Azt is hozzá kell tennem, hogy a rontások gyakran nem érik el a céljukat különféle okokból: azért, mert Isten nem engedi meg; azért, mert a kiszemelt személyt jól védelmezi az imaélet és az Istennel való közösség; azért, mert számtalan varázsló igen ügyetlen, hacsak nem egyszerű csalókról van szó; azért, mert az ördög, aki „hazug a kezdetek kezdetétől”, amint az evangélium megbélyegzi őt, még saját követőit is becsapja olykor. Nagyon súlyos hiba volna a rontástól való állandó félelemben élni. A szentírás sohasem int bennünket arra, hogy féljünk az ördögtől. Csak azt mondja, hogy szálljunk vele szembe, annak biztos tudatában, hogy megfutamodik előlünk (Jak 4,7); azt is mondja, hogy legyünk éberek arra az esetre, ha ránktör, tartsunk ki a hitben (1Pét 5,9).

Velünk van Krisztus kegyelme, aki legyőzte a sátánt keresztje révén; velünk a szentséges Szűz Mária közbenjárása is, aki az emberiség kezdetétől fogva a sátán ellensége; mellettünk az angyalok és a szentek segítsége. Főképpen pedig véd minket a Szentháromság jele, amellyel megjelöltek bennünket a keresztségben. Ha közösségben élünk az Istennel, akkor az ördög és az egész alvilág félni fog tőlünk. Hacsak mi nem nyitunk számára ajtót…

Minthogy a rontás az ördögi befolyás legközönségesebb formája, beszélnem kell még itt néhány olyan dologról, amit tapasztalatból tanultam meg.

Kitűzött célja alapján is adhatunk nevet a rontásnak. Nevezhetjük például megosztó rontásnak, ha az a célja, hogy két házastárs, jegyes vagy barát különváljon. Többször láttam olyan eseteket, amikor jegyességek ok nélkül felbomlottak: annak ellenére, hogy a fiatalok szerették egymást, képtelenek voltak ismét közeledni egymáshoz; az egyik szülő, aki ellenezte a házasságot, bevallotta, hogy egy mágushoz fordult, hogy elválassza őket egymástól. Lehet átok a szerelmi rontás is, ha az a cél, hogy két meghatározott ember összekeljen. Emlékszem egy lányra, aki beleszeretett a barátnője vőlegényébe, s miután hiába próbálkozott az elcsábításával, egy varázslóhoz fordult. A vőlegény elhagyta menyasszonyát és elvette feleségül azt a lányt, aki a rontást megrendelte.  Talán kár is mondani, hogy nagyon rossz házasság lett a dologból; a férj nem hagyta ugyan el az asszonyt, de sohasem szerette igazán, sőt, volt valami olyan érzése is, hogy kényszer hatására házasodott meg.

Rontás következménye lehet a betegség is, vagyis az, hogy az áldozat folyton beteg. Létezik pusztító rontás (ez a halálos rontás). Elegendő azonban, ha a megrontott személy az Egyház oltalmába helyezi magát, vagyis ördögűzésben részesül, imádkozik és mások imáját is kéri, és a halál nem következhet be. Sok ilyen esetem volt; amint már említettem, az Úr többször csodás módon avatkozott közbe, vagy legalábbis emberileg megmagyarázhatatlan módon, azért, hogy megmentse ezeknek az embereknek az életét halálos veszedelmekből és főként az öngyilkossági kísérletektől. Szinte mindig (sőt, kimondom: mindig, legalábbis az általam megismert sok esetben) a különféle súlyú rontások együtt jártak az ördög zaklatásával vagy egyenesen az ördöngösséggel. Ezért van szükség az ördögűzésre. Szörnyűségesek az egész család rontására szolgáló rontások is.

A szertartáskönyv elsőként arra figyelmeztet, a 8. számú normában, hogy a megrontott személyek ne forduljanak mágusokhoz, boszorkányokhoz, vagy olyan személyekhez, akik nem az Egyházat szolgálják; és hogy az érdekelt ne alkalmazzon semmilyen babonás vagy tiltott eszközt.

Hogy e figyelmeztetés nem hiábavaló, azt tapasztalatból tudom. Mégis, még egy olyan elismert szakértő is, mint monsignor Corrado Balducci, mindhárom könyvében azt ajánlja a rontások ellen, hogy az érintett személy forduljon mágushoz, még akkor is, ha előre tudható, hogy újabb rontást vesz magára (ld. például: Il diavolo, Piemme, 326. oldal). Megbocsáthatatlan hiba ez egy, könyvei egyéb részeiben ilyen érdemdús szerzőtől. Az idézett figyelmeztetés ugyanis annál is fontosabb, mivel a mágusok, boszorkánymesterek, kuruzslók és hasonlók felkeresése szokás, mióta a világ világ. A kulturális, tudományos, társadalmi fejlődés a legkisebb mértékben sem befolyásolta ezt a szokást, ami békésen együtt él „haladó világunkkal”. Ráadásul valamennyi társadalmi réteg érintett benne, a legműveltebbek is (mérnökök, orvosok, tanárok, politikusok).

Amikor arról szól a szertartáskönyv, hogy milyen kérdéseket kell feltenni az ördögnek, a 20-as számú pont alatt, arra buzdítja az ördögűzőt, hogy tudakolja meg, milyen ok vezetett az ördög jelenlétére az adott testben, különösképpen pedig azt, hogy valamilyen rontásra vezethető-e vissza a dolog. Ha ez utóbbi ok forog fenn, és az illető személy valaminek a megevése vagy megivása révén részesült a rontásban, az ördögűzőnek rá kell parancsolnia, hogy hányja azt ki. Ha viszont a testén kívül van elrejtve valamilyen megrontott tárgy, az ördögűzőnek meg kell tudakolnia ennek pontos helyét, meg kell keresnie ezt a tárgyat és el kell égetnie.

Hasznos útmutatások: ha valakit úgy rontottak meg, hogy valamilyen varázsszert megetettek vagy megitattak vele, szinte mindig bekövetkezik az a sajátos gyomorgörcs, amire már többször is utaltunk és ami ürülés vagy hányás útján történő szabadulást tesz szükségessé.

Ehhez ajánlhatjuk a szenteltvíz, az exorcizált só és olaj szájon át történő bevitelét, ami elősegítheti a megszabadulást. Az is lehetséges, hogy bizonyos dolgok a már említett titokzatos utakon távoznak a szervezetből: például valaki hirtelen olyan súlyt érez a gyomrában, mintha követ nyelt volna, azután talál egy követ a földön és a fájdalom megszűnik. Ugyanilyen módon kerülhetnek elő színes fonalak, összecsomózott zsinegek, és még sok minden más…

Ezeket a tárgyakat meg kell hinteni szenteltvízzel (ezt az illető maga is elvégezheti), majd el kell égetni a szabadban, s a hamut, illetve a vasból és más nem éghető anyagból készült tárgyakat vízfolyásba kell dobni (folyóba vagy csatornába). Nem szabad viszont erre a célra saját lakásunk konyhai vagy egészségügyi lefolyóját használnunk; ott, ahol ezt megtették, gyakran kellemetlen következmények elé néztek: eldugult a lakás valamennyi mosdója, a csatorna elöntötte a szobákat, stb…

Sok esetben a párnába és ágybetétbe rejtett furcsa tárgyakat nem az ördög iránymutatása alapján lelték meg, hanem karizmatikusok és látnokok segítségével (róluk még fogunk szólni). Itt éppen e tárgyak előkerülése derített fényt a rontásra és szolgáltatott okot arra, hogy ördögűzőhöz forduljanak.

Ezekben az esetekben is a lakáson kívül kell elégetni a párnát és a matracot, miután meghintettük őket szenteltvízzel, a hamut pedig a mondott módon kell eltüntetni.

Nagyon fontos, hogy a megrontott tárgyak elégetése közben  imádkozzunk.  Különösképpen,  ha  olyan varázsszerekről van szó, amit véletlenül fedeztünk fel, vagy az ördög mutatta meg a helyét, nem lehet félvállról venni a dolgokat. Okulásomra elbeszélte nekem P. Candido egy „fiatalkori tévedését”, vagyis egy olyan könnyelműségét, amit ördögűzői pályájának első éveiben követett el.

Egy leányt exorcizált akkortájt P. Candido egy passzionista szerzetessel együtt, akit szintén püspök hatalmazott fel az ördögűzésre. Amikor kikérdezték az ördögöt, megtudták, hogy varázslat átka ül a lányon. Megtudakolták, miről van szó pontosan: egy arasznyi fadobozt kellett keresniük. Azt is megkérdezték, hol keressék; egy fa mellett volt elásva egy méternyire a föld alatt. Nagy buzgón, ásóval és lapáttal felszerelkezve nekiláttak a megadott helyen az ásásnak. Meg is találták a fadobozt, pontosan úgy, ahogy megmondta az ördög; kinyitották és megvizsgálták, mi van benne: egy obszcén figura volt ott mindenféle limlom között. Azonnal leöntötték az egészet alkohollal és nagy gonddal el is égették, csak egy halom hamu maradt belőle. Elmulasztották azonban meghinteni az elátkozott tárgyakat szenteltvízzel és nem imádkoztak kitartóan az égetés alatt, hogy Jézus szent vére oltalmáért könyörögjenek. Ráadásul többször megérintették az említett tárgyakat és utána elmulasztották a szenteltvízzel való azonnali kézmosást. Az eredmény az, lett, hogy P. Candido három hónapon át az ágyat nyomta kínzó gyomorfájásai miatt, s e fájdalmak több-kevesebb erővel tíz évig folytatódtak még. Kemény lecke volt és nekem hasznomra vált, ahogy hasznot hajthat mindazoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek.

Megkérdeztem azt is P. Candidótól, hogy a sok fáradság és szenvedés legalább meghozta-e a lánynak a szabadulást. Sajnos semmi javulást nem értek el nála. Ebből tudjuk, hogy a varázslatok néha akkor fejtik ki a hatásukat, amikor elkövetik őket, s a varázsszerek felfedezése és megsemmisítése már semmi eredménnyel nem jár. Több ilyen esetem is volt, amikor több év eltelt már a rontás és a varázsszer megtalálása között. A varázslat teljesítette ekkorra ártó hatását; amikor megtaláltuk és elpusztítottuk, ennek már semmilyen hatása sem volt, semmilyen enyhülést sem hozott a megrontott személy számára. Annál inkább használtak az ördögűzések, imádságok, szentségek…

Vannak más esetek, amikor viszont a varázsszerek elégetése megtöri a rontást. Láttam erre példát „halálos rontások” esetében, amikor elátkozott húst ástak el, hogy rothadásával adja át az átkot, de felfedeztük és elégettük még mielőtt felbomlott volna. Megesik, hogy élve temetnek el állatokat, például varangyot, egy kevéske üreget hagyva csak nekik. Ebben az esetben is, ha felfedezzük őket még mielőtt elpusztulnának, megtörhetjük ezzel a varázst.

A legfőbb módszer mindazonáltal az ördögűzés, az imádság, a szentségek és a szentelmények alkalmazása.

Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy az Isten nyújtotta eszközökhöz folyamodjunk és ne a mágusokhoz, még akkor is, ha az a benyomásunk, hogy Isten eszközei lassan fejtik ki hatásukat. Az Úr ránk ruházta nevének hatalmát, az egyéni és a közösségi imádság erejét, az Egyház közbenjárását.

Ha mágusokhoz fordulunk, vagy olyan személyekhez, akik működésükre a „fehér mágia” álnevet használják (bár ez is az ördög segítségül hívása), csak újabb átokkal tetézzük a már meglévőt és súlyosbíthatjuk a helyzetet.

Az evangéliumban szó van egy ördögről, aki elhagy egy lelket, hogy hét nálánál is gonoszabb ördöggel térjen ugyanoda vissza (Mt 12, 43-45). Pontosan ez zajlik le, ha mágusokhoz fordulunk segítségért. Három példát idézek fel ennek kapcsán azok közül, amelyekkel találkoztam.

Az első példa: egy ember fizikai fájdalmakkal küszködik. Kipróbál többféle orvost és gyógyszert, de a fájdalom inkább nő, semmint csökken. Ekkor elmegy egy kuruzslóhoz vagy kártyajóshoz, aki mágiával foglalkozik, és az ezt mondja neki: „Magát megrontotta valaki, ha akarja, én elmulasztom; megelégszem érte egymillió lírával.” Az illető elgondolkozik a dolgon, aztán eldönti és fizet. Talán kérnek tőle egy fényképet, egy fehérneműt, egy hajfürtöt. Pár nap elmúltával az ember úgy érzi, teljesen meggyógyult és nagyon elégedett, hogy jól költötte el a millióját. Az ördög odébbállt. Egy év múltán újrakezdődnek az ismerős fájások. A szerencsétlen újra sorrajárja az orvosokat, ám a gyógyszerek hatástalannak mutatkoznak, a fájdalom pedig nőttön nő. Íme: visszatért az ördög hét nálánál is gonoszabb szellemmel. A szenvedő ember így gondolkozik kínjai közepette: „Igaz, hogy elkért egy milliót az a mágus, de legalább megszűntette a bajomat”; így aztán visszamegy hozzá és fel sem fogja, hogy éppen neki köszönheti betegsége súlyosbodását.

Ekkor ezt mondja neki a varázsló: „Most egy még súlyosabb rontást szedett össze. Ha akarja, én leveszem magáról és csak öt milliót kérek érte, mástól kétszer annyit kérnék”. ĺgy aztán minden szépen újra kezdődik. Ha az áldozat végül mégis kiköt egy ördögűzőnél, annak nemcsak a kezdeti enyhe panaszokkal kell megküzdenie, hanem mindazzal a kárral is, amit a mágus okozott.

A második példa: minden úgy zajlik, mint az első esetben. A beteg fizet, a mágus meggyógyítja. A betegség viszont átszáll a feleségérc, a gyermekére, a szüleire, a testvérére. Így szintén megsokszorozódik a baj (amelynek a formája lehet megrögzött ateizmus, bűnös élet, autóbaleset, balszerencse, depresszió…).

A harmadik példa: itt is, mint a második esetben, a megrontott ember meggyógyul a bajából és egészséges marad.

A betegséget azonban Isten engedte meg, hogy az illető vezekelhessen bűneiért, visszatérjen az imaélethez, az Egyházhoz és a szentségek vételéhez. A betegség célja itt az volt, hogy lelki javakat eredményezzen az érintett ember üdvözüléséért. Az ördög közreműködésével kieszközölt gyógyulások, mivel e célok ellen adja segítségét, azzal járnak, hogy a betegséghez kötött lelki javak is elmaradnak.

Tisztán kell látnunk, hogy Isten az, aki megengedi a rosszat, hogy javunkra váltsa. Ő engedte meg a keresztet is, hogy megnyissa vele számunkra az eget. Ez az igazság nyilvánvaló olyan személyek esetében, akik különleges karizmával rendelkeznek és olyan szenvedéseket élnek át, amelyeknek a megszűnéséért nem kell imádkoznunk. Mindenki emlékszik P. Pióra, aki ötven éven keresztül viselte testén a stigmákat és az ebből fakadó fájdalmat. Mégsem jutott senkinek sem eszébe azért imádkozni, hogy az Úr levegye Pio atyáról ezt a terhet, mert mindenki számára világos volt, hogy itt Isten művével álltunk szemben és lelki céljai voltak az ő szenvedésének. Az ördög agyafúrt: mennyire örült volna, ha P. Pio testén nem mutatkoznak a szent sebek! Természetesen más a helyzet, ha a stigmákat az ördög hozza létre, hogy hamis misztikusokat állítson elénk.

Létrehozva 2025. november 2.