AKIKET AZ ÖRDÖG KÍNOZ

Gyakran megkérdezik tőlem, vajon sokan vannak-e azok az emberek, akiket gyötör az ördög. Nagyjából azt lehet erre válaszolni, amit Tonquédec francia jezsuita, ismert ördögűző mondott ezzel kapcsolatban:

„Nagyon nagy azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik, jóllehet nem  mutatják  az ördöngösség jegyeit, ördögűzőhöz   fordulnak,   hogy   megszabaduljanak szenvedéseiktől: gyógyíthatatlan     betegségektől, csapásoktól, mindenféle balszerencsétől. Az ördögtől megszállottak igen ritkák, de ezekből  a szerencsétlenekből egész regimentek vannak.”

Ez a megfigyelés mind a mai napig megállja a helyét, ha figyelembe vesszük a különbséget a valóban ördögi befolyás alatt álló személyek és azok között, akik csak tanácsot kérnek az ördögűzőtől egymást érő bajaik kapcsán. Napjainkban figyelembe kell azonban venni új tényezőket is, amelyek azóta jelentkeztek a világban, hogy Tonquédec leírta a fenti sorokat. Ezeknek a tényezőknek az alapján gondolom és tapasztalom közvetlen úton, hogy az ördög által háborgatott emberek száma hatalmasan megnőtt.

Az első ilyen tényező a nyugati fogyasztói társadalom jelenlegi állapota, ahol az életről alkotott anyagelvű és hedonista felfogásból kifolyólag a legtöbben elvesztették a hitüket. Úgy hiszem, ennek felelőssége – főként Olaszországban – a kommunizmusra és a szocializmusra hárul, amely ideológiák marxi tanaikkal ezekben az években uralták a kultúra, a nevelés és a művészet világát. Egyes számítások szerint Rómában a vasárnapi misét a lakosoknak mintegy 12 százaléka látogatja.

Matematikai igazság: ahol visszaszorul a vallásosság, ott előretör a babona. Ezért terjed tehát, különösen a fiatalok körében a spiritizmus, a mágia és az okkultizmus gyakorlata. Vegyük meg ehhez hozzá a jóga, a zen, a transzcendens meditációk iránti érdeklődést, amelyek mind a lélekvándorláson, az emberi személyiségnek az istenségbe való beleolvadásán alapszanak, vagyis olyan tanokon, amelyek keresztény szempontból elfogadhatatlanok.

Már nem kell Indiába menni ahhoz, hogy valaki egy guru tanítványa lehessen, bárki talál a környezetében is. Gyakorta ezeknek a látszatra ártalmatlan módszereknek a segítségével jutnak el emberek a hallucinación át a teljes skizofreniáig. Gombamódra szaporodnak a különféle szekták is, és néhányuk kifejezetten sátánista jellegű.

A mágiát és a spiritizmust több televíziós csatorna tanítja, az újságárusoknál is hozzá lehet jutni az erről szóló könyvekhez és a mágiához   szükséges segédanyagokat postán házhoz küldik. Több olyan újság és műsor létezik, ahol a szexhez és az erőszakhoz nemegyszer sátáni gonoszság társul. Tömeges termékké vált az a fajta zene, amely a hallgatóságot teljesen zaklatott állapotba hozza. Itt különösképpen a sátáni rockra gondolok.

Piero Mantero atya Satana e lo stratagemma della coda (A sátán farkcsapása, Segno, Udine, 1988) című könyvében elemzi ezt a jelenséget. Amikor meghívtak, hogy középiskolákban beszéljek, pontosan kitapintható volt a számomra, mekkora hatással vannak a fiatalokra a sátánnak ezek az eszközei. Szinte hihetetlen, mennyire elterjedtek a középiskolák szintjén a spiritizmus és mágia különböző praktikái. Ez a baj már szinte mindenütt jelen van, még a legapróbb településen is.

Nem hallgathatok arról sem, hogy az Egyházban túl sokan vannak, akik teljesen közömbösek ezzel a problémával szemben, s ezáltal a híveket védtelenül teszik ki számtalan veszélynek. Úgy gondolom, hiba volt az ördögűzést szinte teljesen kitörölni a keresztség szertartásából (úgy tűnik, hasonló véleményen volt VI.Pál is).

Véleményem szerint hiba volt eltörölni a szentmise végen Szent Mihályhoz szóló imát anélkül, hogy bármit a helyébe állítottak volna. Főként pedig megbocsáthatatlan hiányosságnak vélem, s ezért a püspököket érzem felelősnek, hogy kihalt az Egyházból az ördögűzési pasztoráció. Minden egyházmegyében kellene lennie legalább egy ördögűzőnek a székesegyházban, továbbá a leglátogatottabb templomokban és kegyhelyeken is. Manapság ritka lénynek számít az ördögűző, szinte nem is lehet rábukkanni, pedig tevékenysége a lelkipásztori munka szempontjából nélkülözhetetlen, kiegészíti azoknak a pasztorációs   tevékenységét, akik igét hirdetnek, gyóntatnak vagy más szentségeket szolgáltatnak ki.

A katolikus hierarchiának be kell ismernie, hogy tévedett. Ismerek számos olasz püspököt, de közülük egy sem végzett soha ördögűzést, nem vett részt soha ördögűzésen, fel sem tudja mérni e dolog súlyát. Nem habozok megismételni azt, amit már másutt is közzétettem: ha egy püspök komoly kérés ellenére (tehát nem egy zilált lelkű ember kérésére) nem végez személyesen, vagy megbízott pap útján nem végeztet ördögűzést, úgy a mulasztás súlyos vétkét követi el. Abban a helyzetben vagyunk, hogy manapság ennek nincsen iskolája, hiszen régebben gyakorlott ördögűző tanította be az újdonsült exorcistát. Erre a kérdésre még visszatérünk.

Egy film kellett hozzá, hogy a téma iránt ismét érdeklődés mutatkozzék. A Vatikáni Rádió 1975. február 2-án interjút készített Az  ördögűző című film rendezőjével, William Friedkinnel és Thomas Bemingan jezsuita atyával, aki a forgatásoknál a tanácsadó szerepét töltötte be. A rendező kijelentette, hogy egy megtörtént esetet akart elbeszélni. Olyan regényből merítette a témát, amely egy 1949-ben ténylegesen lejátszódott történetet rögzít. Arról, hogy itt valóban ördöngösség állt-e fenn, a rendező nem kívánt nyilatkozni, mondván, hogy ez a probléma a teológusokra tartozik és nem őrá. A jezsuita atya, akitől azt kérdezték, hogy ez vajon egy szokványos horrorfilm, vagy esetleg valami más, határozottan a második változat mellett volt. Abból a hatalmas hatásból kiindulva, amelyet a film a világon mindenütt a nézőkre gyakorolt, azt állította, hogy bizonyos látványos elemektől eltekintve a film nagyon is komolyan tárgyalja a gonosz témáját, és felkeltette az érdeklődést a már feledésbe merült ördögűzés iránt.

Hogyan kerül az ember az ördög különleges hatása alá?

Most nem az általános hatásról van szó, vagyis nem arról a kísértésről, amely mindenkit érint. E különleges hatás alá az ember saját vétkéből, de bűntelenül is kerülhet. Az okokat négy csoportba foglalhatjuk össze: Isten engedélyével, valamilyen rontás áldozataként, a súlyos bűn állapotában való makacs kitartásért és az ördög által megszállt helyekkel vagy emberekkel való kapcsolat révén.

1) Isten engedélyével. Először szögezzük le, hogy semmi sem mehet végbe a világban Isten engedélye nélkül. Azt is le kell szögeznünk, hogy Isten soha nem akarja a rosszat, csak megengedi, ha mi magunk akarjuk (hiszen Ő szabadnak teremtett minket); viszont a rosszat javunkra tudja fordítani. Az első okcsoport, amit szemügyre veszünk, azzal jellemezhető, hogy nem játszik benne szerepet emberi  bűn,  csupán az ördög tevékenysége. Amint megengedi az Úr a sátán számára az általános ténykedést (a kísértést), miközben számunkra megad minden kegyelmet, hogy ellen tudjunk neki állni és javunkra fordítja, ha erősek maradunk, ugyanígy megengedheti az ördögnek olykor a különleges ténykedést (személyek megszállását vagy zaklatását), hogy ez az ember gyakorolhassa az alázatot, a türelmet és a szenvedést.

Emlékeztethetünk itt két olyan esettípusra, amelyet már idéztünk korábban, amikor a sátán csak külsőleg tudott valakit zaklatni, fizikai fájdalmat okozva (az Ars-i plébános és P. Pio által elszenvedett ütlegek és ostorcsapások); illetve arra, amikor engedélyt kap rá, hogy valakit valóban állandóan és teljesen megpróbáljon tönkretenni, amint Jób és Szent Pál esetében láttuk.

Sok szentnek az élete szolgál ezekhez hasonló példákkal. Korunk szentjei közül csak két olyat említek, akikkel már II. János Pál pápa avatott boldoggá: Don Calabriát és a Megfeszített Jézusról nevezett Mária nővért (az első boldoggá avatott arab embert). Mindkettőjüknél, mindenféle emberi közrehatás nélkül (sem az érintettek vétkével összefüggésben, sem mások által okozott rontás miatt) voltak olyan életszakaszok, amikor ténylegesen ördögtől voltak megszállva; mindketten olyan dolgokat tettek és mondtak, amelyek ellentmondanak életszentségüknek, és mégsem viselnek érte felelősséget, mivel az ördög működött bennük, az ő tagjaikat használva.

2) Amikor az ember rontás áldozata lesz. Ebben az esetben sincsen bűne annak, aki e gonosz befolyás áldozatául esik, fennáll viszont valakinek a közreműködése, vagyis annak a bűne, aki a rontást végzi, vagy esetleg egy mágustól megrendeli. Erről a kérdésről bővebben fogunk szólni még egy külön fejezetben. Itt csak egy meghatározásra szorítkozom:

a rontás nem más, mint bajt okozni egy másik embernek az ördög segítségével.

Ennek kivitelezése sokféle lehet: szemmelverés, megkötés, átok… Mondjuk ki rögtön, hogy a legelterjedtebb mód az elátkozás, és hogy ez egyben a leggyakoribb ok, amit az ördöngös vagy ördögtől zaklatott embereknél találunk. Nem is tudom, mit hozhatnak fel mentségükre azok az egyháziak, akik azt állítják, hogy nem hisznek az átkokban. Még kevésbé tudom elgondolni, hogyan védik meg ezek híveiket, ha ilyen problémájuk támad.

Van, aki csodálkozik azon, hogy Isten megengedi ezeket a dolgokat. Isten szabadnak teremtett bennünket és sohasem tagadja meg teremtményeit, még a legperverzebbet sem. Majd egykor összegzi a számlánkat és  megadja mindenkinek  azt, amit megérdemelt, hiszen mindenkit tettei alapján fog megítélni. Addig használhatjuk a szabadságunkkal a jóra, s ezzel érdemeket szerezhetünk, de használhatjuk rosszra is, és ezért majd bűnhődnünk kell. A többi embernek lehetünk ebben segítségére vagy kárára, sokféle úton-módon: hogy egy kegyetlen példát idézzünk, felbérelhet bárki egy bérgyilkost, hogy megöljön egy embert, és Istennek nem kötelessége ezt meggátolni. Ugyanígy, bárki fizethet egy varázslónak vagy boszorkánymesternek azért, hogy az rontást hozzon egy másik emberre – Isten ekkor sem köteles ezt meggátolni, bár a tények azt mutatják, hogy sokszor megteszi ezt. Például az az ember, aki Isten kegyelmében él, az, aki intenzíven imádkozik, sokkal nagyobb biztonságot élvez, mint az, aki nem gyakorló, sőt a bűn állapotában él.

Hozzá kell még ehhez fűznünk egy olyan területre való utalást, amelyet szintén később elemzünk részletesebben. Az átkok és más rontások területén csalók sokasága gazdagodik meg. A valódi esetek elenyésző számban fordulnak elő azokhoz a csalásokhoz képest, amelyek uralják a terepet. Igen egyszerű ezzel kapcsolatban bárkit becsapni, hiszen a kevésbé pallérozott elmék a szuggesztiók és álbölcsességek áldozatául esnek. Nem csak az ördögűzőnek kell tehát résen lennie, hanem valamennyi jóérzésű embernek is.

3) A súlyos bűn állapotában való csökönyös kitartás. Most azt az okot kerítjük sorra, amely napjainkban, sajnos, mindinkább terjed, s ezzel kapcsolatban nő azoknak az embereknek a száma, akiket befolyása alá vonhat az ördög. A dolog gyökeret tekintve, az igazi ok mindig a hit hiánya. Minél inkább hiányzik a hit valakiben, annál nagyobb teret nyerhet benne a babona; ez a tény, úgymond, matematikai igazság. Úgy gondolom, az evangélium jól szemlélteti ezt Júdás alakjának példájával. Tolvaj volt; ki tudja, mennyire igyekezett Jézus, hogy jobb belátásra térítse, de válaszul csak elutasítást kapott és a bűnben való csökönyös kitartást. Addig-addig, amíg el nem érte a mélypontot: „Mit adtok nekem, ha kiszolgáltatom nektek őt? Azok harminc ezüstpénzt fizettek neki.” (Mt 26,15). Az utolsó vacsora leírásánál pedig ezt a szörnyű mondatot olvassuk: „A falat után mindjárt belé szállt a sátán (Jn 13,17). Semmi kétség afelől, hogy az ő esete is tényleges ördöngösség volt.

A jelen társadalomban a család teljesen szétzilálódott. Több olyan esetem volt, amikor az ördög befolyása alá került emberek rendezetlen házassági viszonyok között éltek és más bűnöket is elkövettek; voltak köztük olyan nők, akik többször elkövették az abortusz vétkét, amellett, hogy más bűneik is voltak; találkoztam olyan személyekkel, akik aberrált szexuális perverzióikon túl még erőszakos cselekményekre is hajlottak, voltak olyan homoszexuálisok,   akik  kábítószereztek  és  ezzel kapcsolatban még további bűnöket követtek el. Mindezekben az esetekben, talán felesleges mondanom, a gyógyulás útja az őszinte megtéréssel kezdődhet.

4) Az ördögtől megrontott személyekkel vagy helyekkel való kapcsolat. Ezzel a kifejezéssel szerettem volna összefoglalni a spiritiszta összejöveteleken való részvételt, a mágiát, a sátánkultuszt, a sátáni szektákat (amelyeknek a csúcspontja a „feketemise”) és az okkultista praktikákat, a varázslók, boszorkánymesterek, kártyajósok felkeresését. Mindezek kiteszik az embert annak a veszélynek, hogy valamilyen ördögi rontás hatása alá kerül. Ez még inkább igaz, ha valaki szövetséget akar kötni a sátánnal: létezik a sátánnak szentelt élet, a sátánnal való vérszerződés, a sátáni iskolák látogatása és van, akit a sátán papjává neveznek ki. Sajnálatos tény, hogy az utóbbi tizenöt évben ezek a dolgok   mindinkább,   mondhatni   robbanásszerűen terjedtek el.

Ami a mágusokhoz és hasonló kuruzslókhoz fordulást illeti, hadd idézzek fel egy hétköznapi esetet. Adott egy ember, akinek a betegsége semmilyen gyógymódra nem enyhül, vagy, tegyük fel, arra lesz figyelmes, hogy bármibe kezd, csődöt mond. Meg van róla győződve, hogy valami átok ül rajta. Elmegy a kártyajóshoz vagy varázslóhoz, aki megállapítja: „Magán valóban varázslat ül.” Eddig nem kerül sokba az ügy és kár sem keletkezett. A javaslat, ami ezután gyakran következik: „Ha azt akarja, hogy megszűntessem, adjon egy millió lírát.” De lehet, hogy ennél is többet kérnek. A kezembe került esetek közül a legmagasabb összeg amiről hallottam, 42 millió líra volt. Amennyiben az illető elfogadja az ajánlatot, a mágus kér tőle valamilyen személyes tárgyat: egy fényképet, egy fehérneműt, egy hajfürtöt, szőrszálat, körömdarabot. Ezen a ponton a gonosz hatása bekövetkezett. Nyilvánvaló: fekete mágia céljára használják ezeket.

Hadd hívjam fel valamire a figyelmet. Sokan azért dőlnek be ezeknek a trükköknek, mert azt látják, hogy az illető asszonyok „folyton a templomban vannak”; vagy azt észlelik csak, hogy a varázsló fogadószobája ki van tapétázva feszületekkel, Szűzanya-képekkel, szentekkel, P. Pio képmásaival. Ráadásul azt állítják magukról: „Én csakis fehér mágiával foglalkozom, ha valaki azt kérné tőlem, hogy fekete mágiát űzzek, visszautasítanám.” A köznapi nyelvben a fehér mágia alatt azt értik, hogy valakiről elmulasztják a varázslatok hatását, míg a fekete mágia e varázslatok véghezvitele volna. A valóságban azonban, P. Candido soha nem fáradt bele, hogy hirdesse, nem létezik fehér és fekete mágia, csak fekete mágia.

A mágia minden formája ugyanis nem más, mint az ördög segítségül hívása. Így aztán, a póruljárt ember, ha addig valami kis enyhe ördögi befolyás alatt állt csupán (ám az is lehetséges, hogy szó sem volt semmi ilyesmiről), úgy tér már haza, hogy nyakában a tényleges rontás. Mi, ördögűzők, sokszor sokkal többet fáradozunk azon, hogy a mágusok gonosz művét semlegesítsük, mint a kezdeti probléma meggyógyításán.

Hozzáteszem meg ehhez, hogy napjainkban csakúgy, mint egykor régen, az ördögtől való megszállottságot össze lehet keverni a pszichikus problémákkal. Nagyra becsülöm azokat a pszichiátereket, akiknek megvan a nemcsak szakmai hozzáértésük, hanem tudományuk korlátait is ismerik és képesek becsülettel beismerni, ha egy beteg olyan tüneteket mutat, amelyeket egyetlen tudományosan leírt betegséggel sem lehet összefüggésbe hozni. Simone Morabito bergamói pszichiáter professzor azt állította, hogy bizonyítékai vannak arra, hogy sok olyan beteg, akiket pszichés betegséggel kezeltek, valójában ördöngös volt; egy ördögűző segítségével sikerült meggyógyítania őket (Id. Gente c. folyóirat, 1990/5. sz., 106-112. oldal). Ismerek hasonló eseteket még, most ezek közül emelek ki egyet konkrét példaként.

1988. április 24-én avatta boldoggá II. János Pál pápa P. Francisco Palau spanyol karmelitát. Az ő alakja nagyon érdekes a mi szempontunkból, mivel Palau életének utolsó esztendeiben az ördögtől megszállott embereknek szentelte magát. Vásárolt egy házat, ahova különféle elmebajban szenvedő személyeket fogadott be. Mindenkit exorcizált, s aki valóban az ördög befolyása alatt állt, az meg is gyógyult, akik viszont betegek voltak, azok is maradtak. Természetesen nagy ellenállásba ütközött tevékenysége a papság körében. Ekkor két ízben elutazott Rómába: 1860-ban azért, hogy IX. Piusz pápával megbeszélhesse ezeket a dolgokat, 1870-ben pedig azért, hogy elérje az I. Vatikáni Zsinaton az ördögűzés visszaállítását az állandó szolgálatok közé. Tudjuk, hogy ez a zsinat félbeszakadt; e lelkipásztori szolgálat helyreállítása változatlanul sürgető feladat.

Tény, hogy nehéz megkülönböztetni az ördöngöst az elmebajostól. A gyakorlott ördögűző mégis képes erre, még inkább, mint egy pszichiáter, mivel az ördögűző minden  lehetőséget  szem  előtt  tart,  ismeri  a megkülönböztető jegyeket, míg a pszichiáter az esetek többségében nem hisz az ördögtől való megszállottság lehetőségében és ezért nem is veszi tekintetbe ennek eshetőségét.

Évekkel ezelőtt P. Candidónak alkalma nyílt egy olyan fiatalember gyógyítására, aki pszichiátere szerint epilepsziában szenvedett. Amikor az illető orvost az ördögűző atya meghívta az ördögűzésen való részvételre, az elfogadta az ajánlatot. Amikor azután P. Candido a kezeit a fiatalember fejére helyezte, ez a földre zuhant és görcsösen rángott. „Látja, atyám, nyilvánvalóan epilepsziáról van itt szó” – sietett megjegyezni az orvos. P. Candido ekkor lehajolt és kezét ismét a fiatalember fejére helyezte. Az azonnal felállt és egyenesen mozdulatlanul maradt. „Hát így viselkednek az epilepsziások?”, kérdezte P. Candido. „Nem, soha” – felelte a pszichiáter, akit nyilvánvalóan meglepett a betegnek ez a viselkedése.

Kár is mondani, hogy az ördögűzések folytatódtak tovább, egészen a fiatalember teljes felgyógyulásáig. Korábban éveken át kezelgették az orvosok és állapota ezalatt csak rosszabbodott. Ezzel egy érzékeny pontot érintünk: a nehéz esetekben ugyanis a diagnózis felállításához az egyes tudományterületek szakértőinek összefogására van szükség, amint erre javaslatainkban utalni fogunk. A tévedéseknek ugyanis mindig a betegek isszák meg a levét; nem egyszer teljesen tönkretettek már embereket elhibázott orvosi kezeléssel.

Nagyra becsülöm azokat a tudósokat, akik bár nem hívők, elismerik tudásuk korlátait. Emilio Servadio professzor, a nemzetközi hírű pszichiáter, pszichoanalitikus és parapszichológus érdekes nyilatkozatot tett a Vatikáni Rádióban 1975. február másodikán: „A tudománynak meg kell állnia azon tényekkel szemben, amelyeket nem tud bizonyítani és megmagyarázni a maga eszközeivel. Ezeket a korlátokat nem lehet pontosan megjelölni, mert nem fizikai jelenségekről van itt szó. Azt hiszem, hogy minden felelős tudós érzi, hogy a maga eszközeivel csak egy bizonyos pontig tud eljutni és onnan tovább már nem. Az ördögtől való megszállottsággal kapcsolatban csak egyes szám első személyben beszélhetek, nem a tudomány nevében. Számomra úgy tűnik, hogy a gonosz erők hatalma olykor annyira sajátos, hogy valóban nem keverhető össze azokkal a jelenségekkel, amelyeket a tudós, a parapszihológus vagy a pszichiáter a maga eszközeivel kimutathat. Hogy hasonlattal éljek, a két dolog úgy viszonyul egymáshoz, mint egy vásott kölyök egy szadista bűnözőhöz. A különbség nem mérhető, mégis nyilvánvaló. Úgy gondolom, hogy ezekben az esetekben a tudósoknak el kell ismerniük olyan erők jelenlétét, amelyeket a tudomány nem tud befolyásolni, sőt amelyeknek még a meghatározása sem a tudomány hatáskörébe tartozik.”

Létrehozva 2025. szeptember 21.