AZ ELHANYAGOLT SZERTARTÁSKÖNYV

A II. Vatikáni Zsinat óta számos év eltelt már; a szertartáskönyv több részét átírták a zsinat szellemének megfelelően. Az egyetlen rész, ahol nem történt változtatás, éppen az ördögűzések szertartása. Igaz ugyan, hogy a szentírásban részletesen megtaláljuk ennek lényegét, a teológia és az egyházi tanítóhivatal is többször foglalkozott vele; magunk is idéztük a II. Vatikáni Zsinat idevonatkozó tanítását, és még nem idéztük akkor VI. Pál három és II. János Pál tizenöt idevonatkozó beszédét. Csak egyetlen mondatot idézek VI. Pál pápa 1972. november 15-én elhangzott beszédéből:

„Elhagyja a szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát; az is, aki önálló létezőnek tekinti, akinek eredete nem Istentől származik, mint minden teremtményé; és az is, aki félig-valóságként kezeli, megszemélyesített fogalomként, bajaink ismeretlen okának elvonatkoztatásaként”.

A későbbiekben még hozzáfűzi: „Az ördögöt és az általa az egyes személyekre, közösségekre, társadalmakra és eseményekre gyakorolt hatást tanulmányozni kellene, ez igen fontos fejezete lenne a katolikus tanításnak, amint napjainkban nem az.

Gyakorlatilag számos egyházi személy szemszögéből ezek hiábavaló szavak; származzanak bár a szentírásból, a hagyományból vagy a tanítóhivataltól. Nagyon helyesen fogalmaz monsignor Balducci: „Jó volna, ha az emberek megtudnák, milyen tanításbeli válságon megy át az Egyház napjainkban!” (Il diavolo, Az ördög, Piemme, 163. oldal). Sokan kérdezték tőlem, hogyan mertem vitába szállni cikkeimben bizonyos teológusokkal, püspökökkel, ördögűzőkkel. Nem a vita volt a lényeg, csupán az igazság megvilágítása. A válság ugyanis nemcsak a tanításban érzékelhető, hanem a lelkipásztori munka területén is, vagyis érinti a püspököket, akik nem bíznak meg ördögűzőket, és ugyanígy azokat a papokat is, akik már nem hisznek az ördögűzésben.

Anélkül, hogy általános érvényű következtetéseket akarnék levonni, ki merem jelenteni, hogy az ördög korunkban igen tevékenyen gyötri az embereket, és akik ördögűzőt keresnek, mégis elutasításra találnak a legtöbb helyen.

Kezdjük hát a teológusokkal. Luigi Sartorit idézem, aki az egyik legismertebb és legtöbbre tartott hittudós Olaszországban. Így ír: „Valószínű, hogy Jézus néhány gyógyítását idegbetegeken végezhette, nem valódi ördöngösökön.” Ez a feltételezés rosszindulatú és hamis. Az evangélium mindig tisztán különbséget tesz a betegségek meggyógyítása és az ördögűzés között, a Jézus által az ördögűzésre és a betegek gyógyítására adott hatalom között. Lehet, hogy az evangélisták a betegségeket nem a modern szakkifejezéssel jelölték meg, de azt pontosan meg tudták különböztetni, hogy betegségről volt szó, vagy a gonosz lélek jelenlétéről. Aki ezt a különbséget nem észleli, az maga Luigi Sartori, és nem az evangélisták. Azt is láttuk, hogy Jézus működésében milyen alapvető jelentőségű az ördögök kiűzése. Amikor a hetvenkét tanítvány be akart neki számolni küldetésének eredményeiről, ahová Jézus küldte őket kettesével, egy dolgot mondtak nagy örömmel: „Uram, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk.” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám bukott le az égből” (Lk 10, 17-18). Nem csodálkozunk rajta, hogy Sartori a következő megállapítással zárja cikkét: „A gyógyító Jézus főként a szeretet erejét használta, a kölcsönös rokonszenv kapcsolatait hozta létre, ezáltal vitt végbe csodákat, nem pedig azért, mert szent és titokzatos erővel rendelkezett, mint egy varázsló.” Hát nem, tisztelt teológus úr, Jézus nem a rokonszenvet kereste és nem varázserővel  gyógyított,  Isten  mindenható  volta működött benne és tetteiben megmutatta, hogy ő Isten. Ezekre az apróságokra azonban nem ügyelnek egyes modern teológusok.

Nézzünk egy másik teológust, Luigi Lorenzettit. Írjuk a javára, hogy megengedi: „a hívő nem zárhatja ki teljes mértékben bizonyos tények ördögi értelmezését”; de azután siet hozzátenni, miszerint „nehéz, sőt lehetetlen biztonsággal megállapítani az ördög jelenlétét konkrét esetekben”. Ha lehetetlen, úgy a Jézus által végzett ördögűzéseket sem kell elhinnünk, sem pedig azokat, amelyeket az apostolok vittek végbe. Felesleges akkor az ördögűző hatalom, amit Jézus az Egyháznak adott, feleslegesek az Egyháznak az ördögűzéssel kapcsolatos iránymutatásai és feleslegesek az ördögűzők. Nem, kedves teológus úr, talán neked és a hozzád hasonló teológusoknak nehéz megkülönböztetni a konkrét esetekben, hogy jelen van-e az ördög, mert ezen a területen nem rendelkeztek semmiféle tapasztalattal. Éppen ezért kényelmes ilyen következtetésre jutni: „Az esetek nagy részében minden bizonnyal nem tévedünk, ha a tények mágikus ördögi értelmezését a természettudományos magyarázattal váltjuk fel” (Famiglia Cristiana, 39.sz., 1988. október 5). Ez körülbelül annyit tesz: elméletben elhiszem, hogy van ördög, nehogy eretneknek kiáltsanak ki, de a gyakorlatban tagadom a létezését és csak a természettudományokban bízom.

Ha így gondolkodnak a nagyra becsült teológusok, vajon mi a véleménye az egyszerű papoknak? Nap mint nap tapasztalom, hogy nem hisznek az ördögi eredetű bajokban. Olykor egy kalap alá veszik ezeket mindenféle olcsó csalásokkal és néphiedelmekkel. Példa értékű egy palermói plébános, don Salvatore Caione esete, aminek a Famiglia Cristiana című folyóirat (1989. február 8., 6. sz.) csapott hírverést „Varázslat nem létezik” cím alatt. Az atya mindent csalásnak nevez, egy szintre helyezi a kártyajósokat, a boszorkánymestereket és az ördögűzőket, az sem számít, hogy ezeket a hatályos egyházi normák szerint a püspök nevezte ki. Kétségtelen tény, hogy rengetegen hagyják magukat becsapni. Ezt az igazságot azonban nem lehet ekkora tévedések árán tanítani. Egyes apróságok elkerülik Don Salvatore figyelmét és azét is, aki leközölte a gondolatait anélkül, hogy észrevette volna a nyilvánvaló tévedéseket. A tévedések és az igazság összekeverése annál is nagyobb hiba, mert ördögűző igen kevés van, varázsló és kártyajós pedig rengeteg, az emberek pedig ezekhez fordulnak segítségért. A hívő senkitől sem kap iránymutatást ezen a téren. Exorcizáltam egyszer egy apácát, aki már szörnyű állapotba került az ördögtől való megszállottság miatt, ami tíz év óta okozott nála mind súlyosbodó tüneteket. Beszéltem a főnökasszonyával és megmondtam neki, hogy nem akkor kell hívni az orvost, amikor már haldoklik valaki, hanem amikor a betegség első jelei mutatkoznak. Ez a főnöknő így válaszolt nekem: „Igaza van, de ezekről a dolgokról soha egyetlen pap sem beszélt nekünk”. Azt is elmondta, hány papi személy hallgatta meg a beteg nővért (hogy az orvosokról ne is beszéljünk), és soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy mi lehet ennek a minden gyógyításnak ellenálló bajnak a valódi oka.

Az is igaz, hogy cikkeimben néhány ördögűzővel is vitába elegyedtem. Azt állítottam: „Nincsen manapság iskolája ennek”, vagyis egyházmegyéinkben nincsen meg a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány, melynek során a gyakorlott ördögűző betanítaná a kezdőt. Így aztán előfordul, hogy akadnak olyan exorcisták, akik a legelemibb dolgokkal sincsenek tisztában. Vitatkoztam monsignor Giuseppe Ruatával, aki a torinói székesegyház kanonokja és az egyházmegye ördögűzőinek vezetője. Ballestrero érsek úr iránymutatása nyomán Franca Zambonini  készített vele interjút a Famiglia Cristiana folyóirat számára (1988. március 30). Ha valaki azt állítja, hogy „az ördögtől való megszállottság időben korlátozott jelenség, néhány óráig vagy napig tart csupán”, az azt jelenti, hogy a legelemibb tapasztalattal sem rendelkezik ezen a téren. Valóban, nem sokkal ezután maga is azt állítja, hogy a hozzá forduló személyekben „sohasem talált még kellő okot arra, hogy ördögűzést végezzen”. Én hétévnyi kemény munkám során (amely annyira igénybe vett, hogy mára csökkentenem kellett az iramot) húszezer embert exorcizáltam. Külön feljegyeztem magamnak az ördöngösök neveit, szám szerint idáig hetvenegyet, és mindegyikük évtizedek óta szenvedett ettől az állapottól. Vannak olyan személyek is, akik tíz-tizenöt vagy még több éve kapják áldásaimat és még mindig nem szabadultak meg a gonosz lélek jelenlététől.

Kemény kritikával illettem még monsignor Giuseppe Vigninit is, a firenzei székesegyház penitenciáriusát amiatt a négy cikk miatt, amelyet a Toscana oggi című lapban közölt (1988 novemberében és decemberében, valamint 1989 januárjában). Ha egy ördögűző leírja azt, hogy a mágia, a fekete misék, az átkok „ártatlan mesterkedések, fantáziaszülemények”, ha azt állítja, hogy az ördögűzés nem szentség, csak egyszerű könyörgés, és nem vesz róla tudomást, hogy több ennél: szentelmény, ha szerencsétlen állításait azzal zárja, hogy gyakorlatilag soha nem kell ördögűzéshez folyamodni, akkor igazán csak azt mondhatja az ember, a személynek kijáró legnagyobb tisztelettel: „Kedves fiacskám, vagy utánanézel annak, amiről beszélsz, vagy változtass mesterséget”.

Ismerek néhány olyan ördögűzőt is, akik még szertartáskönyvvel sem rendelkeznek; nem ismerik sem a követendő   szabályokat,   sem   az   elmondandó imádságokat; csak XIII. Leó pápa imája van meg nekik olasz fordításban, amely se nem jó, se nem teljes, és ezt mondogatják. A világsajtó szerte kürtölte Anneliese Michel 24 éves klingenbergi (Németország) leány esetét, aki 1976 nyarán hosszan tartó ördögűzés után elhunyt. A hír azért keltett nagy szenzációt, mert azt a két papot, aki az ördögűzést végezte, feljelentették és büntetőjogi eljárásnak vetették alá. Azok az adatok, amiket akkor a sajtóból (és azóta Kasper és Lehmann Ördög, démonok, ördöngösség című könyvéből) megtudhattunk, arra engednek következtetni, hogy a két pap túl könnyen engedett a feltételezésnek, hogy ördöngös személlyel állnak szemben. Ezenkívül az is kiviláglott, hogy a két exorcista, bár mindig a szülők jelenlétében és engedélyével végezte a tevékenységét, egy kicsit hagyta magát abba az irányba vezettetni, amit maga a lány mutatott a szabadulás felé vezető útként.

Később azután megjelent egy könyv, ahol ezeket a tényeket kellő mélységben vizsgálták (Kaspar Bullinger: Anneliese Michel, Ed. Ruhland, Altötting, 1983). Ez a tanulmány teljes mértékben felmentette a két ördögűzőt és kimutatta, hogy az exorcizmust engedélyező püspök és az azt végző papok hozzáállása teljesen komoly volt. Kiderült a könyvből a lány halálának tényleges oka is, amely teljesen független volt a neki kiszolgáltatott szentelménytől. Mindenesetre ennek az eseménynek a hatására a papok ezután még jobban ódzkodtak elvállalni az ördögűzésre szóló megbízatást.

Térjünk rá végül a püspökökre. Igaz, hogy velük is vitatkoztam, de csak azért, mert szeretem őket és az üdvösségüket kívánom. A kánonjogban nem szerepel ugyan a hivatali kötelesség elmulasztásának vétke, de azért Szent Máté evangéliumának 25. fejezetében – ahol az utolsó ítéletről van szó -, világosan olvashatjuk, hogy a mulasztás jóvátehetetlen bűn.

Még jól emlékszem egy közismert érsekünk szerencsétlen megnyilatkozására, 1988. november 25-én, a Zavoli műsorvezető által irányított népszerű televíziós műsorban. Úgy tűnt, szinte dicsekszik vele, hogy sohasem végzett még ördögűzést és nem nevezett még ki egyetlen ördögűzőt sem. Szerencsére szerepelt a műsorban Formigoni képviselő úr, a Comunione e Liberazione mozgalom tagja, aki helyesen fejtette ki a keresztény nézőpontot ebben a kérdésben. Feljegyeztem ezenkívül még számos püspöki megnyilatkozást, amelyek nem hoznak dicsőséget az olasz püspöki karra, tisztelet a kivételnek. Ezeket a kijelentéseket olyan személyek adták nekem tovább, akik Olaszország minden részéből hozzám fordultak és akiknek azt tanácsoltam, forduljanak először saját püspökükhöz, mielőtt megbeszélnénk egy találkozót.

Íme néhány jellemző válasz: „Én elvből nem nevezek ki ördögűzőt”; „Én csak a parapszichológiában hiszek”; „Maga még hisz ezekben a dolgokban?”; „Egyetlen papot sem találtam, aki hajlandó lett volna elfogadni ezt a megbízatást. Keressen másutt ördögűzőt”; „Nem nevezek ki exorcistát és nem végzek exorcizmust, mert félek. Ha ellenem fordul az ördög, mihez kezdjek?”; „Azt szeretném tudni, ki rakta tele a maga fejét ezzel a sok butasággal”… Lehetne még folytatni a sort. Minden válasz fájdalmat kelt abban, aki kapja; azt nem tudom, hogy annak is okoz-e fájdalmat, aki ilyen választ ad. Az esetek nagy részében olyan személyekről volt szó, akik beszámoltak a püspöküknek arról, hogy P. Candidótól áldásokban részesüllek, és őneki az volt a véleménye, hogy továbbiakra volna még szükségük. Vagyis, a baj diagnózisát már felállította egy hozzáértő és ismert ördögűző.

Természetesen nem akarok általánosítani. Azt, hogy én ördögűző lehetek, Poletti bíboros úr érzékenységének és kezdeményezésének köszönhetem. Úgy gondolom, minden exorcista hálával tartozik a saját püspökének. Az ördögűzők alacsony száma jelzi azonban, hogy csekély az érdeklődés ebben az irányban. Ha más európai országokat veszek sorra, még rosszabb helyzet rajzolódik ki a legtöbb helyen, mint Olaszországban. Űztem ördögöt olyan személyekből, akik Németországból, Ausztriából, Svájcból, Franciaországból, Angliából és Spanyolországból érkeztek. Mindannyian ezzel a céllal jöttek Rómába, mivel hallottak P. Candido működéséről és utána beletörődtek, hogy egy tanítványától kapjanak áldást. Mindezek a személyek azt állították, hogy hazájukban nem sikerült ördögűzőt találniuk. Egy svájci szakember biztosított arról, hogy telefonon beszélt országa valamennyi katolikus püspökével és valamennyitől negatív választ kapott. Nem állítom, hogy ezekben az országokban egyáltalán nincsenek ördögűzők, de mindenképpen nehéz őket felkutatni. Nem éppen szórakozásból jöttek el ezek az emberek Rómába egy ördögűzés kedvéért. Még egyszer hangsúlyozom: Olaszországon kívül még rosszabb a helyzet, mint nálunk. Van egy jelentőségteljes példa, ami ezt bizonyítja. Az Egyesült Államokban élő rendtestvéreim le akarták fordítani Balducci atya könyvét, Az ördög-öt. Ahhoz, hogy az egyházmegyei cenzortól megkapják az Imprimaturt, arra kényszerültek, hogy kihagyják belőle az összes olyan esetet, ami ördöngösségről szólt. Vegyük észre, mennyire következetlen ez az intézkedés azon túl, hogy minden szereplő eset történelmileg dokumentált hiteles esemény, arra szolgáltak a könyvben, hogy az ott leírt elméleti fejtegetéseket illusztrálják. Megint a szokásos hiba: nem tagadjuk az ördög jelenletét általános értelemben, nehogy eretnekek legyünk, de minden egyes konkrét esetben tiltakozunk az ilyen értelmezés ellen.

Nem így állnak a dolgok egyes protestáns felekezeteknél. Még Rómában is akadnak olyan protestáns gyülekezetek, akik nagyon komolyan veszik ezt a kérdést és azokban az esetekben, amikor a maguk módszerével felfedezik a gonosz lélek jelenlétét, hatékonyan képesek is elűzni, amit saját magam is tapasztaltam. Nyilvánvaló, hogy mindazok, akik hisznek Krisztusban, tehát nemcsak a katolikusok, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy ördögöt tudnak űzni az ő nevében. Nem kell féltékenykednünk, ez benne áll az evangéliumban. Amikor János beszámolt Jézusnak: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űzött, de nem követ minket. Megtiltottuk neki, mert nem csatlakozott hozzánk”, az Úr szemrehányást tett ezért az apostoloknak (Mk 9,38-40).

Pontosan ezt fedezték fel a Karizmatikus Megújulás tagjai, s ezért gyakorolják a szabadító imádságokat. Ezeket az imákat pontos feltételek szerint kell végezni, de ugyanakkor nagyon hatékonyak lehetnek. Pontosan ezeknek az imádságoknak a szabályozására írta Suenens bíboros úr a Megújulás és a sötétség hatalmai (Ed. Paoline, 1982.) című könyvét, amelynek előszavát Ratzinger bíboros írta. Tőle származnak a következők: „A Karizmatikus   Megújuláshoz   tartozó   katolikusok régebben felfedezték, hogy más felekezetekhez tartozó keresztények (többnyire a szabadegyházak hívei, illetve a pünkösdisták) gyakorolják a szabadító imádságot. Olyan könyveket olvastak és olvasnak mind a mai napig, amelyek nagyrészt ebből a környezetből származnak. Túlcsorduló mennyiségben találhatnak ott irodalmat az ördögről és szolgáiról, harcmodoráról és eszközeiről, stb. A katolikus Egyházban ez a terület nagyjából ismeretlennek mondható, és lelkipásztori oldalon sem adtunk korszerű iránymutatást ezen a téren” (79-80. oldal).

Ennél a panasznál elidőzünk még a következő fejezetben is. Nem szégyen attól tanulni, aki jobban követi az evangéliumot. Ezen a téren is, mint egykor a szentírás olvasásában és terjesztésében, mi katolikusok jóval lemaradtunk a protestáns világ bizonyos felekezetei mögött. Nem szégyellem elismételni: a racionalizmus, a materializmus megfertőzte a teológusok nagy részét, és mélyen befolyásolja a papokat és a püspököket is. Aki pedig ennek megfizeti az árát, az Isten népe. Olaszországban ördögöt űző püspököt csak egyet ismerek, az afrikai származású Malingo püspök urat, akit minden oldalról támadnak is. Tudom, hogy a Szentatya is végzett legalább két ördögűzést. Nem ismerek több esetet, de nagyon örülnék, ha továbbiakról is tudomást szerezhetnék.

Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a könyvnek a megírásával egyik célom az volt, hogy hozzájáruljak az ördögűzési pasztoráció visszaállításához a katolikus Egyházban. Ez bizonyosan az Úrtól kapott küldetés és megbocsáthatatlan hiányosság, hogy nem teljesítjük. Pontosan erről fog szólni a következő fejezet.

Létrehozva 2025. november 13.