Mai kultúrában a csúnya szavak széles körben elfogadottá váltak. Halljuk őket filmekben, dalokban, a televízióban, a munkahelyünkön, otthonunkban, és a saját beszédünkben is. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 21. századi Amerikában élő férfiaknak nehéz lenne úgy eltölteni a napot, hogy ne hallanának valamilyen csúnya szót. A beszélt nyelv annyira elcsúfult, hogy társadalomként teljesen érzéketlenné váltunk az obszcén és sértő kifejezések iránt. Sokan közülünk talán nem is értik, mi ebben a nagy dolog: miért lehet súlyos probléma a tréfás, durva beszéd, különösen közeli, megbízható barátok társaságában (ahol nem kockáztatjuk a botrányt)? Biztosan azt mondjuk magunknak, hogy a durva szókincs nem jelent komoly bűnt, igaz?

Mindannyian ismerjük a második parancsolatot: Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét. Mindannyian tudjuk, hogy Isten nevének könnyelmű, felesleges okokból való használata (gyakran azért, mert nincs jobb mondanivalónk, de mégis kényszerítve érezzük magunkat, hogy beszéljünk) a tízparancsolat megsértése. Lefogadom, hogy viszonylag kevesen veszik komolyan a beszéd helytelen használatát azon túl, hogy hiába veszik az Úr nevét. Talán bizonyos mértékben igazuk is van. Ha azonban őszinték vagyunk magunkhoz, akkor a vulgáris, trágár vagy obszcén kifejezések szűrő nélküli és önfeledt használatában van valami mélyen sértő. Valahányszor visszaélünk a beszéd ajándékával, az hatással van a lelkünkre.

A Szentírás egyértelműen fogalmaz ebben a kérdésben. Máté 15,11-ben Jézus egyértelműen azt mondja nekünk, hogy

„Nem az szennyezi be az embert, ami a szájába kerül, hanem ami elhagyja a száját, az szennyezi be az embert.”

Ugyanezen evangélium korábbi részében Krisztus figyelmeztet:

„Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.”

Szent Pál az Efezusbeliekhez írt levelében megismétli Krisztus intését, emlékeztetve nyájára:

„Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak.”

De mi ebben a nagy ügy? Miért olyan rossz, ha néha elszabadul a nyelvünk és obszcén szavak ömlenek szánkból? Kit érdekel ez igazán? Van-e valóban erkölcsi vagy teológiai jelentősége a rossz beszédnek vagy a gyenge nyelvhasználatnak?

Ha mélyebbre ásunk, a válaszokat hitünk középpontjában találjuk: a Szentháromságban. Katolikusokként hisszük, hogy a Szentháromság második személye, a Fiú, maga is Ige. Valójában Ő az Ige – Isten Igéje. János evangéliuma azzal kezdődik, hogy „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt”. Az Ige minden idő előtt létezett. Mint minden szó, az Ige is egyszerűen önkifejezés, a Szentháromság önkifejezése.

Az Ige azonban nem maradt meg csak a Szentháromság belső működésében, Isten elméjében fogva tartva. Inkább, János evangéliuma szerint, a történelem egy meghatározott pillanatában ez a teremtetlen és örök Ige „testté lett és köztünk lakozék”: az Ige kimondásra került. Ezt az eseményt megtestesülésnek nevezzük, annak a döntő pillanatnak, amikor az Ige kimondásra került a történelemben. Jézus tehát szó szerint az Istenség, aki az emberiséghez szól, a lehető legmagasztosabb módon kommunikál velünk, egy számunkra érthető nyelven. A karácsony tehát nem más, mint Isten tökéletes önkifejezésének ünnepe az időben és a térben.

Gondoljunk bele csak egy pillanatra, hogy a hitvallásunkban vallott tökéletes, végtelen, mindenható, mindentudó és mindenütt jelen lévő Isten egy kimondott Ige! Ismétlem: Ő önkifejezés, kifejezetten nekünk szól! Ez elég ok arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és elgondolkodjunk azon, milyen mély és milyen isteni ajándék a beszéd – és miért nem szabad soha könnyelműen beszélnünk! Amikor beszélünk, amikor szavakkal fejezzük ki magunkat, valamilyen kicsiny, tökéletlen módon azt tesszük, amit az Istenség tett a megtestesüléssel: feltárjuk legbelsőbb önmagunkat, hogy mások megismerhessenek minket, igazán és mélyen!

Pontosan ezért olyan nagy baj a vulgáris, trágár vagy obszcén beszéd. Amikor obszcén szavak hagyják el a szánkat, akár szokásból, akár puszta nyelvbotlásból (mindkettő elismerten csökkentené erkölcsi felelősségünket), akár valódi rosszindulatból, akkor pontosan azt a csatornát rontjuk meg, amelyen keresztül megmenekültünk: a beszédet. Amikor trágár nyelvet használunk, kigúnyoljuk Isten, mint az Ige természetét. Azzal, hogy vulgáris, káromló és obszcén szavak ömlenek ki a szánkon, azt sugalljuk, hogy a szavak nem igazán számítanak, és hogy nem baj, ha nem gondolunk arra, milyen csodálatos – és isteni – ajándék a beszéd.

Ezért katolikus férfiként a mi feladatunk gondoskodni arról, hogy szavaink méltók legyenek a teremtetlen Ige, Isten Fiához.

Bár soha nem leszünk képesek olyan szavakat mondani, amelyek felérnének az Örök Ige tökéletességével, megtehetjük a magunk részéről, hogy legjobb tudásunk szerint kerüljük mindazt, ami becsmérli a beszéd végtelen szépségét. Amikor kísértésbe esünk, hogy csúnya szavakat használjunk vagy megpróbáljuk igazolni rossz beszédünket, jó, ha eszünkbe jut, hogy az Ige Isten, és hogy a megtestesüléssel Isten megmutatta az emberiségnek, hogy a szavak nagyon-nagyon fontosak.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a rossz beszédnek nincs teológiai jelentősége. Isten az Ő Igéje által mentett meg minket; ne ítéljük el magunkat újra azzal, hogy rosszul használjuk a saját szavainkat. Az Ige fontos; szavaink fontosak: válogassuk meg ezeket bölcsen!

Újranyomtatva a Those Catholic Men együttműködésével.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. augusztus 1.