A valóságos jelenlét bizonyítékai

Az ígéret szavai

Az Úr a Genezáret-tenger keleti partján befejezte a kenyérszaporítás nagyszerű, igazán szociális jellegű csodáját, megvendégelve öt kenyérrel s két hallal ötezer férfit s számtalan asszonyt s gyermeket. A nép lángol a lelkesedéstől. Szájról-szájra száll a szó: Ennek kell a nagy prófétának lennie, aki „eljövendő”. Itt az idő, hogy királynak tegyük meg őt. – Ez azonban teljesen az Úr szándéka ellen volt. Parancsot ad tehát tanítványainak, hogy nyomban tengerre szálljanak s a nyugati partokra evezzenek, míg ő a népet elbocsátja s utánok indul. Az Úr csakugyan búcsút vett a néptől, azután valami megfoghatatlan módon eltűnt körükből. Félrevonul a hegyekbe, hogy ott imádkozzék.

Eközben az apostoloknak felette kedvezőtlen széllel kell küzködniök. Már jóval elmúlt az éjfél s ők még alig tették meg az út kétharmadát. Az Úr pedig ezalatt – ott a hegy magaslatán – gondol reájuk, lélekben velük van s érettük imádkozik. Látja küzdelmüket, megszánja őket és segítségükre, vigasztalásukra siet. Leszáll a tengerpartra, rálép a vízre. Lebegve halad a habok felett a szokottnál jóval sebesebben. Jártában szende fénykör övezi, úgy hogy alakja, merre csak lép, fordítottan a vízben visszatükröződik. Csodája ez nemcsak a tenger, az elemek, hanem a saját teste feletti feltétlen hatalmának is, és előképe táborhegyi megdicsőülésének. Egyben előkészítette ezzel apostolainak lelkét az Eucharisztiában való hitre, amelyről másnap a kafarnaumi zsinagógában először beszélni fog.

Az apostolok messziről kísértetnek, rémnek vélik a habok felett sikló, feléjük gyorsan közeledő, világoskodó alakot. Iszonyat vesz rajtuk erőt s hajuk szinte az égnek mered. Segélyért kiáltoznak s tán megfújják a kürtöt, melyet a hajósok s halászok veszély idején használni szoktak. Végre felismerik az Urat. Péter hozzája kívánkozik s Jézus bíztató szavára csakugyan a tengerre lép. Ez fenn is tartja az apostolt, míg csak Krisztusra néz s hite rendületlen, de nyomban felmondja a szolgálatot s elmerítéssel fenyegeti, mihelyt bizalma csökken. Az Üdvözítő keze azonban megragadja Pétert, aki az Úrral most már a csónakba lép. Erre hamarosan partot érnek.

Miután Urunk istenségének ily fényes jeleit adta s az Eucharisztiában való hitet a kenyérszaporítás s tengeren járás csodái által megalapozta, megteszi a kafarnaumi zsinagógában az Oltáriszentséget illető fontos kijelentéseit, melyeket Szent János evangéliumának VI-ik részében örökített meg számunkra. Csak azt a részt közöljük belőle, amely a hittudósok egybehangzó véleménye szerint világosan az Eucharisztiára vonatkozik.

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből leszállott kenyér, hogy aki abból eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, ki mennyből szállottam alá. Ha valaki e kenyérből eszik, örökké él; és a kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért… Bizony-bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete vagyon; és én föl támasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel és az én vérem bizonnyal ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, én bennem lakik és én őbenne.” (Jn 6,48.57)

Minő szinte túlságos világosság, mondhatnók, minő próza! Semmi nyoma a képletességnek. Az Üdvözítő ismételten több formában is hangsúlyozza, hogy az ő teste valóságos étel, vére valóságos ital, amelyet enni (az eredeti szöveg szerint rágni), illetőleg inni kell. Senkinek sem jutott volna eszébe ezt képletesen magyarázni, hacsak nem volna olyan rendkívüli és csodálatos.

Különben is ki van zárva, hogy az Úr Jézus emez igéit átvitt értelemben vegyük s képletes beszédnek tartsuk. A zsidó nyelvszokás szerint ugyanis valakinek testét enni, vérét inni annyit jelent, mint az illetőt halálra üldözni. Ha tehát az Úr Jézus azt akarta volna, hogy szavait képletesen értsék, ám akkor az üldözőinek, gyilkosainak ígérgette volna nagy buzgósággal az üdvöt, lelki életet, az örök boldogságot. Ez pedig képtelenség. Világos tehát, hogy szavait szó szerint kell értenünk.

Még világosabb ez abból a módból, ahogyan Urunk hallgatóságát kezeli. Midőn ugyanis elhangzott az Úr első kijelentése, hogy tulajdon testét s vérét akarja ételül-italul adni, „vetekedének (zúgolódtak) a zsidók egymás között, mondván: Miképpen adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?” Jézus hallja ezt. És mit tesz? Mit kellett volna tennie? Nemde azt kellett volna mondani, mint ezt más alkalmakkor meg is tette: Ti engem félreértetek! Nagyon anyagiasan fogjátok fel a dolgot. Nem veszitek‑e észre, hogy ez csak hasonlat, jelvény, képlet? Ámde ezt mondja‑e nekik? Távolról sem, hanem megismétli s csak még nyomatékosabban hangsúlyozza állítását: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az emberfia testét ás nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek”. (Jn 6,54) „Mert az én testem bizonnyal (igazán) étel és az én vérem bizonnyal (igazán) ital.” (Jn 6,56) „Aki eszik engem, ő is él énérettem.” (Jn 6,58)

Lehet‑e itt kibúvó, kitérő a képletes értelmezés számára? A zsidók megértették; nem feszegetik tovább. Morgolódva távoznak: „Kemény beszéd ez és ki hallgathatja azt?” (Jn 6,61) Sőt még tanítványai közt is szakadás áll be s nem egy faképnél hagyja Mesterét e kijelentése miatt. Jézus fájó szívvel néz utánuk. De talán visszahívja őket, hogy ezt „a végzetes félreértést” eloszlassa? Nem teszi. Nem is teheti. Hiszen nincs itt semmi félreértés: Ő igazi testét s vérét adandó. Csak a tizenkettőhöz fordul, az ő apostolaihoz: „Ti is el akartok menni?” – kérdi tőlük szomorúan (Jn 6,68). Mintha azt mondaná: Vagy – vagy! Választanotok kell! vagy elfogadjátok szavaimat szószerint, ahogy mondva vannak, vagy nektek is odább kell állnotok. Avagy talán, mintha kimondhatatlan gyengédséggel azt akarná mondani: Tehát ti sem ismertek engem eléggé? Nem tudjátok, hogy mindenható s maga a végtelen szeretet vagyok? Nem sejtitek‑e, hogy szívem oly ajándékot tervez számotokra, amely minden emberi fogalmat, értelmet messze felülmúl? Péter erre előáll s apostoltársai, de egyben az egész születendő kereszténység nevében ismét ünnepélyes vallomást tesz: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,69).

Az alapítás szavai

Amit Urunk kafarnaumi beszédében megígért, azt a már elbeszélt utolsó vacsorán – miként láttuk – végre is hajtotta. Itt már nincs semmi vita, kétség, tagadás. Az ígéret hajnalpírja előkészítette a szemeket, hogy az igazság, a valóság felkelő napja ne sértse azokat.

Midőn pedig megvacsoráltanak, vevé Jézus a kenyeret, megáldá és megszegé és adá tanítványainak és mondá: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. És vevén a kelyhet, hálát ada és nekik adá, mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26–28) Mily egyszerűség, mily világosság itt is. Főleg, ha visszamegyünk az evangéliumnak eredeti, illetőleg ősi görög szövegére: „Ez az én testem – olvassuk ebben – az én saját testem, ugyanaz, amely érettetek adatik. Ez az én vérem, tulajdon vérem, az újszövetség vére, amely érettetek kiontatik a bűnök bocsánatára.” A szír fordításban pedig, amely a göröggel egykorú s az apostolok idejében készült, így találjuk: „Ez az én tulajdon testem”. Az ősi görög szertartás így adja: „Amit nekünk adnak, amivé ez a kenyér és bor változik: Jézusnak tulajdon teste, tulajdon vére az”.

Vegyük mindjárt hozzá Szent Pál leírását, aki – mint maga mondja – nem az apostoloktól, hanem jóval később, egyenesen magától Krisztustól vette tanítását. „Mert én az Úrtól vettem – mond ő –, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus, amely éjjel elárultaték, vevé a kenyeret és hálát adván megszegé és mondá: Vegyétek és egyétek: Ez az én testem, mely érettetek adatik; ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen a kelyhet is, minekutána vacsorált, mondván: Ez a kehely az újszövetség az én véremben; ezt cselekedjetek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre. Mert valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e kelyhet; az Úr halálát hirdetitek, amíg eljő. Aki tehát méltatlanul eszi e kenyeret és issza az Úr kelyhet, vétkezik az Úr teste és vére ellen… ítéletet eszik és iszik magának, meg nem különböztetvén az Úr testét.” (1Kor 11,23–29)

Ezeknek az igéknek más, mint szószerinti, katolikus értelmük nem lehet. Krisztus végrendeletet csinál az utolsó vacsorán. Ilyenkor világosan, határozottan szoktunk beszélni s a hagyományozott dolgokat valóságban s nem képletesen értjük. Hiszen megköszönné a gyermek, ha a neki örökségben jutott háznak vagy villának puszta képével, tervrajzával kellene beérnie! Hozzá kell vennünk még azt is, hogy Urunk szavait tanulatlan halászemberekhez intézte, kik nem ritkán egyszerű hasonlatait is félreértették. Tehát ha beszéde csupán képletes, kötelessége lett volna ezt előttük kimagyarázni. Különben ő a felelős azért, hogy az Egyház ezredéveken át – az ő szavai után indulva – rút bálványimádásban él s kenyeret s bort imád. Megengedhette ezt a botrányt az, ki mindent előre látott s ki megígérte, hogy Egyházával marad s azon a pokol kapui sem fognak erőt venni? … Az Úr nem magyaráz semmit, hiszen szava minden józaneszű emberre nézve teljesen világos. Az apostolok sem magyaráznak semmit, amit különben gyakorta megtettek, ha attól féltek, hogy félreértik őket. Fogadjuk tehát az Üdvözítő ajkáról s az apostolok tanúságából gyermekded, egyszerű, hódoló hittel az Eucharisztiát megalapító igéket, amelyekről maga Melanchton, a reformáció egyik oszlopos tagja, kénytelen-kelletlen beismerte, hogy „tündöklők, mint a villám s a megrettent elmének nincsen ellenük szava”.

Az Egyház állandó hite

A valóságos jelenlét mellett bizonyít továbbá az ősi Egyház hite, amely e szent titkot Krisztustól s apostoloktól átvette. Íme néhány bizonyság a sok közül. A Szent Jakab apostolnak tulajdonított, tehát kétségkívül az első keresztény időkből származó szerkönyvben ezeket olvassuk: „Némuljon el minden emberi és halandó test; félve s rettegve álljon itt; tűnjék el minden földi a gondolatokból: mert a királyok Királya, az urak Ura, Krisztus, a mi Istenünk jelenik meg, hogy feláldoztassék és a hívek eledele legyen”. Római Szent Kelemennek (92–101) ugyancsak az első századokból eredő szerkönyve szerint az áldoztató pap ily szavakkal nyújtja az Urat: „Krisztus teste!” Mire az áldozó feleli: Amen. (Úgy van!) A bizonyságok sorozata helyett elég legyen Grotius Hugó protestáns tudós szavait idéznünk: „Minden görög, latin, arab, szír és más szerkönyvekben imákat találok Istenhez, hogy a bemutatott áldozati adományokat szentelje meg szent Lelke által s változtassa Fiának testévé és vérévé. Joggal állítom tehát, hogy ily régi s általános szokást, melynek eredetét az első időktől kell leszármaztatnunk, nem kellett volna megváltoztatni”. A Szentatyák világos s szebbnél-szebb nyilatkozatainak gyöngysorozatából csak Szent Ágoston néhány gondolatát emeljük ki. „Nem esztelenség‑e mondani: Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet? … de csak a tudatlanok és balgatagok előtt esztelenek e szavak.” „Krisztus magamagát tartotta kezében, midőn testét nyújtva mondá: Ez az én testem.” „Krisztus az ő saját testét adta nekünk a mi üdvünkre eledelül. Senki sem eszi ezt a testet, hacsak előbb nem imádta. És nemcsak nem vétkezünk, ha azt imádjuk, hanem akkor vétkezünk, ha nem imádjuk.”

A történelem

A történelem is felemeli tanúskodó szavát az Eucharisztiában való hit ősisége mellett. Ott vannak a katakombák! Falaikról könnyűszerrel le lehet olvasni az egész katolikus teológiát, mely ma is ugyanaz lényegében, ami volt az első keresztény időkben. Így nyilvánvalóan az Oltáriszentséget jelképezi közvetlenül a víz színe alatt úszó hal (Krisztus szokott szimbóluma), mely hátán – a víz színe felett – kenyereskosarat s vörös folyadékkal telt serleget hord. Mily szépen s elmésen juttatja kifejezésre e kép, hogy mi ugyan az Eucharisztiában kenyeret s bort érzékelünk, de e színek alatt Krisztus rejtőzködik. Másutt megint az Úr Jézust látjuk a kánai menyegzőn, amint botjával a vizesedényekre s kenyereskosárra mutat. A kapcsolat s helyzet világosan az Oltáriszentségre céloz. De meg mit jelentene a katakombákban található számos oltár?

Az első keresztények hitét az Oltáriszentség titkában világosan bizonyítja a róluk szállongó hír is, hogy ők titkos összejöveteleik alkalmával emberhúst esznek s e célból gyermekeket gyilkolnak. Ezt a mende-mondát az ellenséges érzületű zsidók s a hittől elpártolt Simon bűbájos terjesztették s megerősítette némely gyenge keresztény vallomása, ki a szörnyű kínzatás közben végre elismerte, hogy csakugyan testet evett s vért ivott a keresztény istentiszteleten. Kapóra jött ez a pogány állami hatalomnak, mely a kereszténység gyökeres kiirtását tűzte ki célul és sűrűn emeli az elfogott keresztények ellen ezt a vádat. A 90 éves Photinus (†177) erre nézve a bíróság előtt azt vallja: „Mi emberhúst nem eszünk, gyermekeket nem ölünk”. A szent titkot azonban el nem árulta s nem dobta a gyöngyöt a sertések elé. Billias keresztény rabnővel együtt végezték ki.

Ugyane titok miatt napestig kínzott Blandina szűz pedig szüntelen csak azt hajtogatja: „Én keresztény vagyok. Nálunk semmi meg nem engedett sem történik”. Ha keresztény őseink nem hitték volna, hogy az Eucharisztiában Krisztus valóságos testét s vérét élvezik, mi indította volna őket arra, hogy e titok miatt a legborzasztóbb halált szenvedjék? Egyszerűen kijelentették volna, hogy mi közönséges kenyeret s bort élvezünk a testvériség ápolására. Ámde ők inkább gyötrődtek, semhogy hitüket Krisztus valóságos jelenlétében megtagadták volna. De egyébként is – tekintve a keresztények példás életét – az egész vád s rágalom sem keletkezett volna, ha az Oltáriszentségnek kiszivárgott s félremagyarázott hite nem szolgált volna alapul.

Munkánk szerény keretei nem engedik meg, hogy több bizonyságot is felsoroljunk. Kötetekre menne. De az elmondottak is igazolják, hogy az Eucharisztiának katolikus értelemben vett hite csakoly régi, mint maga a kereszténység s mily méltatlanul vette fel – már csak e szempontból is – a XVI-ik század vallási forradalma a „reformáció” nevet. Reformáció ugyanis annyit tesz, mint az eredeti, ősi forma, hit visszaállítása. Az apostolok egyháza, a katakombák egyháza, sőt az egész keresztény középkor nem vállal semmi közösséget a „reformációval” s visszautasítja azt, mint a féltékenyen őrzött hitletétemény (depositum fidei) elleni merényletet. És ha a hippói lángész, Ágoston feltámadna, azzal cáfolná a protestánsokat, mint amit a korbeli eretnekeknek szemükre hányt: „Nagyon későn jöttetek, túlfiatalok vagytok, hogy igazatok lehessen”.

Ez a gondolat volt az, amely a múlt század derekán több jámbor anglikán tudóst arra bírt, hogy a katolikus Egyházba visszatérjenek. Ezek, mint Newmann, Manning, Wilberforce, Palmer, hogy a hivatalos protestáns államegyház bomlásának okait inkább megismerjék s a további romlásnak gátat vessenek, azokat a forrásokat, szellemet kezdték tanulmányozni, amelyekből az ősi egyház életerejét meríté. Ez a tanulmány az isteni kegyelemmel párosulva rávezette őket annak felismerésére, hogy a reformáció voltaképp deformáció, vagyis eltérés az ősi hittől, amelyet teljes épségében egyedül a katolikus Egyház birtokol. Ebből az ún. oxfordi mozgalomból származik magában az angol egyházban a „ritualista” irányzat, mely a külsőségekben, a rítusban a katolikus Egyházhoz már majdnem egészen visszatért s egyengeti a teljes egyesülés útjait. Az angol papság tekintélyes része a ritualizmus híve.

Létrehozva 2015. március 28.