedéseiről tanúskodik. Arca beesett, olyan, mint az aggastyán ez a 32 éves ember.

Gargam azután testsúlyát, erejét, fiatalos frissességét rohamosan visszakapta. Gyógyulásának csodás jellege annál igazoltabb, mert számos orvosi vizsgálat, melynek magát az orléans-i vasúttársaság ellen indított perekben alá kellett vetnie, őt hivatalosan teljesen munkaképtelennek s gyógyíthatatlannak bizonyította.

Néhány évvel ezelőtt e sorok írója Lourdes-ból levelezőlapot kapott, melyen a többek közt ez az érdekes sor is szerepel: „Tisztelettel üdvözli Gargam Gábor, a csodálatosan meggyógyult”.

Ugyan nem vagyunk hivatottak s jogosultak egyesek eseteit csodáknak minősíteni. Ez a hivatalos Egyház hatáskörébe tartozik. De mégis szinte lehetetlen e helyt rá nem mutatnunk, hogy a katolikus Egyházat és csakis a katolikus Egyházat csodák kísérik. Nem tagadja, nem szégyelli azokat, mint ahogy nem szégyelli senki a pecsétet nemesi oklevelén. A protestantizmus hallgat a csodákról, jóllehet ezzel tudta volna isteni küldetését és reformátori hivatását egyes-egyedül hitelesen igazolni. „Az új vallás prófétái – mondja Pázmány Péter erőteljesen – összevéve sem tudtak egyetlen sánta lovat meggyógyítani.” Nem üt‑e ez szöget minden komolyan s tárgyilagosan gondolkodó ember fejébe s nem nyilallik‑e ez bele minden tévelygő felebarátunk lelkiismeretébe?

Létrehozva 2015. május 4.