Néhány évvel ezelőtt, mielőtt krónikus Lyme-kórt diagnosztizáltak volna nálam, egy nap sétálni mentem, egyszerűen azért, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Miközben gyakorlatilag botladoztam az úton, a lábam alig érintette az aszfaltot, teljesen kimerült voltam, és az agyam olyan ködben volt, hogy alig tudtam gondolkodni, panaszkodtam Istennek arról, hogyan érzem magam.

Annyira belefáradtam ebbe a megmagyarázhatatlan kimerültségbe, abba, hogy csak próbálom átvészelni a napomat, abba, hogy olyan keveset tudok adni a gyerekeimnek vagy a férjemnek. Túl sokáig volt ez túl sok, és csak jobban akartam érezni magam. Csak azt akartam, hogy Isten meggyógyítson. Abban a pillanatban különösen nehéznek éreztem a keresztet, és különösen hosszúnak az utat.

„Ó, Uram, vedd le rólam ezt a keresztet! Gyógyíts meg!” Könyörögtem hozzá. „Nem tudom, meddig bírom még ezt elviselni”.

Hirtelen egy gondolat tört át könyörgésemen: „Lépj be a szenvedésbe”.

Belépni? Ez annyira ellentmondásosnak tűnt, de ösztönösen rájöttem, hogy szükség van rá. Láttam, hogy azt teszem, amit mindannyian hajlamosak vagyunk tenni, amikor szenvedünk. Próbáltam elkerülni, és panaszkodtam, amikor nem tudtam. Próbáltam megkerülni, próbáltam megtalálni a módját, hogy helyrehozzam, hogy ne kelljen többé szembenéznem vele.

„Lépj bele és haladj át rajta” – éreztem, hogy Isten azt mondja. És így is tettem. Erre irányítottam a figyelmemet és az akaratomat. Hagytam, hogy az Ő gondviselése és irányítása alatt érezzem a fáradtságot és megtapasztaljam a kimerültséget.

Amint ezt megtettem, nagy békét éreztem. Éreztem Urunk jelenlétét. A Szenvedő Szolga ott volt velem az én szenvedésemben és az Ő szenvedésében. Úgy éreztem, hogy kimerültségemben egyesültem Vele – egy társulás, egy közösség, egy mélység, egy szeretet. Olyan volt, mintha a szívemet a Másikéban tartanák, szeretettel ringatva és áttöltve, a sebeimet tartanák és csillapítanák. És abban a pillanatban határozottan éreztem Őt. Éreztem a sebeit, a szenvedését, a fáradtságát, amit értem adott, amit megosztott velem.

Eredetileg nem szenvedésre teremtettünk. Emberi természetünk idegenkedik tőle. Szívünk teljességre és békére vágyik, de ebben a világban a szenvedés a sorsunk része.

Olyan nagyon természetes, hogy elégedettségre és könnyedségre, egészségre és biztonságra vágyunk. Olyan könnyen igazoljuk ezt a vágyat azzal, hogy azt hisszük, hogy könnyebben és céltudatosabban tudnánk imádkozni, vagy hogy többet tudnánk adni a családunknak vagy másoknak, ha csak ez meglenne.

Gyakran, amikor szenvedünk, olyan távol érezzük magunkat Krisztustól. De azóta rájöttem, hogy az üresség nem annyira a szenvedés miatt van, mint inkább a szenvedésre adott reakciónk eredménye.

Azzal, hogy belelépünk a szenvedésbe ahelyett, hogy panaszkodnánk arról, és megpróbáljuk elkerülni az átélését, belépünk Jézus sebeibe és egyesítjük saját sebeinket az Övével. Ezzel szemben, amikor elkerüljük a szenvedést, akkor Krisztust is elkerüljük, mert az emberi mivoltunkban és szenvedésünkben való egyesülés az a mód, ahogyan Ő eljött hozzánk, és ahogyan továbbra is eljön hozzánk.

Bár úgy érezhetjük, hogy szenvedés közben sokkal nehezebb imádkozni, mégis azt állíthatjuk, hogy a vele együtt való elmerülés és az Ő kedvéért való elfogadás közelebb visz minket az Ő Szívéhez, mint szinte bármilyen más ima. Bár lehet, hogy úgy érezzük, hogy nem tudunk eleget adni családunknak vagy barátainknak, miközben küzdünk, de az, hogy szenvedésünket felajánljuk értük, több kegyelmet hoz le rájuk, úgy, hogy Jézus olyan módon segít nekik, amire mi soha nem lennénk képesek.

Az Anima Christi [Krisztus lelke] imában van egy kép, amit különösen szeretek: „A sebeidben rejts el engem”. Úgy képzelem el magamat, mint egy fájdalmas gyermek, aki a Jézus csuklóján vagy kezén lévő sebben gömbölyödik össze. Az Ő Szent Vére körülvesz engem, és összekeveredik az enyémmel. Az Ő Szent Teste tart és párnáz engem, miközben én is enyhítem az Ő fájdalmát, ugyanúgy, ahogyan a balzsam vigaszt nyújt a sérülésre.

Egy évvel ezelőtt egy másik képre hívták fel a figyelmemet. Az Avila Intézet egyik óráján Matthew MacDonald atya azt mondta nekünk, diákoknak, hogy az út Jézus Szívéhez az Ő oldalán lévő seben keresztül vezet.

Az út Jézus Szívéhez az oldalán lévő seben keresztül vezet.

Micsoda mélységes illusztrációja egy igazán magasztos valóságnak! Szívünk egyesülését Jézus Szentséges Szívével, a benne való maradást és az Ő bennünk való maradását úgy érjük el, hogy szenvedésünket egyesítjük az Ő szenvedésével! A kereszt útját járva, az Ő átszúrt oldalán keresztül, a tisztító és megtisztító véren és vízen keresztül, amelyet maga a Szeretet és az Irgalom árasztott ki. Egy ilyen úton készülünk fel az Ő tiszta Szívével való szorosabb egyesülésre.

Jézus szenvedésének ez a kikerülhetetlen, szörnyű valósága és a mi szenvedésünk is elképzelhetetlen mélységgel és értelemmel telítődik Krisztus sebei és keresztje által. Az Ő Szívét lándzsával átszúrták, és megnyitották mindazok számára, akik bármilyen módon szenvednek.

A szenvedésbe való belehelyezkedés Jézus sebein és a saját sebeinken keresztül nem könnyű. Még mindig úgy érezzük, hogy jobb elkerülni a szenvedést, mint elfogadni azt. Ennek a tudásnak és tapasztalatnak a birtokában nem könnyű megváltoztatni a tényleges szenvedés iránti ellenszenvünket. A szenvedés felvállalása és a szenvedésbe való belemerülés bátor döntést, nagy bizalmat és hitet igényel, hogy a szenvedésnek Krisztusban valóban megváltó és egyesítő célja van.

Ha meghozzuk ezt a döntést, hogy Vele együtt belépünk a szenvedésbe, az átalakít minket. Ezáltal nemcsak szenvedésében és halálában, hanem feltámadásában is részt veszünk. Ő felemel bennünket önmagában, még akkor is, ha továbbra is fájdalmat érzünk, és megváltoztat minket, hogy még inkább hasonlítsunk önmagához.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. május 6.