A klasszikus család létjogosultsága évek óta vitatott, sokak számára ma kifutó modellnek tűnik ez az intézmény. A válások, az individualizmus és az el nem kötelezettség korában mindennaposak a váltakozó párkapcsolatok. Manapság egyes gyerekeknek több anyjuk több apjuk is van. A szereposztás is átalakult a meglévő családokban. Egyre kevésbé világos, ki miben illetékes. A gyermekek és szüleik közötti kapcsolatok is nagy változásokon mentek keresztül. A szülők már nem tudják, hogyan neveljenek gyerekeket. A gyerekek már nem tudják, hogyan viselkedjenek szüleikkel szemben. Nagyobb szabadságuk van, önállóbbá, autonómabbá válnak, túlontúl korán a saját életüket élik, miközben minden oldalról pályáznak rájuk.

A generációk közötti árkok mélyülnek. A 68-as generáció értékei homlokegyenest ellentétesek a mai fiatal felnőttek (X-generáció) és az új,  jelenleg éppen pubertáskorban veszteglő @-generáció nézeteivel. A 68-asok Marx Károly gyermekei voltak, forradalmárok, akik meg akarták változtatni a világot. Az X-generáció más ideálokat testesített meg: lágyság, spiritualitás és szabadság.

A @-generáció gyermekei megint mások. Pommes frites, partik és PC-k jellemzik az életüket. Az új évezred gyermekei a totális médiagenerációt testesítik meg. Az interneten 90 másodperc alatt végigszörföznek a világon, mobiltelefont használnak az iskolában, távirányítóval az élet egyik területéről a másikra kapcsolnak, állandóan fel vannak villanyozva. Rettegnek attól, hogy bármit elmulasszanak. A világért sem szabad unalmasnak lennie az életnek. Mégis mindig az az érzésük, hogy lekésnek valamiről. Egyidejűleg használnak minden médiát: tévé, rádió, videofilmek, CD-k, komputer, könyvek mindent párhuzamosan, semmit sem hagynak ki. Ugyanakkora időtartamba egyre többet préselnek bele, és egyre több mindennek találnak helyet benne. Minden egyidejűleg kerül elintézésre.

Az új évezred gyermekei mindenütt ott vannak a világon, de sehol sincsenek otthon. A Föld egyetlen globális faluvá válik, ám a benne való internetes kalandozások végül hontalanná tehetnek.

Ennek az életstílusnak a következményei nyilvánvalóak. Semmi sem fejt ki tartós hatást. A fiatal generáció kommunikációból kommunikációba rohan, azonban már nem érti a világot. Sok ismeretséget kötnek, nem élnek azonban tartós kapcsolatokban. A családi kötelékek ereje csökken. A kapcsolatok -még a vér szerinti szülőkkel is-lazák maradnak, elkötelezettség nélküliek. Az érzelmi mélységgel bíró kapcsolat már a múlté.

Nem könnyű ma a gyerekeknek. Sokféle veszélynek vannak kitéve. Hibás fejlődésükért természetesen nem ők, hanem a felnőttek felelősek. A gyerekek csupán a társadalom tükrei, azaz „koruk gyermekei”. A gyerekek azt másolják, amit a felnőtteknél megfigyelnek. Kifejlesztik a saját mechanizmusaikat, hogy hiányaikat pótolják. Kirívó viselkedésmódjuk sokszor csak a mögötte meghúzódó kétségbeesés néma sikolya vagy ilyen különleges módon megfogalmazott kérés, hogy vegyék végre komolyan őket.

A gyermekkor eltűnése

Már a 80-as évek óta panaszolják „a gyermekkor eltűnését”. Neill Postman médiatudós véleménye szerint különösen is a tévé az oka annak, hogy a könyv felnőtt világát felváltotta a képkultúra. Ezzel azonban összemosódott a felnőttek és a gyerekek világa. A tévé oda vezetett, hogy már a gyerekeknek is „feltálalják” a felnőttek világának titkait. Így a tévé teljesen megszünteti a gyermekkor és a felnőttség közötti válaszvonalat. „A gyermekkor képzelet- és érzésvilágának végleges lerombolását az jelzi, ha a gyerekek és fiatalok már csak felnőtt kívánságokra képesek” – véli Postman.

A tömegkommunikációs eszközökben valóban előszeretettel ábrázolják a gyerekeket kicsi felnőtteknek: Józan és koravén módon beszélnek, s olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek iránt régebben csak felnőttek érdeklődtek. Idejekorán sztárokká és hercegnőkké kiáltanak ki gyerekeket; körülrajongják az „édes” kicsit. A nevelés során is felnőttként kezelik a gyermekeket, megvitatják velük a dolgokat, dönteni engedik őket. A szerepek homályossá váltak: Ki kit nevel itt? Ha mindnyájan ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, minek kell akkor egyáltalán nevelés? A gyermekirodalomban is az figyelhető meg, hogy korán bevezetik az

apróságokat a felnőtt témákba, túl korán törölnek el tabukat. A zeneipar is felfedezte a gyermekpiacot: külön célcsoportot képeznek a gyerekek. Már saját dalszerzőik és együtteseik vannak, pl… Rolf Zuckowski, Fredrik Vahle, Detlev Jöcker (vagy pl.. Papp Rita, a Bon Bon együttes -a magyar kiadó megj.). A gyerek CD-k forgalma 1998-ban már 176 millió német márkára rúgott – egyetlen év alatt. Ugyanez érvényes a divatra. Felkapottak a gyermekruházatot árusító boltok. A gyerekek mini formátumú felnőtt öltözetet hordanak. A kisfiúknak már rég van ingük és csokornyakkendőjük a túlzsúfolt ruhásszekrényben. Ötéves kislányok sminkelik magukat, és parfümöt használnak. Gyerekek régebben felnőttek számára fenntartott ételeket fogyasztanak (és fordítva!).

De még a sport és a játék is ezt a folyamatot tükrözi: Hamar betagolódik már a gyerek is valamilyen egyesületbe. Németország nyugati felében a 10 és 15 év közötti gyerekek 70%-a tagja valamely sportegyesületnek. A játék jellege azonban megváltozott: teljesítménykényszer uralkodik az önfeledtség helyett, hiányzik a spontaneitás és a fesztelenség. Postman az USA-ra vonatkoztatva már a 80-as években megállapította: „A gyermekkorral együtt eltűnik a játék gyermeki felfogása is.” A becsvágyó szülők nyomása idejekorán felerősíti a teljesítménykényszert (szurkoló apák a tribünön!).

„Gyerekek mutációjaként kis felnőttek jöttek létre. “

Már rég van saját szobájuk, saját telefonvonaluk, saját televíziójuk. Mivel a tévéből idejekorán szembesülnek világunk problémáival, nő a problématudatuk. Németországban a 10-15 éves gyerekek 52,5%-a fél attól, hogy háború törhet ki Európában, 56%-uk fél a környezetszennyezéstől, és 40%-uk a felnőttkori munkanélküliségtől. A háború a televízió közvetítésével belép a gyerekszobába. A felnőttek gondjait nem lehet többé elrejteni a kiskorúak elől, idejekorán megterhelik őket a világpolitika nagy kérdései.

A gyerekek időfelfogása is megváltozott. Határidőnaplójuk tele van. Az első karórát már nem tizennégy, hanem öt éves korban kapják. Iskola, házi feladatok, balett, korrepetálás, gyermekóra, foci, zeneiskola, lovaglás – művészet úgy egyeztetni, hogy mindre jusson idő. Olyan sok program követi egymást gyorsan váltakozva, hogy a gyermek már nem látja át az egészet. A különböző tevékenységek egymástól elszigeteltek, nincs köztük összefüggés. Már a gyerekek ideje is egyre kevesebb, s emiatt egyre értékesebb.

A mai gyerekeknek százszor annyi döntést kell hozniuk, mint a korábbi gyermekgenerációknak. „Mit akarsz ma felvenni?” „Mit kérsz enni?” „Melyik tévéadást nézzem ma meg?” „Melyik barátomat látogassam meg?” A modern kor multiopciós társadalmában a gyermekeket túlterheli a folytonos választási lehetőség. A tinik önrendelkezési igényei már csak halvány visszfényei a gyerekek nagyfokú szabadságának. A szülők tekintélyéről való leválás igen korán megkezdődik. Én vagyok a saját főnököm. Ezért szabadon dönthetek az életemről. A döntés szabadságából azonban egyre gyakrabban a döntés kínja lesz.

A túlzott igények elé állított gyerekkor következményei már látszanak. Szaporodnak a szülőkkel való konfliktusok. Az ún. „felhőtlen gyermekkor” régi korok emléke csupán. Titkok immár nincsenek. Az álmok ideje a múlté. A gyermekek már nem tudnak ámulni. Egyre kevesebb lehetőségük van a világ közvetlen megismerésére. A technika világa ugyan a megtapasztalások új dimenzióit nyitja meg a gyerekek előtt, de itt minden lakkozott, műanyagba és fémbe csomagolt. Megint Postmant idézzük: „Olyan gyermekeink vannak, akik választ kapnak olyan kérdésekre, melyeket sosem tettek fel. Egyszóval, nincsenek már gyermekeink.”

A gyerekek ezenkívül reménytelenül „túltápláltak”. A játékipar forgalma milliárdos. A szülőknek mindenük van, csak idejük nincs, úgyhogy ajándékvásárlással könnyítenek rossz lelkiismeretükön. Csemetéink szekrényeibe pedig már be se férne több holmi. És ezt még mindig lehet fokozni. Egy Hopf nevű szociológus humorosan és találóan így ír: „Az ennyire túlzsúfolt gyerekszoba, amely inkább játékraktárra emlékeztet, tovább korlátozza a gyermek természetes mozgásigényét. Így könnyen jelentkezik az ingerszegénység és érdektelenség. Szociális kontaktusokra és más gyerekekkel való csoportos játékra alig van már lehetőség.”

A következmények láthatóak: A gyerekek 40%-a sohasem játszik kinn a szabadban. A szaknyelvben ezt a gyerekek elszigetelődésének vagy „elháziasodásának” nevezik. Megállapítható, hogy veszítenek a produktivitásból és kreativitásból. A mozgáshiány következtében hiányosak a saját testükkel kapcsolatos megtapasztalásaik. És paradox módon annál kevesebbet jelent a játékszer a gyermek számára, minél több van belőle, hiszen a gyerekeknek végül általában már csak egy bizonyos baba (vagy más) kell.

A tömegkommunikációs eszközök is rég bevonultak már gyermekeink szobájába. Minél alacsonyabb nívójú a szociális miliő, annál magasabb az elektronikus médiával való felszereltség. A számítógépes játékok kiszorítják a régi elektromos kisvasutat. Mire egy németországi gyerek 12 éves lesz, átlagosan 10.000 gyilkosságot lát a tévében vagy videón.

Az internet is benyomult a gyerekek életébe. Itt új világok ezrei nyílnak meg. Az államok erőfeszítéseket tesznek, hogy minden általános iskolában legyen hozzáférési lehetőlég a világhálóhoz. Fő, hogy a kicsik idejében eligazodjanak az interneten, ne találja őket felkészületlenül a jövő. Az általános örömmámorban a lehetséges hátrányok szóba sem kerülnek.

A végeredmény pedig a túlinformált gyerek. Sokat tud, de keveset ért. Tudása töredékes, a nagy összefüggések rejtve maradnak előtte. Az egyik csatornáról a másikra csapongó gyerek az új médiaőrület kifejeződése. A tanárok pedig nem győznek panaszkodni tanítványaik fáradtsága, notórius nyugtalansága, hiányos koncentráló képessége miatt. Ha a nyolcéves kölyök órák hosszat a komputer előtt ül, videojátékokat próbál ki, és űrhajókat lő ki, nem csoda, hogy nehezen tud figyelni a tanórán.

A kommercializáció is elérte a gyerekeket. A reklám új célcsoportjává lettek. Manapság pedig már a legkisebbek is kellő anyagi fedezettel rendelkeznek a takarékmalacukban. Túl korán rászoktatják őket a fogyasztásra, pénzkiadásra: vannak olcsó játékok, matricák stb., amelyeket már saját maguk is meg tudnak vásárolni. A reklám erre állt rá.

E fejlődési irány következményei közé tartoznak a gyermekkori lelki válságok is. Félnek a kudarctól, elbizonytalanodnak a gyakori költözés, lakhelyváltás, az apa munkanélkülisége miatt, kicsi az önbecsülésük (különösen lányoknál), teljesen visszahúzódnak önmagukba, lelki és érzelmi stabilitásuk gyengébb. A szülők tekintélyvesztése miatt a gyerekeknek hiányzik a vezetés. Ezenkívül meg kell állapítanunk, hogy a mai gyerekek hamarabb készek az erőszakra. A testi erőszak alkalmazása a gyerekek és fiatalok nem jelentéktelen részénél legális lehetőségnek tűnik akaratuk véghezvitelére.

Bármennyit is panaszkodunk a családokban és a gyereknevelésben bekövetkezett változásokra, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nem a gyerekek a tettesek. Ők áldozatok. Szenvedő alanyai a 70-es, 80-as évek pedagógiai kísérleteinek. A tekintélyellenes pedagógia csődje időközben már nyilvánvalóvá lett, de senki sem vállalja érte a felelősséget. A tudományos világ ugyan korrigálta a múlt hamis nevelési ideáljait, sőt ma már újra arról beszélnek, hogy szükséges a tekintély a gyermeknevelésben. Az elmúlt évek fatális hibáiért azonban senki sem érzi magát illetékesnek. A mai szülőgeneráció mindezek következtében alig-alig kap segítséget. Úgy tűnik, senki sem tudj a, milyen is lenne ma a helyes nevelés. Pedagógiai modellek tucatjai versenyeznek egymással, s nagy tanácstalanság tapasztalható.

Korlátok nélkül

Hogy néz ki ma a nevelés a gyakorlatban? A kutatók által megfigyelt fejlődési irány azt mutatja, hogy a mai háztartásokban egyre kevesebb a parancs, s egyre több az alkudozás, tárgyalás. A gyerekek kívánságait, megnyilatkozásait jobban figyelembe veszik, mint a múltban, a büntetések mértéke viszont kisebb lett. A gyerekeknek ma szinte mindent szabad. A szülőket látszólag minden erejük elhagyja, ha arról van szó, hogy korlátokat kellene szabni a gyereknek. Túlontúl korán támogatást kap a gyermeki autonómiára való törekvés. És ha nem megy a nevelés, akkor rábízzák szakértőkre a dolgot. A gyermekélet minden lehetséges területének megvan a maga szakembere, aki majd megoldja a problémákat.

Házassági válságok esetén mindig a gyerekek az áldozatok. A mai gyermekek 20-25%-a nem vér szerinti szüleinél nő fel, hanem mostohaanyja vagy mostohaapja van. 10%-ukat egyedül neveli valamelyik szülője. Tudományosan bizonyított, hogy a tönkrement házasságnak meghatározott negatív következményei vannak a gyerekekre nézve. Jelentkezik az apa hiánya. Gyakori következmény egy-egy válás után a hiányzó biztonságérzet, az érzelmi elbizonytalanodás, agresszív vagy depresszív viselkedés, alvászavarok, veszteségtől való félelem és a bűntudat.

Szexualizált gyermekkor

Ezt súlyosbítja a gyerekekkel való szexuális visszaélés problémája. Állítólag a nők csaknem 15%-a élt át gyermekkorában szexuális zaklatást, erőszakot. A tettesek szinte mindig a legszűkebb rokoni vagy baráti körből valók. Sok áldozat egész életében nem tudja feldolgozni ezeket a traumatikus élményeket. Számos szexuálisan kihasznált gyermek utána magát érzi bűnösnek és mocskosnak. Önértékelésük összeomlik. Undorodnak saját maguktól, vészes soványságba vagy evéskényszerbe menekülnek, saját maguknak okoznak fizikai fájdalmakat.

Beszélnünk kell továbbá a mai „szexualizált” gyermekkorról. Csemetéink idejekorán szembesülnek a szex témájával. Mielőtt még bármilyen felvilágosító beszélgetésben lenne részük, már mindent tudnak. A médiákban látható pornográfia megrontja őket, s ledönt minden tabut. Túl korán szellőztetésre kerül a szexualitás titka. A szex valami teljesen normális dolognak tűnik számukra, hisz ezzel kapcsolatosan semmi sem marad már rejtve előlük. A házasság előtti nemi kapcsolat mára abszolút szalonképessé lett. Aki ezt elutasítja, reménytelenül elmaradottnak számít. 17 évesen a fiúk 59%-ának és a lányok 65%-ának volt már szexuális kapcsolata. Mi következik ebből? Hogy aki 17 évesen még nem feküdt le senkivel, az kilóg a sorból. Ennek megfelelően nő a kislányok körében a terhességek, az abortuszok és a nemi betegségek száma.

Hatások és kiutak

Hogyan értékeljük a gyermekek világának ezeket a forradalmi változásait`? Mit tehetünk? Milyen felelősségük van a hívő keresztényeknek országuk családjai és gyermekei vonatkozásában?

Először is újra fel kell fedeznünk, milyen értékes a család. A családnak újra családdá kell lenni, úgy, ahogy azt Isten akarja. Ki teremtette meg a családot? Nem kisebb személy, mint maga Isten. Az első emberpárnak adott parancsnak: „szaporodjatok, sokasodjatok” (1 Mózes 1,28) a család volt a célja. Isten kezdettől fogva családot akart. Ő az anya és az apa, a gyermekek és az unokák Teremtője. A család nem egy konzervatív ideológia vagy egy patriarchális modell terméke. Nem elsősorban a kormányon lévők támaszául szolgál. A család Istentől való, Isten által akart, és az Ő áldása alatt áll. Ha mint nép lábbal tapossuk a családot, akkor Isten akarata ellen lázadunk. Ő maga áll a család intézménye mögött. Hosszú távon semmi jó nem származhat abból, ha megvetjük ezt a teremtési rendet.

A mai család válsága annyiban nem új, hogy mindig is voltak családi viszályok. A bűnesettel válságba került a család, gondoljunk csak a Kain által Ábelen elkövetett testvérgyilkosságra (1 Mózes 4), az Ábrahám és Lót közötti konfliktusokra, Jákóbra és Ézsaura, Józsefre és testvéreire. Évezredek óta ismert a Bibliában olyan, hogy valaki „kárt okoz háza népének” (Példabeszédek 11,29). De volt elég pozitív példa és ép család is. Józsué egész családja nevében így szól: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” (Józsué 24,15). A sok nemzetségtáblázat megmutatja, milyen fontosnak tekintették a családi leszármazást, hovatartozást. Maga Jézus Krisztus is családban nőtt fel! Az ideálról beszél a Példabeszédek 17,6: „Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.”

Istennek olyan fontos volt a család, hogy törvények sorát adta az együttélés szabályozására. A legismertebb a 2 Mózes 20,12-ben szereplő parancsolat: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!” A régi nagycsalád harmonikus együttélése a túlélés záloga volt a sokfelől veszélyeztetett Izráel számára. Már az Ószövetségben ismert a „generációs szerződés”: A szülők gondoskodnak a gyerekekről, majd később a gyerekek a szülőkről. Egy olyan korban, amelyben még nem volt modern szociális törvényhozás, ez a szokásjog jelentetté az alapvető életbiztosítást. Gazdasági téren fontos volt, hogy a családi birtok mindig sértetlenül megmaradjon. Ha mégis elveszett valamely terület, akkor legkésőbb az örömünnep évében visszakapta azt a nagycsalád – ez a törvény is védelmet és biztonságot közvetített a családnak. A vérfertőzés tilalmát (3 Mózes 18,6kk) azért adta Isten, hogy szabályozza a legszűkebb körben való együttélést.

Minden családban vannak jogok és kötelességek. A családtagokról való gondoskodás az Ószövetségben odáig terjedt, hogy még az ún. „sógorházasság” intézménye is létezett. Ha gyermekek hátrahagyása nélkül halt meg egy férj, akkor az elhunyt fiútestvérének feleségül kellett vennie az özvegyet. Az ebből a házasságból származó gyerekek örökölték aztán az első férj tulajdonát (1 Mózes 38,8-9; Ruth 2,20). A családtagok feladata volt az is, hogy a rokonokat pénzzel kiváltsák a rabszolgaságból (3 Mózes 25,47-49). Egyáltalán, segítettek egymásnak anyagi nehézségek esetén. A család már az Ószövetségben az ép társadalom stabilitásának alapja volt. Itt az ember kicsiben megtanulta a szociális kapcsolatok megélését, a viszályok elsimítását, a tapintat és figyelmesség gyakorlását, a tekintély tiszteletét. A család volt a gyerekek tanpályája, hogy később meg tudjanak állni a saját lábukon. Ép családok nélkül nem létezhetett ép állam.

Az Újszövetségben a hívők házi közösségeként jelentkezik a család. Sok: helyen olvassuk, hogy valaki egész háza népével együtt üdvösséget kapott (Lukács 19.9: Apostolok cselekedetei 11,14 stb..) Amint Isten nemcsak Noét, hanem egész családját megmentette, úgy az Újszövetségben egész családok hitre jutnak. Ezekben a családokban közösen tudták kifejezésre juttatni az Istenbe vetett hitüket. Nem utolsósorban pedig az Újszövetség a családi élet fogalmait használja valamennyi hívő együttélésének a leírására. A hívők egymásnak testvérei, akik gondot viselnek egymásról, egymást kölcsönösen kiigazítják és bátorítják.

A Biblia üzenete tehát összességében világosan mutatja: Isten teremti meg a család rendjét. A család az Ő különleges védelme és áldása alatt áll. Aki a családnak árt, az a társadalom központi sejtjét pusztítja el. Isten számára a család a szülők és gyermekek alapvető közössége, amelynek nincs alternatívája. A család biztosítja a szükséges védelmet a gyerekneveléshez, kibontakoztatja az adottságokat, korlátokat szab, és szabadságjogokat határoz meg. A családnak tehát korunk prioritási skáláján egészen elöl kell állnia.

Nos, ezeket az alapelveket át is kell ültetni a gyakorlatba. Az ideális család középpontjának az Istenbe vetett hitnek kell lennie, amelyet a gyerekekre nem rákényszerítenek, hanem eléjük élnek. A családi élet alapja az egymás iránti szeretet, a bizalom a gyerekek és a szülők iránt, és a felebarát javáról való gondoskodás. A család legfontosabb célja mindig a másik jóléte, nem pedig a saját kívánságok keresztülvitele. Sürgős szükség van ma egészséges családokra. Olyan családokra, amelyek megtanulták a konfliktusok kezelésének módját. Itt a családtagok időt töltenek el egymással, és nem élnek csak úgy egymás mellett, kölcsönösen tiszteletben tartják egymást, amiről beszédük és viselkedésük is tanúskodik. Talán fel kell elevenítenünk újra a közös éneklés és játszás szokását is. Melyik az a család, amely ma még közös felfedezéseket tesz, együttes kirándulásokat tervez, a védettség és biztonság közegét nyújtja?

Nemcsak a család átalakulására van azonban szükség korunkban. Fontos az is, hogy a gyerekek megint gyerekek lehessenek, akik a felnőttek világának megterheléseitől mentesen bontakoztathatják ki személyiségüket. A gyerekeknek időre van szükségük ahhoz, hogy álmodozhassanak, ámulhassanak. Nem szabad őket olyan döntések elé állítani, amelyeket fel sem tudnak becsülni igazán, s így egyfolytában túlzott követelményekkel szembesülnek.

A nevelésben az anya elsőrendűen fontos szerepet tölt be. Különösen az első életévekben jelenti a gyermek anyjával való kapcsolata a jó fejlődés kulcsát. Az anya érzelmi gondoskodása a gyermekről védettséget és biztonságot közvetít olyan értékeket, amelyek döntőek a fejlődés szempontjából. Azonban – és erre különös hangsúlyt szeretnék fektetni – az apa feladatait sem szabad elhallgatnunk. Statisztikák szerint az apák átlagosan napi 11 perc időt fektetnek be gyermekeikbe-milyen szegénységi bizonyítvány ez társadalmunkra nézve! Az Alexander Mitscherlich által már a 60-as években nevesített „apa nélküli társadalom” ma aktuálisabb, mint valaha. A gyermek már csak otthon tapasztalhatja meg az apját; nem láthatja a munkahelyén. Így viszont egyoldalú a róla alkotott képe. Az apa és anya közötti folyamatos szerepcsere még jobban elbizonytalanítja a gyermeket: Ki miben illetékes? Kié a végső felelősség?

Régóta ismeretes, hogy az apa nélküli családokból származó gyerekek gyengébb teljesítményre képesek, félénkebbek és pszichikailag labilisabbak. Gyorsabban hajlanak a szabályok megsértésére, és erkölcsi viselkedésük sem olyan markáns, mint a kétszülős családban felnőtt gyerekeké. Az apák fontos erkölcsi tekintélyt testesítenek meg, ami nagy jelentőségű a gyermek fejlődése szempontjából. Vizsgálatokkal kimutatták továbbá, hogy az apák a példaképek a nemi szerep szempontjából. A fiúk az apjukkal való kapcsolatuk révén könnyebben azonosulnak a saját nemükkel. Lányok esetében ez fordítva van: bennük az apához viszonyított kontraszt által fejlődik ki a nemi önértékelés.

Az apák elhanyagolták ezt a kulcspozíciójukat a családban. Nem véletlenül szólítja fel őket a Biblia, hogy a maguk háza népét jól vezessék (1 Timóteus 3,4 és 12 – amit itt a keresztény gyülekezet vezető beosztású férfiainak mond Pál, az bizonyára minden apára érvényes), a gyermek érzéseit ne sértsék meg meggondolatlanul (Efezus 6,4a; Kolossé 3,21), szabjanak azonban nekik világos korlátokat (Efezus 6,4b). Az apák is felelősek a gyermekek vallási neveléséért (Zsoltárok 78,1-6). Beszéljék el a bibliai történeteket gyermekeiknek (5 Mózes 6,7.20-25). Az 5 Mózes 4,9 az apákat is felszólítja, hogy a törvény minden részét adják tovább gyermekeiknek és unokáiknak. A Példabeszédek könyvének sok verse is az apák kötelességéül szabja, hogy gyermekeiknek erkölcsi értékeket közvetítsenek. Milyen nagy és komoly az apák felelőssége gyermekeik vallási oktatása terén! A gazdag emberben a halottak országában ébredt fel ez a lelki-szellemi felelősségérzet – túl későn (Lukács 16, 27kk). Itt és most kell mint apa végre újból vállalni a családban a vezetést és a felelősséget.

Közben pedig a gyermekek legjobb példaképei a szülők. Ahogyan ők egymással bánnak, a hitüket megélik, a gyülekezetben szolgálnak, azt fogják egyszer lemásolni gyermekeik. A gyermekekért mondott imádság és áldás minden vallási nevelés kulcsa (1 Mózes 48). Nincs olyan szülőpár, amely automatikusan hitre tudja nevelni gyermekeit. De azzal igenis egyengethetjük gyermekeink előtt a Krisztushoz vezető utat, ha következetes és hiteles hívő életet élünk előttük. Szívükbe vésődhetnek a családi áhítatok és imaközösségek emlékei, úgyszintén a közös részvétel az istentiszteleteken, a keresztény ünnepek megünneplése stb.. Ha tudatosan és jól átgondoltan alakítjuk ezeket, s a gyerekeket is bevonjuk a készülődésbe, akkor ez a kényszer nélküli és mégis irányított hitbéli nevelés kulcsát jelentheti.

Az új század azonban ébredést igényel maguknál a gyermekeknél is. Ismét meg kell tanulniuk, hogy tiszteljék szüleiket. A tisztelet több, mint szófogadás. Ez alatt a bibliai fogalom alatt nem a helyes viselkedés értendő, hanem a helyes lelkület, szívbéli hozzáállás. A fölérendelt tekintély elfogadásáról, tiszteletben tartásáról van szó. A szülők tisztelete a Bibliában az együttélés alapjának számít, mivel a család biztosítja a stabilitást, a biztonságot, az elrejtettséget, a védelmet és a szeretetet, így tehát a gyermek életminőségének javulását is jelenti. Pál világosan fogalmaz az Efezus 6,1-ben: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes.” Ebben a versben a görög „teknon” szó szerepel, amely nem kicsi gyereket, hanem tinédzsert jelent, aki már felelősséggel tartozik Istennek azért, milyen a viszonya a szüleihez. Az engedelmességnek és az alárendelődésnek „az Úrban” kell történnie, azaz Krisztus maga áll mindegyikük fölött, és Ő határozza meg a gyerekek viselkedését. Az Úr adja az erőt és a képességet az engedelmességhez, és Ő, az Úr az, akinek a tekintélye van e mögött a rendelkezés mögött, nem a szülőké.

Ennek megfelelően a Biblia élesen elítéli a gyermekek szüleikkel szembeni vétkeit. Szülőket nem szabad házukból elkergetni (Példabeszédek 19,26), meglopni (Példabeszédek 28,24), gyalázni vagy megverni (2 Mózes 21,15.17). Nem szabad gyalázatot hozni rájuk (3 Mózes 21,9). Amint már említettük, a felnőtt gyerekek anyagi vonatkozásban is felelősséggel tartoznak szüleik iránt. A gyermekek engedetlensége az utolsó idők egyik jele (2 Timóteus 3,2). A helyes tiszteletadás példaképe egyébként Jézus Krisztus maga, aki engedelmeskedett szüleinek (Lukács 2,51), bár a világ Uraként nem lett volna szüksége erre. Salamon szépen összefoglalja mindezt: „Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását” (Példabeszédek 1,8).

Isten tud azonban a családokban felmerülő konfliktusokról is. A Biblia nem csupán rózsaszín ideálképet fest, hanem konkrét utasításokat ad a vitás esetekre, viszályokra nézve is. A szülők iránti engedelmesség kötelessége ott ér véget, ahol ez Isten parancsolatainak áthágását jelentené. A szülőkkel való kapcsolat sokféle megterhelésnek van kitéve, különösen akkor, ha szülők és gyermekek lelki-szellemi kérdésekben különböző felfogásúak. És mégis: Isten kegyelméből naponta megújítható a szülők és gyerekek közötti kapcsolat. Megromlott kapcsolatok gyógyulhatnak meg Krisztus által! Az Ószövetség utolsó verse nyíltan beszél a generációs konfliktus gyógyulásáról: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz” (Malakiás 3,24). Maga Krisztus a többi között a családon belüli kapcsolatok zavaraiért ment a keresztre. Isten meg tudja gyógyítani a szülők és gyerekek között ütött sebeket. Ennek az üzenetnek el kell hangzania a szószékekről és a lelkigondozói beszélgetéseinkben.

Egyáltalán. újonnan fel kell ismerniük az egyházaknak és gyülekezeteknek a nevelés roppant ,jelentőségét. Nem szabad magukra hagynunk a családokat! Az egyházak egyik legfontosabb feladata, hogy támogassák a fiatal családokat. Vágyálmom, hogy gyülekezeti szinten gyakorlatorientált nevelési szemináriumokat rendezzenek, kölcsönös eszmecsere folyjon, gyermekvigyázó szolgálatot biztosítsanak, az egyházak világos pedagógiai irányvonalat nyújtsanak. valamint az, hogy a lelkipásztor rendszeresen prédikáljon a gyermeknevelésről, lelkigondozói segítségben is részesítse az erre szorulókat. Az egyedülállóknak is meg kellene látniuk a családokért való felelősségüket. Aktív részt kellene vállalniuk mások családi életében, és szükség idején konkrét segítséget kellene felajánlaniuk nekik. A gyülekezetnek segítenie kellene az egyedülállók és a családok közötti szakadék áthidalását. Mindkét oldalnak oda kellene fordulnia a másikhoz, mert mindegyik sokat tud adni a másiknak.

A gyerekeknek szükségük van példaképekre. Szükségük van szerető tekintélyre, vezetésre, amely a védettség érzését kölcsönzi nekik, irányító dicséretre, korlátozott szabadságra. Szükségük van stabil házasságokra és családokra, világos értékekre és normákra. Szükségük van beszélgetőtársra is, aki megérti és kiigazítja őket. A nevelésben a jellemformálás a lényeg, nem pedig az imázs. Fontosabb a méltóság, mint az, hogy mások előtt milyen tekintélynek örvendek. Sokkal jobb valakinek lenni, mint látszani. A gyerekeknek szükségük van továbbá Teremtőjük, Isten parancsolataira.

A fiataloknak tudniuk kellene: már ők is Isten előtt állnak az életükkel. Isten azt szeretné, hogy parancsolatai szerint éljenek, nem pedig saját kényük-kedvük szerint. Az ember teste a Szentlélek temploma (1 Korinthus 6,19-20), a fiatal teste is. Isten adott nekünk testet, hogy felelősségteljesen bánjunk vele. Ezért a házasság előtti nemi kapcsolat is rabságba dönti az embert, és az Ószövetség kimondja rá a büntetést (2 Mózes 22,15-16; 5 Mózes 22,28-29). A nő megbecstelenítésének számít ez Istennél. A szexualitásnak szüksége van a védettség közegére, a házasság elkötelezettségére, különben paráznaság (1 Korinthus 7,2). Korunk számára így kell hangzania az üzenetnek: érdemes várni. Attól, hogy valami a többség véleménye, az még nem vezet automatikusan boldogsághoz. A fiataloknak meg kell tanulniuk az árral szemben úszni, és olykor „nem”-et is mondani. Mindez nem árt nekik, hanem segít abban, hogy szilárd meggyőződésüket képviseljék. Itt megint nagy az egyházak és gyülekezetek feladata. Nem szabad cserben hagyni a fiatalokat. A jó gyermek- és ifjúsági munka a jövőben megtérülő befektetés. Olyan gyermekcsoport- és ifjúsági vezetőkről álmodom, akiknek nyitva a szívük napjaink gyermekei előtt, kinyitják a házukat korunk ifjúsága előtt, s a legjobb tudásuk szerint aktívan foglalkoznak a @-generáció kérdéseivel és problémáival. Fontos azonban az is, hogy készek legyenek megkérdőjelezni és kiigazítani korunk gyermekeit, és a hit üdvös útjára vezetni őket, hogy az új évezredben is nőhessen fel Krisztusért élő fiatalság.

(ethos, 2001/1. szám)

Létrehozva 2023. december 10.