A teljes egészében katolikus „Mindenszentek előestéje” egy háromnapos ünnepség kezdete, melyet „Mindenszentek ünnepének” neveznek. Íme, hogyan lehet visszaszerezni ezt az ünnepet a kiüresedett világi ünneplésből.

A mi kultúránk az egyetlen a történelemben, amely kigúnyolja az ördögöt, miközben úgy tesz, mintha nem is létezne.

Minden Halloween alkalmával flörtölünk a pokollal, úgy téve, mintha mindez csak kitaláció lenne – amíg valami gonosz nem történik, és akkor megdöbbenve állunk, hogy a játék és a veszély közötti határ ennyire elmosódott. Furcsa módon a Halloween az egyetlen éjszaka, amikor a modern világ embere beismeri, hogy hisz valamiben, ami önmagán túlmutat – csak ő úgy dönt, hogy a rossz dolgot hisz. Miután elvesztette szentjeit, most megelégszik a csontvázakkal.

Mindez nem vákuumban történik. Az elmúlt évben az imahelyek elképzelhetetlen mészárlások színterévé váltak: a minneapolisi Annunciation katolikus templomban egy fegyveres tüzet nyitott egy gyermekmisén, megölve két diákot és megsebesítve több mint egy tucatot. Michiganben egy férfi teherautójával belerohant egy utolsó napi szentek kápolnába, tüzet nyitott a gyülekezet tagjaira és felgyújtotta az épületet – négyen meghaltak, nyolcan megsebesültek. És természetesen Charlie Kirk-et – egy erős és nyíltan keresztény, aki soha nem habozott hitének kinyilvánításában – brutálisan meggyilkolták, ami komolyan emlékeztet arra, hogy még a nyilvános téren tanúsított bátorság is halálos árat követelhet.

Nem csupán erkölcsi zavarodottságot tapasztalunk, hanem a hit iránti erőszakos ellenségeskedést is. Egy olyan kultúrában, amely kineveti a gonoszt, senkit sem kell meglepnie, ha a gonosz nevet a végén.

Lehet-e kapcsolat a két jelenség – a Halloween ünneplésének módja és a hit iránti nyílt ellenségeskedés – között? Naiv lenne azt állítani, hogy a horrorfilmek vagy a Halloween jelmezek okozzák a tömeges lövöldözéseket. Ugyanakkor ugyanolyan naiv lenne úgy tenni, mintha egy társadalom, amely örömét leli a gonosz kigúnyolásában, nem válna lassan érzéketlenné a valódi gonosz iránt.

A sötétségből játékot csináltunk, majd megdöbbenve reagálunk, amikor a sötétség nem a mi szabályaink szerint játszik. C. S. Lewis híres mondása a The Screwtape Letters [Csűrcsavar levelei] című művében, hogy „a ördög… büszke szellem… és nem tűri, ha kigúnyolják”. De ez csak akkor igaz, ha Isten bennünk él. Egy olyan társadalomban, amely elvesztette hitét, éppen az ellenkezője igaz. Amikor az ördög vicc tárgyává válik, már nem kell bujkálnia. Kijöhet és szabadjára engedheti magát.

Az ijesztő tény az, hogy nevetésünk az ördög álcájává vált. Ami ártatlan Halloween szórakozásként indult, az idővel kiüresítette tiszteletünket, lelkünket a kísértésnek, a zavarodottságnak és a romlásnak tette ki.

Nézzünk körül! Ebben az októberben – és az elmúlt évek minden októberében – egy állítólag keresztény nemzet ünnepet rendez a halálnak. A Halloween 13 milliárd dolláros iparággá vált. Hálóval borítjuk be otthonainkat, csontvázakat akasztunk az ajtóra, temetőket hozunk létre a kertünkben, és nevetséges mértékben dicsőítjük a véres látványt, és ezt szórakozásnak nevezzük.

És valóban, ez szórakoztató.

De nem mindig volt így. Évszázadokig az All Hallows’ Eve – a Halloween valódi neve – nem a sötétséggel való flörtölés volt, hanem a világosság virrasztása – a mindenszentek napja előtti éjszaka, egy háromnapos ünnepség kezdete, melyet All Hallows’ Tide néven ismernek.

Ezek a napok együttesen arra hívták a hívőket, hogy elmélkedjenek a szentek közösségének gyönyörű tanításáról: a mennyben diadalmaskodó egyház, a purgatóriumban szenvedő egyház és a földön még küzdő harcos egyház – mindannyian egyesülve Jézus Krisztusban.

Ez volt az emlékezés hármas egysége, amely mert a halál szemébe nézni, és azt mondani: „Nincs már benned fájdalom.”

Ez messze áll a mai, a morbid iránti egészségtelen vonzódástól.

A Halloween népszerűsége azonban valami reményteljeset is feltár. A cinizmus, a kereskedelmi szellem és a hungarocell sírkövek alatt a transzcendens iránti vágy rejlik. A vámpírnak vagy zombinak öltözött gyermek a maga ártatlan módján egy számára az értelmet meghaladó rejtély után nyúl. Arra az igazságra törekszik, hogy az élet több, mint anyag; az élet több, mint élettelen atomok és molekulák véletlenszerű mozgása egy élettelen éterben.

Van szellem.

Ezért nem kell a katolikusoknak visszavonulniuk a Halloween ünnepségektől. Az egyház mindig is a átalakulás mestere volt, minden pogány dolog nagy keresztelője. Például a római Pantheont, amely egykor különböző isteneknek szentelt állami templom volt, 609. május 13-án Bonifác pápa exorcizálta, és Santa Maria ad Martyres névre keresztelték. Az egyháznak, akárcsak Krisztusnak, megvan az a hatalma, hogy a vizet borrá változtassa. A Halloween is megváltásra kerülhet – ha emlékezünk arra, hogy mit jelentett eredetileg. A jelmezek, a cukorkák, sőt még a ártalmatlan kísérteties dolgok is egy mélyebb örömre utalhatnak: arra, hogy a gonosz valódi, de ideiglenes; hogy a halál ijesztő, de legyőzték.

A jó katekézis a kulcs. Szentnek vagy angyalnak öltözni kedves szokás, de még egy csontváznak öltözött gyermek is tanulhat valami szent dolgot – ha megtanítják neki, hogy a csontok nem csak ijesztőek, hanem szent ereklyék is, melyek a jövőbeli feltámadásra emlékeztetnek. A szülőknek meg kell tanítaniuk gyermekeiknek a játék és a trágárság, a ártalmatlan szórakozás és a gonosz életükbe való bevonásának valódi lehetősége közötti határt. A gonosz ugyanis nem annyira a képzeletben, mint inkább az elfogadó akaratban okozza a legnagyobb kárt. Ma komolyan kell vennünk ezt a fenyegetést – azt a kockázatot, hogy a színlelés könnyen beleegyezéssé válhat.

A cél egy jó katolikus számára tehát nem a Halloween eltörlése, hanem visszaszerzése. A töklámpás belében lévő gyertya emlékeztethet bennünket arra, hogy a lélek csak akkor ragyog, ha a kegyelem lángra lobbantja.

A temetőben tett séta a halandóságra való tanítás lehet. A gyermek kopogása az ajtónkon, hogy édességet kérjen, a jótékonyság leckéjévé válhat, emlékeztetőül arra, hogy minden látogató Krisztus képmása, aki ott áll és kopogtat az emberi szív ajtaján. Még a sötét szobában hallható ideges nevetés is visszhangozhatja a Te Deum első sorait: „Dicsérünk Téged, ó Isten.” Mert amikor nem hagyjuk, hogy a félelem uralkodjon rajtunk, még egy halvány mosoly is a hit cselekedete lesz, amely azt suttogja: „Nem félek, mert Te itt vagy velem, Uram.”

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. november 1.