Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente föl, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának fölkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk.

Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit. Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, ugyanolyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség.

Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig. Reményteli ez a feladat, hiszen a döntő ütközetet Krisztus már megvívta értünk, és győzött. Ránk vár viszont, hogy uralmát érvényesítsük életünkben, birtokba vegyük az Isten gyermekeinek készített országot. Ehhez erőt és hatalmat adott nekünk, hogy akárcsak ő a mai Evangéliumban, mi is kiűzzük a gonosz lelkeket.

Kisebb-nagyobb harcainkban, bizonyos stratégiai pontok bevételéért és megvédéséért folytatott csatározásainkban kérjük az Úr segítségét. Gyónásról gyónásra vizsgáljuk meg, hogy valóban mindent megtettünk-e a győzelemért. Ha újra meg újra elbukunk, őszintén tekintsünk magunkba: nem azért sikertelen‑e a küzdelem, mert a kulisszák mögött titkos egyezkedést folytatunk az ellenséggel, s ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, újból és újból megalázó békét kötünk vele?

(forrás: barsitelekmm. blogspot.hu)

Létrehozva 2014. január 29.