XXIX. fejezet.
Hogyan téveszti meg az ellenség azokat, akik azt hiszik, hogy a tökéletesség útján járnak

Ha az ellenség látja, hogy első és második cselfogása nem sikerült, akkor harmadikhoz folyamodik. Elfelejteti velünk ellenséges szenvedélyeinket, melyek állandóan harcolnak ellenünk és ártani igyekeznek, hogy helyettük a magasztos tökéletesség kívánságával és terveivel foglalkozzunk. Így történik azután, hogy minduntalan megsebesülünk ugyan, de a sebekkel nem törődve, gőgös öntetszelgéssel csak jó föltételeinkkel foglalkozunk, melyeket már valóságnak tartunk. A legkisebb kellemetlenséget, vagy bántó szót sem tudjuk elviselni, de hosszú elmélkedéseink idejét jó föltételekkel töltjük ki, melyekben elhatározzuk, hogy a legnagyobb szenvedéseket, sőt még a tisztítótűz kínjait is készek vagyunk elviselni Isten iránt való szeretetből.

Alacsonyabb vágyótehetségünk ugyanis semmi ellenszenvet sem érez a távollévő szenvedések iránt, minek következtében azt képzeljük, mi szegény nyomorultak, hogy már ugyanazon a fokán állunk a tökéletességnek, mint azok, akik a legnagyobb szenvedéseket is türelemmel viselik.

Ettől a csalódástól csak úgy menekülhetsz, ha föltételeidet és elhatározásaidat azokra az ellenségekre irányítod, amelyek a valóságban és közeledben küzdenek ellened. Így válik el, vajon elhatározásaid igazak-e, vagy hamisak, erősek-e, vagy gyengék, s így haladsz járt, sőt királyi utakon az erény és tökéletesség felé.

Azokkal az ellenségekkel szemben, melyekkel nem szoktál ellenkezésbe kerülni, egyáltalán ne bocsátkozz harcba, hacsak valószínűnek nem látod, hogy bizonyos idő múlva megtámadnak. Ez esetben ugyanis tehetsz előre jó elhatározásokat, hogy annakidején az ellenség ellenállásra készen találjon.

De föltételeidet, elhatározásaidat sohase tartsd valóságoknak, még akkor sem, ha egy ideig már a megfelelő módon gyakoroltad is az erényt. Légy továbbra is alázatos, félj önmagadtól és gyöngeségedtől, s keress gyakori imádsággal menedéket Istennél, hogy erősítsen és oltalmazzon a veszedelmektől, különösen az önhittségtől és az önbizalomtól.

Ezzel a fönntartással természetesen tehetünk elhatározásokat arra nézve is, hogy a tökéletesség magasabb fokára jussunk, még akkor is, ha egyes kisebb hibáinktól nem tudunk szabadulni. Az ilyen tökéletlenségeket az Úr néha azért engedi meg, hogy általuk valami jót biztosítson számunkra, vagy hogy önmagunk alázatos megismerésében tartson bennünket.

XXX. fejezet.
Milyen cselfogást és harcmodort használ az ellenség ahhoz, hogy bennünket az erény útjáról letérítsen

A negyedik cselfogás, melyet az ellenség olyankor használ ellenünk, amikor látja, hogy egyenes úton haladunk az erény felé, az, hogy különböző jókívánságokat ébreszt bennünk, melyek azonban eltérítenek az erény gyakorlásától és bűnbe sodornak.

Egy beteg pl. türelmes megadással viseli minden szenvedését. Az alattomos ellenség ilyenkor látva, hogy a beteg ily módon lassankint elsajátíthatja a türelem erényét, különböző jócselekedeteket állít képzelete elé, amelyeket egészségesen elvégezhetne. Így igyekszik meggyőzni őt arról, hogyha egészséges volna, jobban szolgálhatná Istent, s úgy saját maga, mint felebarátai számára hasznosabb lehetne. Ha sikerült ezt a gondolatot felkelteni benne, akkor lassankint egyre jobban megerősíti azt, míg végül a beteg nyugtalan lesz, amiért azokat a bizonyos jócselekedeteket nem végezheti el úgy, amint szeretné. Ahogy nagyobbodik és erősödik az erre irányuló kívánsága, olyan mértékben fokozódik nyugtalansága. Ezen a nyugtalanságon keresztül azután az ügyes ellenség észrevétlenül odáig viszi, hogy türelmetlenné válik betegsége miatt. Nem ugyan magáért a betegségért, hanem azért, mert a betegség akadályozza őt azokban a cselekedetekben, melyeket a nagyobb jó érdekében, aggódó félelemmel kívánna elvégezni.

Mikor már idáig vitte, akkor ugyanazzal az ügyességgel eltávolítja a lélekből az Isten szolgálatára és a jócselekedetekre vonatkozó gondolatokat, s csak a betegségtől való szabadulás vágyát hagyja meg. Mivel pedig ez a vágya nem teljesül, annyira nyugtalankodik, hogy türelmetlenné válik. Így esik az erény gyakorlatából észrevétlenül az azzal ellenkező vétekbe.

Ezt a csalódást úgy kerülheted ki és úgy szegülhetsz ellene, ha olyankor, amikor nehéz helyzetben vagy, óvakodsz helyet adni szívedben olyan kívánságnak, amelyet abban az állapotban nem vihetsz keresztül. Mert az ilyesmi csak nyugtalanítana. Légy inkább teljes alázatossággal, türelemmel és megadással meggyőződve arról, hogy kívánságod teljesülése nem hozná meg azt a hatást, amit most gondolsz, mert sokkal gyöngébb és állhatatlanabb vagy, mint hiszed.

Vagy gondolj arra, hogy Isten az Ő titkos tervei szerint, talán bűneid miatt, nem akarja, hogy azt a bizonyos jót elvégezd, hanem inkább azt kívánja, hogy türelemmel alázd meg és alacsonyítsd le magad lábai előtt és akaratának hatalmas keze alatt.

Éppígy, ha akár gyóntatod tanácsára, akár más okból nem végezheted úgy ájtatossági gyakorlataidat, különösen pedig, ha nem járulhatsz a szentáldozáshoz olyan gyakran, ahogyan szeretnél, ne nyugtalankodj emiatt és ne engedd időelőtti vágyakozással megzavartatni magad, hanem mondj le teljesen akaratodról, bízz mindent Isten tetszésére, és így szólj magadhoz:

„Ha Isten szeme nem látna hálátlanságokat és tökéletlenségeket bennem, akkor most bizonyosan részesülhetnék a szentáldozásban. De mivel látom, hogy Isten ily módon fedi fel előttem méltatlanságomat, áldassék és dicsőíttessék ezért a kegyelemért. Szilárd bizalommal hiszem, ó Uram, hogy a te végtelen jóságod küldi számomra ezt a nehézséget, hogy türelemmel és a Te kedvedért viseljem el, s akaratod teljesítésében készséges szívet tárjak eléd. Térj hát be szívembe legalább lelkileg, hogy megvigasztald és megerősítsd az ellenséggel szemben, mely el akarja szakítani tőled. Történjék minden úgy, amint Te jónak látod. A Te akaratod, ó Teremtőm és Megváltóm, legyen mindig táplálékom és támaszom. Csak azt az egy kegyet kérem tőled, ó én Szerelmem, hogy a lelkem tisztán és szabadon minden olyasmitől, ami ellenedre van, a szent erények díszével ékesítve, mindig készen álljon érkezésedre és mindenre, amit szent tetszésed nekem szánt.”

Ha ezekhez a gondolatokhoz tartod magad, keresztény lélek, bizonyosra veheted, hogy amikor kivihetetlen jókívánságokkal állasz szemben, akár természetes vágyódásodból, vagy az ördögtől származzanak azok, aki nyugtalanságot akar kelteni benned, hogy így letérítsen az erény útjáról, akár Istentől ered, aki így akarja néha próbára tenni szent akaratában való megnyugvásodat, mindenképpen alkalmad nyílik rá, hogy Urunknak, Istenünknek tetszése szerint eleget tégy. Ebben áll az igazi jámborság és az a szolgálat, amelyet Isten tőlünk kíván.

Még egy figyelmeztetést fűzök az eddig elmondottakhoz azért, hogy az élet viszontagságai közepette, bármely oldalról is jöjjenek azok, türelmetlen ne légy. Ha ti. felhasználod ellenük azokat a megengedett eszközöket, melyeket még Isten szent szolgái is alkalmaztak, ne tedd ezt azzal a makacs kívánsággal, hogy a bajtól megszabadulj, hanem tedd azért, mert Isten maga kívánja, hogy azokat felhasználjuk. Hiszen nem tudhatjuk, vajon az isteni Felségnek tetszik-e ezen eszköz által megszabadítani bennünket a bajtól. Ha nem így jársz el, könnyen bűnbe eshetsz, amennyiben, ha a dolog nem sikerül kívánságod és akaratod szerint, türelmetlenség vehet erőt rajtad, vagy legjobb esetben is hiba csúsznék türelmedbe, mely így nem szolgálna Isten megelégedésére és nagyon kevés érdemet szerezne.

Végezetül még önszeretetünknek egy titkos csalódására figyelmeztetlek, mely bizonyos esetekben takargatja és védelmébe veszi hibáinkat. A beteg pl., aki türelmetlenül viseli szenvedéseit, türelmetlenségét akárhányszor valami látszólagos jóra irányuló buzgóság köpenyébe takargatja. Azt mondja pl., hogy elkeseredése tulajdonképpen nem türelmetlenség a betegség okozta nehézségek miatt, hanem csak érthető bánkódás afölött, hogy ő ezeknek a nehézségeknek az oka, vagy azért, hogy másoknak, kiszolgálóinak terhére kell esnie, vagy más hasonló.

Ugyanez történik a becsvágyónál is, aki bánkódik, hogy bizonyos méltóságot nem nyerhetett el. Ő sem büszkeségében és hiúságában keresi szomorúságának okát, hanem más körülményeket hoz fel okul. Holott mindenki tudja, hogy ugyanezekkel a szempontokkal máskor, amikor azok nem okoznak kellemetlenséget neki, egyáltalán nem törődik. Éppígy az említett beteg is, akinek most olyan szomorúságot okoz, hogy mások miatta fáradnak, édeskeveset törődik azzal, hogy ugyanazok más beteg körül kénytelenek fáradozni, s más miatt szenvednek.

Ez világosan mutatja, hogy türelmetlenségének nem más az oka, mint az, hogy irtózik mindentől, ami saját akaratával ellenkezik.

Hogy tehát ebbe, vagy más hasonló tévedésbe ne essél, viselj el türelemmel úgy, amint ajánlottam, minden nehézséget és fájdalmat, bárhonnan jöjjön is.

XXXI. fejezet.
Az ördögnek fönt említett félrevezetéséről, mellyel arra törekszik, hogy még magát a megszerzett erényt is bukásra fordítsa

Az alattomos és gonosz kígyó a már megszerzett erényeket is eszközül használja fel megtévesztésünkre, és még azokból is bűnre vezető alkalmat akar csinálni. Ez történik olyankor, amikor tetszelgünk ezekben az erényekben, és magunkat nagyra tartjuk, miáltal csakhamar a gőg és hiú dicsvágy bűnébe esünk.

Hogy ezt a veszedelmet elkerüld, harcolj állandóan az igazi és mély önismeret egyenletes, biztos porondján. Ismerd el, hogy semmi sem vagy, semmit sem tudsz, semmire sem vagy képes, hogy önmagadtól nincs egyebed, csak a nyomorúság és a bűn és saját érdemedből nincs máshoz jussod, mint az örök kárhozathoz.

Maradj meg szilárdan ennek az igazságnak a korlátain belül, s ne engedj egy ujjnyi rést se, hogy gondolataid, vagy valami más eset kapcsán kisurranhass. Légy meggyőződve arról, hogy minden, ami téged ki akar emelni onnan, veszedelmes ellenséged, mely romlásodra tör.

Hogy önmagad és semmiséged ismeretében gyakorold magad, a következő szabályt tartsd szem előtt: Valahányszor elmélkedésedben önmagadra és munkáidra tekintesz, csak azt nézd, ami saját magadtól való, s ne azt, amit Istentől, az Ő kegyelméből kaptál. Ennek alapján azután annak tartsd magad, amit ebből a szempontból vizsgálva látsz.

Ha arra az időre gondolsz, amikor még nem voltál, láthatod, hogy az örökkévalóság beláthatatlan mélységében egyáltalán semmi sem voltál és semmit sem tettél, nem is tehettél ahhoz, hogy létre jöjj. Ha azt az időt tekinted, melyben Isten egyedülálló jóságából létezel és eltekintesz mindattól, ami Istentől való, aki minden pillanatban fenntart és kormányoz, úgy a magad részéről ismét nem találsz egyebet, csak a semmit. Mert ha Isten nem tartana fenn, egy pillanat alatt visszasüllyednél az előbbi semmiségbe, amelyből az Ő mindenható keze emelt ki.

Világos tehát, hogy ha a természetes lét tekintetében csak azt nézed, ami önmagadtól a tied, akkor a legcsekélyebb okod sincs önmagad nagyrabecsülésére, vagy arra a kívánságra, hogy mások nagyra becsüljenek.

Ami pedig a kegyelemből származó nagy jót és a jócselekedeteket illeti, vajon képesek volnának-e természetes erőid önmagukban, Isten segítsége nélkül valami jót és érdemszerzőt cselekedni? Bizonyára nem, még a legcsekélyebbet sem.

Ha másrészt nagyszámú elkövetett vétkeidet mérlegeled és meggondolod, mennyi más gonoszság került volna még ki belőled, ha Isten kegyelmes keze nem tart, be kell látnod, hogy gonosz tetteid a napok és évek szaporodásával (mert egyik bűn a másikat vonja maga után) valósággal végtelen mennyiségűre növekedtek volna, s te magad a pokol gonosz szellemeihez váltál volna hasonlóvá. Ezek a meggondolások napról-napra önmagad mélyebb megvetésére indítsanak, hacsak nem akarod Isten jóságát a saját érdemeid javára írni, aminek azonban távol kell állnia attól, aki a szeretetben egybe akar kapcsolódni az Úrral.

Ügyelj, hogy önmagadról alkotott ítéletedben semmi más ne legyen, csak igazságosság, mert különben nem csekély károdra szolgálhat. Ha ugyanis nyomorúságod elismerése folytán magasabban állasz is, mint az, aki önszeretetének elvakultságában valaminek tartja magát, mégis mögötte maradsz, sőt az övénél is rosszabbra fordítod állapotodat, az akarat tényeit illetőleg, ha olyannak kívánsz tartatni és becsültetni az emberek által, amilyen saját önismereted tanúsága szerint nem vagy.

Ha tehát azt akarod, hogy gonoszságod és nyomorúságod felismerése távol tartsa tőled ellenségeidet, s kedvessé tegyen Isten szemében, nem elég, ha magadat minden jóra méltatlannak és minden rosszra méltónak tartod, hanem szívesen kell venned, ha mások megvetnek, utálnod kell a megtiszteltetést, örülnöd kell a megszégyeníttetésnek, s alkalomadtán annyira meg kell alázkodnod, hogy azt tedd, amit mások lealacsonyítónak tartanak.

Az ilyen szent gyakorlatokban mások ítélete által a legkevésbé se zavartasd magad, föltéve, hogy azokat kizárólag csak alázatosságból végzed, nem pedig bizonyos nem egészen tudatos büszkeségből, mely néha arra indítja az embert, hogy különböző jó ürügyek alatt mások ítéletével kevéssé, vagy egyáltalán ne törődjék.

Ha időnkint megesnék, hogy valami Istentől nyert jó miatt mások jónak tartanának, szeretnének és dicsérnének, ki ne lépj ilyenkor lelked összeszedettségéből, és egy hajszálnyit se engedj a fönti igazságból és igazságosságból, hanem fordulj Istenhez, és szíved mélyében így szólj hozzá:

„Távol legyen tőlem, Uram, hogy megraboljam tiszteletedet és kegyelmedet. Neked jár minden tisztelet, dicséret és dicsőség, engem csak a megszégyenítés illet.” Ahhoz pedig, aki dicsér, így beszélj szíved bensejében: „Hogy lehet az, hogy ez engem jónak tart, mikor Isten az egyedüli jó, és csak az Ő művei tökéletesek.” Ha így jársz el és megadod Istennek, ami az övé, akkor távol tartod magadtól ellenségeidet, s méltóvá teszed magad arra, hogy Isten még nagyobb kegyelmekkel és szeretetének még több jelével halmozzon el.

Ha a jócselekedeteidre való emlékezés a hiú öntetszelgés veszedelmével fenyeget, gondolj azonnal arra, hogy azok a cselekedetek nem a tieid, hanem Isten tulajdonai, s mondd lelkedben, mintha hozzájuk beszélnél: „Nem tudom hogyan merültetek fel és hogyan foglaltok helyet lelkemben. Hiszen nem tőlem származtok. A jó Isten teremtett, táplált és őrzött meg benneteket kegyelmével. Őt ismerem el tehát valódi, fő létrehozótoknak, s övé legyen minden köszönet és minden dicséret.”

Gondold meg továbbá, hogy mindazok a jócselekedetek, melyeket valaha véghezvittél, nemcsak hogy nem feleltek meg teljesen a fölismerésükre és kivitelükre kapott világosságnak és kegyelemnek, hanem ezenkívül nagyon tökéletlenek is voltak, és – sajnos, – ugyancsak távol álltak attól a tiszta szándéktól, köteles buzgóságtól és szorgalomtól, mely kivitelükhöz szükséges lett volna. Ha jól utánuk gondolsz, inkább szégyenkezésre van miattuk okod, mint hiú tetszelgésre. Mert nagyon is igaz, hogy a kegyelmeket, melyeket Istentől tisztán és tökéletesen kapunk, felhasználásuk közben bemocskoljuk saját tökéletlenségeinkkel.

Hasonlítsd azért össze tetteidet a szenteknek és Isten többi szolgáinak cselekedeteivel. Az összehasonlításból világosan kitűnik, hogy a tieid közül még a legjobbak és a legnagyobbak is igen alacsonyan állanak finom kivitel és érték tekintetében. Ha pedig ezután azokkal a tettekkel hasonlítod össze őket, melyeket Krisztus, a mi Urunk vitt végbe életének és állandó szenvedéseinek titkaiban, s ha ezeket a cselekedeteket az Ő isteni személyére való tekintet nélkül, csupán kivitelük bensőséges buzgóságára és a szeretet tisztaságára nézve vizsgálod, ebben a megvilágításban saját tetteid valósággal semmivé süllyednek.

S ha végül fölemeled lelkedet a te Istened végtelen fölségének és lényének a szemléletére, és nyilvánvalóvá lesz előtted az a végtelen tisztelet, amely Őt megilleti, akkor belátod, hogy nemcsak hiú tetszést nem találhatsz tetteidben, hanem inkább nagy ijedtségre van okod. Ezért minden utadon és minden munkádban, bármily szentek legyenek is, emeld szívedet Istenhez és mondd: „Istenem, légy irgalmas hozzám, szegény bűnöshöz.”

Vigyázz továbbá arra is, hogy az Istentől nyert adományokat ne egykönnyen közöld másokkal. Mert ez általában nem tetszik az Úrnak, amint azt Ő maga mutatta meg egyszer a következő módon: Amikor egy ízben kisgyermek alakjában megjelent egy jámbor szolgálójának, ez, miután csak egyszerű teremtménynek tartotta, egyszerűen felszólította, hogy mondja el az angyali üdvözletet. A gyermek el is kezdte, de amint ezeket a szavakat, „áldott vagy te az asszonyok között”, elmondta, megállt, mert nem akarta az ezután következő szavakban saját dicséretét zengeni. Mikor pedig jámbor szolgálója kérte, hogy folytassa, eltűnt előle, s miután így saját példáján mutatta be ennek az isteni igazságnak a fontosságát, nagy lelki vigasztalással töltötte el a szemlélődő lelkét. Fogadd hát, keresztény lélek, te is alázatos szívedbe az alázatosságnak ezt a tanítását, és ismerd el, hogy minden munkáddal együtt semmi sem vagy.

Az alázatosság minden más erény alapja. Mint ahogy Isten semmiből teremtett bennünket, éppúgy arra a fölismerésre, hogy önmagunktól semmik sem vagyunk, akarja fölépíteni lelki előmenetelünk egész épületét. Azért, minél mélyebben megalapozzuk magunkban ezt a fölismerést, annál magasabbra emelkedik az épület, s minél mélyebbre ásunk saját nyomorúságunk földjében, annál szilárdabb alapköveket rak le az isteni Építőmester, a továbbépítéshez. Ne hidd, keresztény lélek, hogy valaha is eléggé meg tudnád alázni magad. Inkább ahhoz a gondolathoz tartsd magad, hogyha a teremtményekben valami végtelen lehetséges volna, az bizonyosan szegénységed és nyomorúságod lenne.

Ha ez a beismerés megvan bennünk, és aszerint cselekszünk, akkor minden jó birtokunkban van. Nélküle azonban semmik sem vagyunk, még akkor is, ha szentek módjára csodákat művelünk, és állandóan Istennel foglalkozunk. Ó áldott fölismerés, mely e földön boldogságot és az égben dicsőséget adsz! Ó, mélységből fölszálló, csodálatos fény, mely megtisztítod és megvilágosítod a lelkeket! Ó, bűneink sarából előragyogó, rejtett gyöngy! Ó semmiségünk drága felismerése, mely mindent tulajdonunkká tesz!

Sohasem fogok belefáradni, hogy erről az erényről beszéljek. Ha dicsőíteni akarod Istent, vádold magadat, és kívánd, hogy mások is vádoljanak. Ha Istent magadban és magadat Istenben fel akarod magasztalni, akkor alázd meg magad mindenki előtt és mindenkinél mélyebben. Ha meg akarod találni Istent, ne akarj magasra emelkedni, mert akkor elmenekül előled. Alázd meg magad, amennyire csak képes vagy rá, mert akkor Ő jön el, hogy meglátogasson és karjaiba zárjon. Minél jobban megalázod magad saját szemedben és minél nagyobb örömet találsz abban, ha mások is megaláznak, és mint a világ legutolsóját eltaszítanak maguktól, annál szívesebben emel Ő magához és annál bensőségesebben ölel szeretetébe.

És ha az érted megalázkodott Isten, azért, hogy veled egyesülhessen, az alázatnak ilyen érzelmeit önti beléd, tartsd méltatlannak magadat erre a kegyre és el ne mulassz köszönetet mondani érte. Légy hálával aziránt is, aki a megalázkodásra neked alkalmat adott, és még inkább azok iránt, akik bántalmaznak, vagy akik azt hiszik, hogy a megbántásokat csak kelletlenül, ellenszenvvel viseled el. Még ha valóban ez utóbbi eset állana is fenn, legalább külsőleg ne áruld el.

Ha mindezeknek a helyes és hathatós meggondolásoknak ellenére a gonosz ellenség alattomossága, valamint saját tudatlanságunk és rossz hajlandóságunk uralkodnak rajtunk, ha a magunk megbecsültetésére irányuló gondolatok és törekvések továbbra is nyugtalanítanak bennünket és erősen hatnak szívünkre, akkor még szükségesebb, hogy saját szemünkben megalázzuk magunkat. Mert mindez annak a bizonyítéka, hogy még igen hátra vagyunk a lelki élet útján, s önmagunk megismerésében sem jutottunk messzire, mert hiszen nem tudunk szabadulni azoktól a nyugtalanságoktól, melyek alapjukban véve hiúságunkban gyökereznek. Ily módon a mérget mézzé és a betegséget a gyógyítás eszközévé változtathatjuk.

Létrehozva 2025. június 18.