III. A fajtalanságról általában

A tisztaság szépségének s becsének vázlatos rajza után, melyet az előzőkben kíséreltünk megadni, most már örömmel térnénk át egyenesen azoknak az eszközöknek tárgyalására, melyek annak megőrzésére szolgálnak.

Ámde így feladatunkat nem oldanók meg, hanem egyszerűen kitérnénk előle. Ismertetnünk kell tehát az árnyoldalt is. Ezzel, míg egyrészt csak annál inkább kiemeljük a fényoldalt, másrészt vezérfonalat nyújtunk át, melyet az olvasó kezébe véve saját lelkiismeretét rendezheti, számtalan kínos bizonytalanságtól megmenekszik, sőt másokat is a romlástól óvhat.

Annál kevésbé szabad e feladattól visszariadnunk, mert éppen napjainkban oly nagy a törekvés az árnyoldalt eltüntetni, megszépíteni. Sőt akárhány arra a hallatlan vakmerőségre vetemedik, hogy az árny s fényoldalt egyszerűen kicserélje, a bűnt állítsa oda, mint ésszerű cselekedetet, s az erényt, mint olyat, mely a természeti joggal s törvényekkel ellenkezik.

Szenny elvégre mindig volt a bűnbeesett világon, de legalább mindenki tudta, érezte, bevallotta, hogy az bizony szenny. A mi korunknak jutott a kétes dicsőség, hogy a piszkot úton-útfélen feldicsérje.

A költők dalokat zengenek neki, a drámaírók felmagasztalják, az ének s zene bűvös hangokon ünneplik. A festő ecsetje s a szobrász vésője jórészt a bűn szolgálatába szegődött s minden igyekezetét arra fordítja, hogy annak rút arcát a forma csábító szépségével leplezze.

A művészhez a racionalista filozófia is csatlakozik, hogy érveivel a szenvedély gyalázatos kihágásait mentegesse. A pedagógia s orvostudomány is nem ritkán vállalkozik a bűnpártolásra. Hasztalan fáradság! A rosszat jóvá, széppé nem tehetik, s „a kéj neve gyalázat még legelvetemültebb szolgáinak szájában is”. (Szent Ágoston.)

A fajtalanság természete

A teremtő Isten főleg két hatalmas ösztönt adott az emberi természetbe, az egyik az egyednek, a másik a fajnak, az emberi nem nagy családjának fenntartását célozza. Az egyed a táplálkozás által tartja fenn magát, a faj pedig a házasság által szabályozott s megszentelt nemi érintkezés által. A bölcs Alkotó, hogy e kettős célt annál biztosabban elérje, a táplálkozást ízléssel, étvággyal, a nemi érintkezést pedig az ún. „testi” vagy „nemi” gyönyörrel kapcsolta össze.

Ha a nemi gyönyör a házasságon kívül vagy pedig a házasságban nem megfelelő módon akar érvényesülni, akkor már nem az Istentől kitűzött célt szolgálja, tehát rendetlen s bűnös lett. Ezt a bűnt méltán fajtalanságnak nevezzük, mert bár kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindig fajunkat támadja s életfánk gyökereit gyengíti, szaggatja.

Minthogy tehát a fajtalanság bűnének összes mérge a tilos gyönyörben van, tisztán kell látnunk, hogy voltaképpen miféle gyönyör az, melynek élvezete az Isten VI. és IX. parancsába ütközik.

Mert van többféle gyönyör, mely boldogságra teremtett, s élvre hajló természetünket kielégítéssel kínálja. Van:

A gyönyör különböző nemei

a) Szellemi gyönyör

Tisztán szellemi gyönyör, mely akaratunkban székel s lelkünket valamely megismert igazság felett örömmel árasztja el. Sőt tágabb értelemben valamely személy is ébreszthet bennünk szellemi gyönyört, ha azt csupán lelki jótulajdonságai s kedvessége miatt szeretjük. Így szeretheti gyönyörrel a szülő gyermekét, barát barátját, sőt a jegyes jegyesét is. Ez a gyönyör a VI. és IX. parancsot nem sérti meg. Van továbbá

b) Érzéki gyönyör

Székhelye az öt érzék, melyet a neki megfelelő inger kellemes izgalomba, bizonyos mámorba ejt. Így például a látásnak a szép vidék, a csillagos ég szemlélete, a fülnek az andalító zene, a szaglásnak a kellemes illat, az ízlésnek az édesség, a tapintásnak sima tárgyak érintése okozhat gyönyört. Magában véve ez sincs a VI. és IX. parancs ellen. Ha azonban a gyönyör oly dolgok érzékeléséből támad, melyek könnyen a nemi ösztönt is mozgalomba hozzák, mint pl. másneműek szépségének szemlélete, kezük szorongatása vagy a gyermek simogatása, akkor főleg egyes, gyúlékonyabb természetekre nézve veszélyes lehet, s könnyen átragadhat oly területekre, melyeket a VI. és IX. parancs tilalomfája zár el előlünk.

c) Testi gyönyör

Végül van „nemi”, „testi” gyönyör, melyet egyszerűen kéjnek is neveznek. Ez főleg a nemi szervekben árad szét s főleg a nemzésre szolgáló nedvek mozgalmából támad.

Ha e gyönyör az említett nedvek kiválasztása által teljes kielégítésre jut: befejezettnek nevezzük; ha e véghatárát el nem éri, befejezetlennek hívjuk. Fontos ez a megkülönböztetés a továbbiak megértésére, de meg azért is, mert azt a körülményt, hogy a testi gyönyör a kielégítésig jutott, a gyónásban külön meg kell említeni.

Lehet továbbá a gyönyörnek (megengedett vagy bűnös) kielégítése a természet rendje szerint, ha az a nemzésre alkalmas módon történik; és lehet természetellenes, ha a kielégülés módja a nemzést minden körülmények között kizárja.

Mindez sokkal világosabbá válik akkor, midőn majd alább az egyes fajtalan bűnök részletes tárgyalásába bocsátkozunk.

A fajtalan bűn súlya

Oly kényes ponthoz értünk, melyet éppen nem könnyű a szenvedély által elhomályosított elmének belátni s elfogadni. De mégis őszintén s leplezetlenül ki kell mondanunk az igazságot, mert különben rászolgálnánk, hogy a Szentlélek minket is „néma ebnek” nevezzen, ha nem emelnők fel szavunkat, midőn Isten ügye és a lelkek üdve azt megköveteli.

A nemi gyönyör, a kéj, ha az ember azt a házasságon kívül bármi módon egyenesen keresi vagy abban akaratával öntudatosan megnyugszik, szóval beleegyezik, mindjárt az első pillanatban halálos bűn. És jóllehet, a külső cselekedet, a végrehajtás a bűnt nagyobbítja, de az Istentől, a végcéltól elfordulás a gyönyörbe való belső beleegyezéssel már végbement, és így is halálos vétek. Ez a katolikus Egyház tévmentes tanítása.

A tilos gyönyörbe beleegyezés bűn, mert rendetlenség s már ezért az Alkotó s legfőbb törvényhozó szándéka ellen van. És pedig súlyos bűn, mert a lehető legveszélyesebb ponton érinti Isten világtervét, mely az emberi nem szabályzott elterjedésén s fennmaradásán épül fel.

Ha ugyanis a legkisebb nemi gyönyör is a házasságon kívül megengedett vagy csupán bocsánatos bűn volna, az ember az ösztön hatalmas árja ellen legkevésbé sem volna biztosítva. Amint ugyanis az első, gyenge pillanatban enged, menthetetlenül ragadja őt a szenvedély magával a pusztulásba, a végromlásba.

Mert ez a szenvedély, ha nincs a házasság mérséklő korlátai közé szorítva, ha kielégülését nem a szent célért, hanem önkényesen s önmagáért, pusztán csak az élvezetért keressük, az embert szinte megfosztja józan eszétől s szabadságától, állattá aljasítja, mely nem ismer semmi szentet, hanem átgázol mindenen.

Végül, ha a nemi gyönyör a házasságon kívül szabad volna, ha a megnyugvás abban nem járna az örök üdv elvesztésével, akadna akárhány, ki ezzel magával beérné, csakhogy ne kelljen a családalapítás óriási gondjaival megküzdenie. Így azonban számtalan esetben meghiúsulnának Isten üdvözítő szándékai, aki éppen a gyönyör ígéretével vonzza a legtöbb embert a házaséletre s hívja arra, hogy munkatársa legyen a teremtés fenséges munkájában.

Ezért van, hogy a bölcs és szent Törvényhozó a nemi gyönyör lángját a házasság szent tűzhelyére korlátozta s a ki-kihulló, szerteszálló sziporkákat is az örök büntetés fenyegetésével tiporja el.

De „ha nekem nem akartok hinni – mondom én is az Üdvözítővel – higgyetek az Írásoknak”. Miként nyilatkozik Isten, az egyetlen illetékes s legfőbb fórum a házasságon kívül keresett vagy elfogadott nemi gyönyör dolgában?

„Nyilvánvalók pedig a test cselekedetei, melyek ezek: paráznaság, tisztátalanság, szemtelenség, bujaság… kik efféléket cselekszenek, Isten országát el nem nyerik.” (Gal 5,19–21) „Semmi paráznának vagy tisztátalannak … nincs öröksége Krisztus és Isten országában.” (Ef 5,5)

„Ne csaljátok meg magatokat. Sem a paráznák, sem a házasságtörők, sem a puhák (önfertőztetők), sem a férfiakkal közösülők nem fogják bírni az Isten országát.” (1Kor 6,9.10)

És jóllehet, e szentírási helyek a fajtalanságnak inkább külső cselekedeteit emlegetik, de világosan elárulják azt is, hogy a bűn mérge s így a tilalom oka megvan „a test minden cselekedetében”, minden „tisztátalanságában”, minden „szemérmetlenségben”, így tehát belső, tilos gyönyörben is, mint ezt maga az Üdvözítő nyilván megállapítja, midőn így szól: „Minden, aki asszonyra (másneműre) néz, őt megkívánván, már paráználkodott vele szívében”. (Mt 5,28)

A fajtalanság gyászos következményei, melyekről majd alább szólunk, e bűn gonoszságát és súlyát csak még inkább kiemelik s jellemezni fogják.

A szándékosság

Kis erkölcstanunk bevezető részében (Első parancs, 22. oldal) kifejtettük, hogy általában bűnt az követ el, aki Isten törvényét saját lelkiismerete ellen, tehát tudatosan s akarattal lépi át. Ha ez fontos dologban történik, akkor a bűn halálos. Ámde, ha valamiben, akkor a nemi gyönyör dolgában igen gyakran nagyon nehéz eldönteni s megállapítani azt, vajon megvolt‑e benne a tiszta tudatosság s az akaratnak teljes egyetértése, beleegyezése. Érzéki természetünk ugyanis, mint már említettük, nem áll a józan ész s akarat korlátlan hatalma alatt. Sokszor külső vagy belső okokból eredő kísértések heves viharokat támaszthatnak bennünk, amelyekben a „test törvénye”, mint Szent Pál magát kifejezi, hosszasan vívódik a „lélek törvénye ellen” és a végén magunk sem tudjuk bizonyosan, hogy élünk‑e még Isten szemében, vagy reánk szakadt a lelki halál; nyílt‑e még felettünk az ég, vagy pedig jog szerint már a pokolé vagyunk.

Állapítsuk meg itt tehát – egyelőre csak az alapelveket, melyek a szándékosság ügyében eligazítanak. Hogy miként érvényesülnek ezek az elvek a gyakorlati életben, értekezésünk folyamán, főleg midőn majd a befejezetlen bűnökről szólunk, mind világosabbá válik előttünk.

1. Nem maga a gyönyörérzés a bűn, hanem annak tilos keresése vagy a megnyugvás, beleegyezés abban. A komoly törekvés, melyet a tilos gyönyör elfojtására kifejtünk: erény s bőséges érdemforrás.

2. A tilos gyönyört a házasságon kívül egyenesen keresni vagy abban megnyugodni, beleegyezni már az első öntudatos pillanatban halálos bűn. (Itt tehát nincs „kicsinység”.)

3. Ha valaki a tilos gyönyört ugyan nem keresi, de olyasmit tesz vagy megenged, amiből aztán a testi gyönyör előreláthatólag felébred, a körülmények szerint lehet bűntelen, avagy véthet bocsánatosan vagy súlyosan.

a) Bűntelen az ily cselekedet, ha még oly heves kísértésekre ad is alkalmat, midőn az szükségből történik s emellett megvan az alapos remény, hogy az ébredő tilos gyönyörbe bele nem egyezünk, hanem az Isten kegyelmével le tudjuk győzni. Így nem vétkezik a doktor, aki funkciói, vagy a tanuló, aki szükséges tanulmányai által magát – talán nehéz – kísértéseknek teszi ki. És valóban méltán bízhatnak a jóságos isteni Gondviselés különös pártfogásában és segélyében azok, kik veszélyes foglalkozást Isten dicsőségéért, az emberi nem javáért, hivatásból vállalnak magukra. Csak maguk részéről se hanyagolják el azt, ami tőlük függ, az imát s a kellő óvatosságot.

b) Súlyos bűn keresni vagy megengedni azt, ami természeténél fogva szinte bizonyosan bűnös gyönyörbe, beleegyezésbe ránt. Ilyen pl. szemérmet nagyon sértő dolgok szemlélete s érintése főleg másneműeken, nagyon rút könyvek elolvasása.

c) Bocsánatos bűn, vagy megfelelő okból teljesen bűntelen magunkat kisebb kísértéseknek tenni ki, melyek a nemi ösztönt nem igen szokták felingerelni, vagy csak oly kis mérvben, hogy az ébredező gyönyört könnyű elfojtani. Pl. haszontalan pillantások, könnyelmű, hosszú tereferék különböző neműek között.

Minthogy pedig a nemi gyönyörre való hajlam s az ellenálló képesség más és más egyénben nagyon különböző, azért nagyon sok esetben a saját tapasztalatunkon alapuló önismeretünk a legilletékesebb annak elbírálásában, vajon valami nekünk szabad‑e vagy tilos; és ha tilos, mily mértékben, halálos vagy bocsánatos bűn terhe alatt‑e.

Ami ugyanis némely – talán heves vérű vagy a bűnös szokás által legyengült – egyént rendesen s biztosan megbuktatja, pl. némely tánc vagy színdarab, a másikra nézve csak mérsékelten veszélyes.

Általában véve tehát: minél nagyobb s biztosabb reánk nézve a gyönyörbe való beleegyezés veszélye, annál súlyosabb a kötelezettségünk elkerülni azt, ami kísértésbe ejt és annál fontosabb oknak kell fennforognia, hogy a veszélynek magunkat bűntelenül kitehessük.

Ahol pedig a dolog természeténél fogva vagy saját tapasztalásunk tanúsága szerint a bukás bizonyos, semmi sem igazolhatja vagy teheti menthetővé, hogy abba belerohanjunk.

Létrehozva 2015. január 5.