Mivel Krisztus halála és feltámadása egész életünk alapvető misztériuma, számomra úgy tűnik, hogy évente próbálnunk kell mélyebbre hatolni a halál és a feltámadás lelki folyamata által. Ha nem növekszünk, akkor egy helyben állunk. Ha nem vagyunk jobbak, mint múlt évben, valószínűleg rosszabbak vagyunk. Gyakran kérjük a liturgikus litániákban, hogy hadd tölthessük életünk hátra levő részét békében és bűnbánatban. Ha a bűnbánatunk mélységes, akkor a béke lesz gyümölcse.

Már valószínűleg sokat hallottunk a bűnbánatról, de az emlékeztetések mindig hasznosnak lehetnek, mivel hamar elfelejtjük azt, amit hallunk. Ennek ellenére, amit hallunk róla, nem elegendő, és az sem, ha pusztán a templomban imádkozunk érte. Az már elegendő, ha megtesszük, de legtöbbünk itt rontja el. A szónak el kell mélyülni szívünkben, ha az a célunk, hogy a bűnbánat kipróbált és a gyakorlatban is gyümölcshozó legyen. Ahogy szegény Máté, kopt szerzetes mondja, „Amit a fül hall, az elme elfelejti; de amit a szív hall, az idő ki nem törli.”

 Egyfajta ellentmondás övezi a böjti időszakot. Némelyek egy olyan időként tekintenek rá, amelyben bátorítást nyernek ahhoz, hogy „úgy megtisztítsák cselekedetieket”, ahogy az év többi részén képtelenek lettek volna. Mások megijednek, mert azt hiszik, hogy ez egy olyan időszak, amelyben képmutató és gyakran értelmetlen önmegtagadást kell végezni, egy időszak, melyben tolerálni kell az önostorozást és a sötét kinézetet egészen addig, amíg a Húsvét fénye el nem jön. Megint mások felismerik az értékét, de fennakadnak a liturgikus nagyzoláson, és csodálkoznak, hogy miért éneklünk egyik nap arról, hogy megszabadultunk a bűntől és a másik nap a szomorúságról meg az elítéltségről, majd következőleg pedig ismét panaszkodunk és sírunk. Aztán pedig vannak olyanok, akik teljes szívvel mondják a bűnbánati imádságokat és az egész liturgikus időszak imáit, de szemmel láthatóan nem látják a kapcsolatot ezen dolog és életük valós megváltoztatása között.

Az elmélkedés elolvasható itt.

Létrehozva 2014. március 17.