Egyszer egy olyan emberrel találkoztam, aki soha nem vétkezett! Madrasban, Indiában történt. Egy piactéren futottam vele össze. Mivel mindketten érdeklődtünk a vallások iránt, a beszélgetés hamar komolyra fordult. Amikor elmondtam neki, hogy hitem szerint Isten megbocsát azoknak, akik beismerik bűneiket, azt válaszolta, hogy ó soha életében nem tett semmi rosszat!- Soha nem hazudott? – kérdeztem. – Nem, soha – volt a válasz.- Úgy értsem, hogy soha nem lopott el semmit, és nem gyűlölt senkit?- Nem, egyszer sem.

– Nem követett el házasságtörést? – Nem.- Nem volt engedetlen a szüleinek? – Nem.- Nem csalt a vizsgákon, és soha nem puskázott? – Nem, soha. 

Ekkor már teljesen tanácstalan voltam. De aztán egy újabb gondolatom támadt.- Biztosan nagyon büszke rá, hogy soha nem vétkezett – mondtam, hogy ezzel csapdát állítsak neki.- Igen – válaszolta -, nagyon, nagyon büszke vagyok erre.- Látja – mondtam -, most vétkezett életében előszöri Maga egy büszke ember! Erre hangosan felnevetett és gratulált, hogy rajtakaptam az egyetlen bűnön, amit valaha is elkövetett. 

Lehet, hogy nem vagyunk olyan büszkék, mint ez az ember, de mindnyájan beleestünk Ádám hibájába. Ádám megtagadta Istennek azt a jogát, hogy irányítsa az életét, és a saját útját választotta – és mi mindnyájan ugyanezt tettük: Nehéz beismerni, hogy fellázadtunk Isten ellen, és megtagadtuk Tőle a jogot, hogy Istenként uralkodjon az életünkben. Ha ezt nem valljuk be – és ez az önzés az emberiség alapvető problémája -, akkor az életünkben levő sebek kezelgetése és a szükségeinkkel való foglalkozás csak késlelteti az elkerülhetetlent. A fájdalomcsillapítók ugyanis nem tudják életben tartani a halálán lévő rákos beteget. Megszüntetik ugyan a fájdalmat -és ez is fontos, amikor valaki szenved-, de miért szedjünk fájdalomcsillapítót, ha van gyógyszer a rák meggyógyítására? Így van ez velünk is, amikor érzelmi fájdalomcsillapítókat keresünk, és letagadjuk igazi problémáinkat. 

Csodálatos módon Isten arra vágyik, hogy megbocsásson nekünk, ha bevalljuk büszkeségünket, önzésünket, és kérjük a bocsánatát. Ezzel kapcsolatos mély, belső reakcióink csak megerősítik azt az igazságot, hogy ezt meg kell tennünk. Azzal, hogy Isten felhívja a figyelmünket a lázadásunkra, még nem mondott ítéletet felettünk, és nem utasított el minket. Vannak, akik úgy érzik, hogy Isten elvetette őket, amikor a Bibliát olvasva felfedezik bűnösségüket. Ez egyáltalán nem így van! Isten ezzel egyszerűen rávezet minket arra, hogy mi a legalapvetőbb problémánk, és hogyan győzhetjük le azt. De nem csak mi vagyunk bűnösük. Ellenünk is vétkeztek. Vannak olyan dolgok, amelyeket mások követtek el ellenünk, akár szándékosan, önzésük miatt, akár véletlenül. Vagy egyszerűen csak azért, mert tökéletlenek vagyunk. És ezek mind mélyen érintenek minket. Ha ellenünk is vétkeznek, az nem jelent mentséget saját helytelen cselekedeteinkre, de segít, hogy jobban megértsük önmagunkat és másokat, amikor küszködünk. Így megtanulhatunk megfelelő módon reagálni, ha megbántanak, vagy rosszul bánnak velünk. Hogy minél teljesebb gyógyulást, és minél több áldást tapasztalj meg, azt javaslom, hogy a következő lépéseket lassan, figyelmesen, imádságos szívvel olvasd végig. 

Minden lépés elolvasása után szánj időt az imádkozásra, és próbáld a saját életedre alkalmazni az olvasottakat! Ha fájdalmas lenne, kérj meg egy jó barátot, lelki vezetőt, vagy akit ő javasol, hogy segítsen neked végigmenni ezeken a lépéseken. Fel kell készülnöd bizonyos fájdalomra, ha vannak még be nem gyógyult sebek az életedben! Ahhoz, hogy teljes legyen a gyógyulásod, a régi sebeket időnként fel kell nyitni, hogy megtisztítsuk a “fertőzéstől”, vagy a lerakódott keserűségtől. Ha pillanatnyilag fájdalmas is, hosszú távon nagy örömet és teljes gyógyulást jelent majd. Tehát ne menekülj el a problémák elől, inkább nézz szembe velük, mert csak elodáznád azt a pillanatot, amikor mindenképpen “operációra” lesz szükséged. Hogyan gyógyítja meg Isten a sebeket?1 . lépés: Ismerd be, hogy gyógyulásra van szükséged! Az emberek többségének ez nem jelent problémát. De ha sebeket hordozunk, és nem ismerjük be, hogy szükségben vagyunk, akkor nem adunk helyet az életünkben a gyógyulásnak, segítség-adásnak. Ha beismerjük, hogy gyógyulásra van szükségünk, az már a helyes gondolkodás és az őszinteség jele! Mindnyájunknak szükségünk van gyógyulásra és növekedésre érzelmileg és jellemünkben egyaránt. Ez alól te sem vagy kivétel! 

Ha készek vagyunk a tanulásra és az alázatra, lehetőséget adunk Istennek, hogy munkálkodjon az életünkben. Vannak, akik félnek attól; hogy szükségeiket beismerjék, mert az elutasítástól tartanak. Valójában ennek az ellenkezője az igaz. Ha beismerjük szükségeinket, az emberek általában csak jobban tisztelnek őszinteségünkért. 

Biztosan mindnyájunk életében előfordult már olyan eset, amikor szükségeinket feltárva sebezhetővé váltunk, és valaki nem szeretetben, nem bölcsen viszonyult hozzánk. Rossz lenne azonban, ha egy ilyen negatív tapasztalat visszatartana annak a gyógyulásnak az elfogadásától, amit Isten kínál. Emelkedj tehát felül mások helytelen cselekedetein! Ne engedd, hogy a korábbi elutasítás a jövőre nézve is meghatározza a cselekedeteidet, hozzáállásodat! Kezdd azzal, hogy őszinte leszel Istenhez! Ő úgyis mindent tud. Ő biztos, hogy nem utasít el téged. Csak arra vár, hogy őszinte légy Hozzá, hogy rád áraszthassa szeretetét. 

Vele mindent megoszthatsz. Mondd el bátran Istennek sérüléseidet, félelmeidet, csalódásaidat – vagyis mindent ! Isten szereti az őszinteséget. Azután őszintén tárd fel mindezt valaki más előtt is [katolikusoknál: egy pap előtt -a szerk. megj.], aki tud segíteni, hogy végigjárd a gyógyuláshoz vezető lépéseket. Ha másoknak fájdalmat okoztál, akkor el kell menned hozzájuk, és mindent jóvá kell tenned. Ez is része annak, hogy elismerjük azt, milyen nagy szükségünk van Istenre. Ezt nem azért kell megtenni, hogy Isten megbocsásson, hanem azért, mert már megtapasztaltuk az Ő bocsánatát. 

Az Istennel való jó kapcsolatunk egyik gyümölcse az lesz, hogy másokkal is helyre akarjuk állítani az összetört kapcsolatokat.  Összefoglalásképpen valahogy így néznek ki a gyógyuláshoz, teljességhez vezető lépések; amelyek szoros összefüggésben állnak szükségeink őszinte beismerésével: 

Légy őszinte szükségeiddel, bűneiddel kapcsolatban!

 Az őszinteség ezen a területen felszabadítja Isten kegyelmét az életünkben. Fogadd el Isten kegyelmét! A kegyelem Isten szeretetének, elfogadásának és megbocsátásának ajándéka, és ez biztonságot ad Őbenne. Ez a biztonságérzet hitet támaszt a szívünkben Isten iránt. 

Bízzál Istenben és másokban! 

A hit biztonságérzetet nyújt és segít, hogy igazi kapcsolatba kerülj Istennel és másokkal. Építsd tovább a kapcsolatodat Istennel és az emberekkel! A szeretetteljes, bizalmas kapcsolat azáltal válik lehetővé, hogy megalázzuk magunkat. Isten fel tudja szabadítani a szeretet és megbocsátás áradását mind másoktól mifelénk, mind pedig a mi szívünkből mások felé. Ennek az ellenkezője is lehetséges: 

Összetört kapcsolatok

Ilyenkor nagyon nehéz egymásban megbízni. Vádaskodás. Ha nem jó a kapcsolatunk másokkal, akkor könnyen vádaskodunk, kritizálunk. Ilyenkor a “törvény” szerint járunk, és nem a kegyelem útján. Emiatt vagyunk bizalmatlanok másokkal szemben. Bizalmatlanság. Amikor bizalmatlanok vagyunk, gyakran kivetítjük ezt az érzésünket másokra, és úgy érezzük, hogy ők nem bíznak bennünk. Ennek hatására egyre feszültebb légkör alakul ki, és szinte falak emelkednek közöttünk. 

Falak 

A falak elválasztást okoznak, amely a szív szerinti kapcsolat tökéletes ellentéte. Amikor őszinték akarunk lenni a szükségeinket illetően, fontos, hogy világosan különbséget tudjunk tenni a bűn, a sebek és a kötelékek között. A bűn miatt megbocsátásra, a sebek esetében gyógyulásra, a megkötözöttségeknél pedig szabadulásra van szükségünk. Van úgy, hogy mindhárom területen segítségre van szükségünk. A sebeket nem lehet úgy megvallani, mint a bűnt, mert a lelki sérülés nem bűn. De ha emiatt helytelenül reagáltál, Isten ezért téged tesz felelőssé. Valójában Isten nem úgy nézi a dolgot, hogy a másik 80 %-ban hibás, te pedig 20 %-ban. 

Isten szemében mindketten 100 %- osan felelősek vagytok saját cselekedeteitekért. Amíg nem ismered el 100 %-os felelősségedet mindazért, amit tettél, a gyógyulás útja el van zárva az életedben. Miért ? Ha elutasítóan, keserűséggel, meg nem bocsátással reagáltál, ez elzárja az utat Isten gyógyítása és megbocsátása elől. “Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeitek” (Mt 6,14-15). Ennek a pontnak az összefoglalásaként nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy őszintén tárjuk fel, ha gyógyulásra van szükségünk. 

Sok ember életében megfigyeltem, hogy mennyi mindent tesznek Istenért, de ezt beárnyékolja az, hogy bizonyítani akarnak, és azt várják, hogy mások elismerjék őket; hiszen bizonytalanok magukban, és abban, amit tesznek. Az Isten és mások iránti szolgálatnak biztonságérzetből és a teljesség tudatából kell fakadnia, nem pedig mások elismerésének kereséséből, vagy abból a vágyból, hogy “valakik” legyünk. 

Hosszú távon kedvesebbek leszünk Istennek, sokkal jobban fogjuk érezni magunkat, és szívesebben végezzük a feladatainkat -és így nagyobb áldást is jelentünk mások számára-, ha hagyunk időt a növekedésre, az érzelmi gyógyulásra.

2. lépés: Valld meg a negatív érzéseket! Vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy negatív érzéseket halmoznak fel. Nem tanultuk meg, hogy miként azonosítsuk és hogyan nyilvánítsuk ki az érzéseinket, ezért negatív érzelmeket, haragot, csalódottságot, félelmet, keserűséget és bűntudatot halmoztunk fel kora gyermekségünk óta. 

A ki nem mondott érzelmek felhalmozódnak bennünk. Egyik érzelmet a másik után nyomjuk el magunkban, és ez olyan, mintha egy műanyag szemetes zsákba egyik halom szemetet gyömöszölnénk bele a másik után. A végén valami úgyis elromlik. A nem azonosított, és ki nem mondott érzelmek nagyon súlyos következményekkel járhatnak. A gyomorfekélytől az öngyilkosságig bármi bekövetkezhet. 

Mivel nem tanultuk meg, hogy hogyan kell leküzdenünk a nehézségeket, fizikálisan talán felnövünk, de érzelmi fejlődésünk teljesen visszamarad. Ez bizony nagy akadály az Istennel és a másokkal való kapcsolatunkban, és az adás és elfogadás területén is. Azok az érzések, amelyek a leggyakrabban felhalmozódnak: az elutasítás, harag, félelem és bűntudat. Dr. Phil Blakely, keresztény pszichológus szerint szükséges, hogy “kibeszéljük” azokat az érzéseket, amelyek felgyülemlettek bennünk. Fontos, hogy legyen valaki, aki segít ezt megtenni. A keresztényeknél ennek feltétlenül imádsággal kell kezdődnie. 

Ha nem Jézushoz fordulunk mindenek előtt és mindenek felett, soha nem éljük át a gyógyulást. Ő a mi Teremtőnk, a mi mennyei Atyánk. Szeretné, ha megosztanánk Vele az érzéseinket, mert ő valóban törődik velünk. Természetesen másokkal is jó beszélgetni. Fontos, hogy olyan barátaink legyenek, akik engedik, hogy önmagunkat adjuk, de eléggé szeretnek ahhoz, hogy figyelmeztessenek, amikor hibázunk. Nem az elnyomott érzelmek jelentik a probléma gyökerét, de komoly akadályt képezhetnek a probléma gyökerének felismerésében, és maguk is komoly gondokat okozhatnak, ha sokáig elnyomjuk őket. Persze az érzelmek kibeszélése önmagában még nem csodaszer. De felszabadítja az utat, hogy a probléma gyökerével tudjunk foglalkozni. Ha a megnövekedett bűntudatról beszélünk, ez még nem jelenti azt, hogy a bűntudat okát felszámoltuk. Itt van a relativista pszichológia legnagyobb hibája. 

Ha az emberek beszélnek a bűntudatról, akkor egy időre jobban érzik magukat, de hosszú távon, ha nem ismerjük el a felelősségünket Isten törvényeinek a megszegéséért, a bűntudat érzése visszatér (hacsak az ember lelkiismerete teljesen érzéketlenné nem válik, és el nem veszíti minden érzékenységét). Az érzelmek önmagukban nem bűnösök, de eredményezhetnek bűnös indulatokat, ha negatív módon Isten, magunk vagy mások ellen irányulnak. 

Ezért van szükségünk arra, hogy Istennek a Bibliában leírt törvényeihez szabjuk magunkat, azok szerint mérjük le, hogy érzelmeink bűnösök-e vagy sem. Ha bűnösök, akkor egészségtelennek és rossznak kell tekinteni őket. Isten nem akarja, hogy az érzéseink szerint, vagy az érzéseinkért éljünk. Vannak, akik úgy gondolják, ha valami után jól érzik magukat, az jó, és ha nem, akkor rossz. Lehet, hogy ez jó egzisztencialista felfogás, de semmiképpen nem helyes bibliai kereszténység. 

A Bibliában kijelentett igazság és nem az érzéseink kell hogy vezessenek minket. Isten adta nekünk az érzelmek képességét, de bátorításul szánta őket, hogy helyes döntéseket tudjunk hozni. Ha nem Isten törvénye szerint élünk, akkor eltorzítjuk eredeti szándékát az érzelmekkel kapcsolatban, és arra használjuk őket, hogy önző, élvhajhász életünket igazoljuk vele. 

Isten nem azért adta nekünk az érzelmi képességet, hogy az érzéseink uralkodjanak rajtunk, hanem azért, hogy segítsenek az Isten szerinti életben. Vannak, akiket teljesen az érzéseik uralnak, míg mások nem is tudják, hogy mélyebb érzések is léteznek. Annyira elnyomták az érzelmeiket, hogy úgy gondolják, nagyon “keresztény” dolog, ha egyáltalán nem mutatunk érzelmeket: Ez azonban nem az érettség vagy “lelkiség” jele. Isten kiegyensúlyozott életet akar nekünk adni, hogy kifejezzük, és élvezzük az érzéseinket, hogy őszintén és építően tudjunk velük bánni, és nem akarja, hogy érzelmeink foglyai legyünk. 

Férjek, édesapák és lelki vezetők nagy segítségére lehetnek környezetüknek, amikor engedik, hogy érzéseik szabadon kifejezésre jussanak. Az a vágyunk, hogy másokat vezessünk, teljesen hatástalan vagy káros is lehet, ha ezt a szabadságot nem adjuk meg másoknak. Ha lehetőséget adunk a környezetünkben élőknek az őszinteségre, segítségükre lehetünk, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljenek Istennel. Akiket vezetünk, jobban fognak bennünk bízni, és megérzik, hogy elköteleztük magunkat feléjük, és ez nekünk is nagyobb szabadságot ad, hogy tanácsokkal lássuk el őket az életben. 

Bizalom nélkül nincs vezetői hatalom. Ha lehetőséget adunk az embereknek az őszinteségre, “kegyelmet adunk”, ami nekünk is biztonságérzetet nyújt, hogy őszinték legyünk nemcsak az érzéseinket, hanem a szükségeinket illetően is. Ha azok, akiket vezetünk, nem tudnak bízni másokban, különösen a vezetőkben, akkor lehet, hogy nem tanultak meg őszintén kinyilvánítani az érzéseiket a szeretet és elfogadás légkörében. 

Egyszer Sally, a feleségem mondott nekem egy személyes problémát. Az első reakcióm az volt, hogy tanácsot adjak neki, hogyan juthat ki ebből a nehézségből. Soha nem felejtem el, amit ezután mondott. “Nem azért jöttem hozzád, hogy kioktass vagy prédikálj nekem!” – mondta. “Tudom, mit kell tennem. Ha kioktatsz, úgy érzem, hogy nem is figyelsz rám, és nem törődsz velem. Szükségem van valakire, aki meghallgat. Ha veled sem beszélhetem ezt meg, akkor kihez menjek?” Még akkor elhatároztam, olyan férj akarok lenni, akivel a felesége -és természetesen mások is- szabadon, biztonságérzettel megoszthatják az érzéseiket anélkül, hogy ítélkezéstől, prédikálástól vagy elutasítástól kellene tartaniuk. Persze másokkal is meg kellett tanítanom azt, hogyan tegyék ezt negatívumok és követelődzés nélkül. 

Ahhoz, hogy az érzelmi elnyomásnak és bizalmatlanságnak ezt a negatív körforgását megakadályozzuk, kémünk kell Istent, adjon lehetőséget, hogy megoszthassunk dolgokat egy olyan vezetővel, akivel szabadon és őszintén tudunk beszélni az érzelmeinkről. (Természetesen meg is kell bocsátanod mindazoknak, akik a múltban nem adták meg számodra ezt a szabadságot.) Ne azért oszd meg érzéseidet másokkal, hogy őket is meggyőzd a magad igazáról, hanem hogy igazán őszinte légy! 

Az őszinteség nem az önmagában vett végcél. Lehet nagyon őszintének és ugyanakkor kegyetlennek lenni. Ha valaki hidegen, érzéketlenül felsorolja a hibáidat, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy milyen hatással lesz ez rád, akkor az őszintesége nem valami nagy erény, sőt pont az ellenkezője: a szeretet hiányának a megnyilvánulása. Lehet, hogy egy bűnös “őszinte” a bűneit illetően, de a megbánás legkisebb jelét sem mutatja tettei miatt. Az kell, hogy vezéreljen az őszinteségre, hogy olyanná legyünk, amilyenné Isten akar formálni, nem pedig az, hogy kitárjuk az érzelmeinket vagy kialakítsunk néhány jó kapcsolatot. 

Ha egy vezető megbántott, vagy nem értünk vele egyet, a mi felelősségünk, hogy először Istenhez forduljunk, és csak utána hozzájuk. Ha nem értjük meg valamelyik döntésüket még akkor sem, miután már imádkoztunk, megkérhetjük őket, hogy fejtsék ki álláspontjukat. Lehetnek vélemény-különbségeink, de ez nem szabad, hogy befolyásolja a hozzáállásunkat. 

Eltérő lehet a véleményünk anélkül, hogy ítélkeznénk vagy megszakítanánk a közösséget. Az egység hiánya soha nem a vélemény-különbségekből fakad. Akkor alakul ki, ha a vélemény-különbség helyett kritizálunk vagy ítélkezünk. Az egység hiányát mindig meg lehet oldani nagyobb alázattal és megbocsátással. Isten a szíveket vizsgálja, és segít növekedni azáltal, hogy nyitottak és őszinték vagyunk az érzéseinket illetően. Összefoglalásképpen: fontos, hogy kibeszéljük az elnyomott érzéseket. Ha visszatartjuk őket, az egészségtelen és helytelen viszonyuláshoz vezet. De ha elmondjuk őket, Isten azt akarja, hogy vállaljuk is a felelősséget azért, hogy ezt hogyan tesszük, és mennyire engedjük, hogy az érzéseink befolyásolják beszédünket, cselekedeteinket és hozzáállásunkat. Az őszinteség és a cselekedeteinkért érzett felelősség lehetővé teszi, hogy elfogadjuk Isten gyógyítását, amikor érzelmi sérülésekben szenvedünk.

Létrehozva 2011. május 25.