A szentáldozás hatásai (erő és öröm)

Szentbeszéd, amelyet a Szent István Társulat a Tóth Tihamér összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, az “Üdvözlégy Oltáriszentség” című kötetben adott ki.

A) A világon kétféle erőt ismerünk: van ereje az anyagnak és van a léleknek..

a) Melyik a nagyobbik? Melyik ér többet? Az ember azt hinné, fölösleges feladni ilyen kérdést, annyira világos rá a felelet. Pedig nem fölösleges.

Fájdalom, a mai embert könnyen foglyul ejti az anyagi erő bálványozása, a nyers erő, az izomerő, a lóerő imádata. Azt hitte az újkori ember, hogy ez minden, hogy ez a boldogság útja, hogy ezzel jut el a földi paradicsomhoz. Csak ezzel az erővel törődött, erre vetette rá magát.

Most aztán van annyi erőnk, amennyi még sohasem volt. Van lóerőnk, amennyit csak akartunk. Van villamoscentrálénk, amilyenről nem is álmodtunk. Csak… csak boldogságunk nincs! Mert elsatnyult, elcsenevészedett a lelki erőnk. Aranyon, vason, rézen, vizén, tűzön, levegőn uralkodunk: csak saját magunkon nem, csak saját fékezetlen ösztöneinken nem, csak saját indulatainkon nem. Gyönyörű nagy palotát emelt a tudásunk, csak a, lakója elégedetlen és keserű benne. Úgy hallatszik az Úr szava fülünkbe, mintha egyenesen ma nekünk mondta volna és nem évezredekkel ezelőtt hűtlen népének: «Elhagytak engem, az élő víz forrását, és vízvermeket ástak maguknak, megrepedt vízvermeket, melyek nem tarthatják meg a vizet!» (Jer. 2,13.) «Tudd meg és lásd: mily rossz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet.» (Jer. 2,19.)

b) És most jön az Oltáriszentség és erőt ígér. De nem lóerőt – abból van bőségesen. Nem izomerőt, nem elektromos erőt, – ebben sincs hiány. Hanem olyan erőt, amilyenre éppen nagy szükségünk van: lelkünk mélyén fakaszt erőforrásokat, hogy a hozzánk betérő és bennünk élő Krisztus erejével, inspirációjával, lendületével erősen álljunk és dolgozzunk a világban.

Hogyne fakadna élet és erő az áldozati oltárról, mikor minden nagynak és nemesnek forrása éppen az áldozat! Áldozat nélkül, önmegtagadás és önlegyőzés nélkül, nincs semmi nagy, semmi szent, semmi fönséges. Tehát érthető, hogy az Eucharisztiában önmagát föláldozó Krisztus legelső forrása és iskolája az áldozatos életnek. Érthető, hogy az Eucharisztia vétele az a forrás, ahonnan állandóan megifjító erőt szív magába az áldozáshoz járuló ember, s ahonnan minden nagysága és ereje fakad. Hiszen minden élőlény olyan táplálékra szorul, amelyik megfelel az ő sajátos életének. Az ember élete kettős: testi és lelki. Tehát táplálékának is kettősnek kell lennie: testinek és lelkinek. A testi táplálékról még csak gondoskodunk, – de Vajon gondoskodik-e mindenki lelkének kellő táplálásáról is? Már pedig jogosan írja Szent Bonaventura: «Ha a földön a mennyország polgárai laknak, hát a kenyeret is a mennyből kell nyerniük». Amint a test elsorvad táplálék nélkül, éppúgy elsorvad a lélek is. Krisztus Urunk világosan hirdette: «Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek». (Jn. 6,54.) Azért írja elő az Egyház, hogy legalább egyszer egy évben – húsvét táján – minden híve magához vegye ezt az erősítő, lelki táplálékot.

c) De a húsvéti egyszeri áldozás igazán csak a minimum; csak éppen arra való, hogy végképp el ne hagyjon az erőnk. Aki komolyan veszi a lelki életet, aki tudja, mit jelent embernek lenni – jelent szakadatlanul küzdeni rosszra hajló természetünk ellen, jelent fegyverszünet nélküli harcban állani a bűnre csábító kísértések légiójával – aki mindezt tudja és saját magán tapasztalja, az bizony sokkal gyakrabban tárja ki szívének ajtaját az erősítő szentség, az Eucharisztia felé és nem szorítja lelkét fogyasztó kúrára.

Napjainkban elterjedt divat a fogyasztó kúra. Vannak emberek, akik mindenképen soványak akarnak maradni, és ezért éveken át éheztetik testüket. Hát ha tetszik nekik, ám tegyék! De hogy valaki a lelkét fogja éheztető kúrára? Hogy csak egyszer egy évben menjen a szentáldozás erő- forrásához? Vagy talán még egyszer sem? És akkor még panaszkodik, hogy nem bírja a vallásos életet! Hogy az Isten parancsai túl nehezek! Hogy oly sok a kísértése, hogy azoknak lehetetlenség ellenállani! Persze hogy lehetetlenség, – de a lelki éheztető kúra miatt!

Hogy neked annyira érzékies a természeted? Hogy «hiába, így születtél, nem tehetsz róla?» Annyira hirtelen és tüzes a természeted? És «hiába, ilyen természetet örököltél, nem tehetsz róla?» Ezt halljuk sokszor. Fájdalom, van ebben igazság is; de milyen jó, hogy nem teljesen igaz. A testünk – sajnos – nem áll hatalmunk alatt; az bizony olyan, aminőnek örököltük, talán tömérdek teherrel és rossz hajlammal. De kezünkben a lélek! A lélek pedig képes még a testre is hatni. Hogy milyennek születtem, nem tőlem függ; de hogy a gyakori szentáldozás erejével fölküzdöm-e magamat többre, mint aminőnek születtem, – igen, az már tőlem függ.

A szentbeszéd elolvasható itt.

Létrehozva 2014. február 24.