Az olaszországi Firenze központjában, a régi palota, ma városháza, főbejárata fölött van egy hatalmas márványtábla, a táblán az Úr Jézus nevét ábrázoló szimbólum alatt és a két oroszlán között, a régi képeken ez a felirat olvasható: „Jézus Krisztus, a firenzei nép által megválasztott Király!”

E felirat története szerint a híres Savonarola, domonkos szerzetes, neves igehirdető 1496 virágvasárnapján Krisztusról prédikált Firenzében. A hallgatóság seregestül tolongott szószéke alatt. Lázas igehirdetése csúcsaként egy feszületet tartott eléjük és így kiáltott fel: „Firenze népe! Íme, a mindenség Királya, aki a te királyod is szeretne lenni! Akarod-e?” És a nép akarta. Óriási volt a lelkesedés. Beszéde után a nép könnyek között kísérte a városházához, amelynek főbejárata fölé a városi hatóság ezt íratta fel: „Jézus Krisztus, a firenzei nép által megválasztott Király!”

Közel 1500 évvel korábban, ama bizonyos pénteki napon, Jeruzsálemben is fölhangzott a kérdés Pilátus, a római helytartó ajkáról: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát, a Názáreti Jézust szabadon engedjem, vagy inkább Barabást, a rabló gyilkost?” S a nép Barabást választotta. 
A kérdés ma is fölhangzik, igaz nem Pilátus, és nem is Savonarola ajkán, hanem a mi lelkiismeretünk hangján, ha még közömbösségünkkel nem sikerült elhallgattatni: mond, te kit választanál, mond, te akarod, hogy Jézus Krisztus a te királyod legyen jó és balsorsban egyaránt?

Az egyház liturgiája nem ismer szépségében gazdagabb, je-lentésekkel telibb hetet, mint azt, amikor Jézus földi életének utolsó napjairól emlékezik meg. A „Nagy Hét” során az öröm és a fájdalom váltakozik egymással, amikor hol virágdíszek közt zengő himnuszok hangjaival, hol pedig súlyos csenddel megtelve bazilikák, templomok válnak egy állandóan ismétlődő tragédia színterévé.
Virágvasárnap liturgiája Krisztus életének legellentétesebb pólusait kapcsolja össze: a fényt és a sötétséget, az örömöt és a szomorúságot, a hozsannát és a feszítsd meg-et, a felmagasztalást és a megaláztatást, megvetettséget, a szeretetet és a gyűlöletet.
Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe, a béke és a szelídség szimbólumán, hisz a ló a harcé, az erőszaké. Nem Nagy Sándor vagy Napóleon, hódító hatalmával jön, hanem a békesség, a szeretet, a megbocsátás szolgálatával. A nép pedig üdvözli, éljenzi, élteti, ünnepli, hozsannázza, ám nem sokáig…

Amint kiderül, hogy azért született és azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, máris átváltanak az érzések: a pálmaágakon, földre szórt virágszirmokon, ruhákon dühödt, öldöklő emberek rohannak előre és törnek Jézusra, „Feszítsd meg!”-et kiáltva. 
Nagyon sokan, akik virágvasárnap ujjongó örömmel fogadják a Sión városába érkező Messiás királyt, néhány nappal később, halálát követelve, szitkok között kísérik majd a Golgotára. Korábban csodái szenzációként hatva néptömegeket toboroztak köréje, beszédei pedig valami földöntúli békességet hintve, bűvkörében tartották az emberek ezreit. És egyszer csak minden megváltozik…
Megfeledkeznek az ötezer ember jóllakásáról, a vakok, bénák, megszállottak gyógyulásáról, a halottak föltámasztásáról, a „magasztos igékről, amelyek ajkáról fakadtak”. Mindebből csak dac, ellenszenv, harag, gyűlölet, halálos ítélet marad. Így van Jeruzsálemben, Firenzében, és Esztelneken is, mindenütt, ahol emberek élnek, és ahol oly könnyen megváltoznak az indulatok. Így van ez ma is, körülöttünk, bennünk…

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. április 9.