I. Egy kalandor megtérése

Charles de Foucauld-t (ejtsd: Sárl dö Fukó) a világ mint Marokkó első kutatóját, mint a tuareg-szótár megszerkesztőjét, a Francia Földrajzi Társaság kitüntetettjét ismeri. (+1916). Ez a különös életutat bejárt ember azonban mindenekelőtt az újkori kereszténység nagy alakja.

– Először úgy ismerjük meg, mint gazdag francia család könnyelmű pénzt szóró sarját, mint katonatisztet, akit kicsapongó élete miatt megfosztottak rangjától. Később mégis úgy jelenik meg, mint aki veszélyt nem ismer, és kitűnik a legkeményebb harcokban. Majd felfedező-utazóként találkozunk vele Marokkó életveszélyes tájain, álöltözetben. Ezután éri a kitüntetés, és válik mint felfedező, híres emberré. S ezután? Még mindig nem tudja, hogy miért is él. Kérdések és kétségbeesés közepette vívódik. S ekkor szinte véletlenül belebotlik egy gyóntatószékbe. Volt ugyan elsőgyónó és -áldozó, de gyermeki hitét rég elveszítette… S most újra gyónik. Ezután ezt írja naplójába: „Nem tehetek mást, mint hogy egészen Istenért éljek. Isten végtelenül nagy…” – Hosszú keresés után pap lesz. Egész életében – annak külsőségeiben is – a szolgáló, szegény Krisztust akarja követni. Életpéldája halála után új szerzetesrendet hív életre, amely azóta elterjedt mind az öt világrészben (Jézus Kis Testvérei).

És mi történik abban az ezernyi és milliónyi gyónásban, amelyekről a világ nem tud semmit, de amelyekből emberek ezrei indultak el új életre? Miért gyónt Rákóczi vagy Széchenyi, Babits vagy Radnóti, Mozart vagy Liszt, Volta vagy Ampere? Mit tud adni a gyónás azoknak az embereknek, akik nemcsak húsvéti szokásból térdelnek le egy-egy pap előtt?

– Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” Naplójában (amely mély vallomás vallásosságáról is) így ír egy gyónás után:

„Vallásomban a tökéletes alázat érzését magasztosnak tartom, és a magunkon aratott győzelem diadalát a legkellemesebb és tiszta erkölcsi örömnek, amit az ember csak érezhet!… Megalázhatja-e magát jobban az ember, mint amikor minden vétkét egy másik, csekély értékű embernek elmondja, és minden hiúságát elfojtva oly rossznak és gyarlónak mutatkozik, amilyen a valóságban, és amilyennek egyébként nem szeretné, ha tartanák? – Volt erőm e győzelmet kivívni magam fölött… s a pap előtt nem restelltem keserű könnyekre fakadni, és elbeszélni életem legszertelenebb élményeit… Megáldoztam. Mit tartok erről? – Senki emberfiának nem akarom elmondani. De nagy magasságba verődtem fel. Isten felé tudtam szállni, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan meg fogom tartani. Az, amit Istenről és a mi jövőnkről tartok azonos mindazok hitével, akik férfiasan gyakran készülnek a halálra…. ”

II. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,23)

Feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak: „Békesség nektek” – mondta. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket… Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23). Ettől kezdve az apostolok és utódaik Isten nevében gyakorolták a bűnbocsátást.
Az ember legfájóbb élménye, hogy bűnös. Hogy bűnével jóvátehetetlenül elrontott valamit. Ebben a reménytelenségben hangzik el Jézus biztatása: Nincs semmi végleg elrontva – új életet kezdhetsz.
Isten megbocsátó szeretetének tanúja az Egyház és szentsége a gyónás. A gyónás nem az újrakezdés egyetlen módja. Hiszen újat kezdhetünk a tökéletes bánat által is. De ez a bűnbocsánat szentsége: jele és megvalósítója.

1. Miért van szükség gyónásra?

A gyónás abban áll,hogy bocsánatot kérünk Istentől, megbánjuk bűneinket és az egyház képviselője (papja) előtt megvalljuk azokat. A pap pedig a Krisztustól, illetve az egyháztól kapott megbízatás erejében feloldoz bennünket bűneink alól. Ezáltal új, élőbb kapcsolatba kerülünk Krisztussal és egyházával: Ez azt jelenti, hogy átjár minket az isteni élet és erőt kapunk, hogy megújult életet élhessünk.

Miért kell bűneinket egy papnak elmondanunk?Miért nem elég megbánnunk azokat? – A bánat és bűnbocsánat rendjét Jézus alapította. Ő mondta apostolainak (és azok utódainak): „Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer…” – De a bűnbocsátás ilyen módja a legnagyobb mértékben megfelel az ember és a bűn természetének is.

Az ember igényli, hogy elmondhassavalakinek szorongását, bűnét. A pszichológusok egyik legjelentősebb tevékenysége, hogy végighallgatják a szorongó embereket. – S még inkább igényelnénk, hogy valaki mutasson kiutat a bűnből; hogy valaki mondja azt nekünk: ne aggódj, nincs semmi végleg elrontva. – Ember minderre nem képes. A gyónásban viszont a pap Krisztus erejében mondja ki a bűnbocsátó és az újrakezdésre biztató szavakat.

Az ember hajlamos arra, hogy mások előtt hibátlannak mutassa magát. A gyónás az őszinte lelkületre nevel. Amikor Krisztus képviseletében egy embernek megvalljuk bűnünket, kényszerítve vagyunk arra, hogy őszintén szembenézzünk az igazsággal: saját gyengeségünkkel.
A bűn nem magánügy. Megsértjük vele az egyház kegyelmi közösségét. Még kicsiny mulasztásainkkal is kárt okozunk másoknak: Hiszen nem szerezzük meg számukra azt a kegyelmet, amit Krisztussal egyesülő életünk közvetíthetett volna (vö. Kol 1,24). Ezért érthető, hogy bűneinkért az egyház hivatalos képviselője előtt kérünk bocsánatot. Ő pedig Krisztus és az egyházi közösség nevében mondja ki a bűnbocsátó szavakat.

Végül a gyónással az egyház tagjai tanúságot tesznek arról, hogy tudatában vannak gyöngeségüknek. – Nem tartják magukat tökéletesnek, de hisznek Krisztus megbocsátó jóságában. Az Ő erejében mernek minden hiba után új életet kezdeni.

2. A gyónás módja

A gyónás feltételei a gyónó részéről a helyes lelkület: az őszinte bánat, és az erős elhatározás, hogy új életet akar kezdeni. A gyónásra való felkészülés, a gyónás és a hálaadás segítségünkre vannak, hogy a bűnbocsánat szentsége valóban a megtérés és megújulás szentsége legyen számunkra:

A könyvrészlet elolvasható itt.

Létrehozva 2014. május 6.