X. fejezet.
Az akarat gyakorlata és a cél, melyre minden belső s külső cselekedetünket irányítanunk kell

A megismeréssel végzett gyakorlaton kívül szükséges szabályoznod és rendezned akaratodat is, hogy az ne engedje át magát kívánságainak, hanem mindenben egyformán alkalmazkodjék Isten akaratához.

Nem szabad megelégedned azzal, hogy azt akard és cselekedd, ami Istennek tetszik, hanem mintegy isteni ösztönzésre kell akarnod és cselekedned, azért, mert Istennek tetszik és azzal az általános és tiszta szándékkal, hogy tetszését megnyerd.

Ebben a tekintetben még hevesebb ellenállásra találunk a természet részéről, mint az előbb tárgyalt nehézségben. A természet annyira saját akaratának a kielégítésére hajlik, hogy mindenben, sőt a jó és lelki dolgokban gyakran még inkább, mint másokban, saját előnyét és kedvtelését keresi, s anélkül, hogy gyanúnkat magára vonná, azokkal szórakozik és azokból táplálkozik.

Ez az oka, hogy mikor valami jócselekedetre nyílik alkalmunk, a legnagyobb buzgósággal fogunk hozzá és akarjuk elvégezni, de nem az isteni akarat ösztönzésére, nem is egyedül csak az Ő tetszésének a megnyerése végett, hanem azért az élvezetért és megelégedettségért, melyet Isten akaratának teljesítése szerez.

Ezt a csalódást annál nehezebb fölfedezni, minél jobb az akart dolog önmagában véve. Akárhányszor még Isten után való vágyódásunkba is becsúsznak az önszeretet csalódásai, amennyiben gyakran inkább belőle remélt érdekünket és javunkat nézzük, mint Isten akaratát, amely a saját dicsőségére kívánja és látja szívesen, hogy szeressük, vágyakozzunk utána és szolgáljunk neki.

Hogy az ilyen csapdákat, melyek a tökéletesség útját elzárnák előled, kikerülhesd, és megszokd, hogy Isten ösztönzésére akarj és cselekedj mindent, még pedig egyedül csak az Ő kedvéért és az Ő dicsőségére (mert hiszen Ő egyedüli alapja és célja akar lenni minden cselekedetünknek és gondolatunknak), a következő módon járj el: Ha valami Isten akaratának megfelelő dolog kínálkozik számodra, mindaddig ne engedd, hogy akaratod feléje hajoljon, és akarja azt, míg lelkedet Istenhez nem emelted és fontolóra nem vetted, hogy csakugyan az Ő akaratáról van szó, és te valóban azért akarod, mert Ő akarja, és hogy a kedvében járj.

Ha az isteni akarat így megmozgatta és magához vonzotta akaratodat, akkor ez bátran felé fordulhat maga is, hogy mint Isten által akart dolgot, az Ő tetszésére és dicsőítésére szintén akarja.

Éppígy, ha Isten akaratával ellenkező dolgok elvetéséről van szó, ne vesd el azokat addig, míg értelmed tekintetét Isten akaratára nem irányítottad, mely kívánja, hogy elvesd, és pedig azért, hogy ezzel tetszését keresd.

Ne feledd azonban, hogy csalárd természeted finom szövésű hálóját nem könnyű felismerni. Mert bár titokban mindig önmagát keresi, álokoskodással mégis arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy megvan bennünk az Isten tetszését kereső szándék, holott a valóságban nincs meg. Ez az oka, hogy miközben saját érdekünkben akarunk, vagy nem akarunk valamit, azzal tévesztjük meg magunkat, hogy azért akarjuk, vagy nem akarjuk azt, mert Isten kedvében akarunk járni, vagy nemtetszését kívánjuk elkerülni.

Ennek a csalódásnak az elkerülésére egyetlen biztos eszköz a szív tisztasága, ami abban áll, amire ez az egész harc irányul, ti., hogy a régi embert levessük, és újat öltsünk magunkra.

Hogy ezt a művészetet megtanulhasd, már cselekedeteid megkezdésénél arra törekedj, hogy abból, egész valódat átható önszeretetedet, amennyire csak lehetséges, kiküszöböld. Nem szabad megengedned, hogy a magadéból bármi is belevegyüljön szándékaidba, és nem szabad semmit sem akarnod, cselekedned, vagy elvetned addig, míg Isten egyszerű és világos akaratának indítását és vonzását nem érzed magadban.

Ha ezt az indítást nem éreznéd minden cselekedetnél, különösen a lélek belső ténykedéseinél, vagy bizonyos gyors, átmeneti tevékenységeknél, úgy elégedj meg azzal, hogy legalább akaratilag legyen meg az benned. Ami annyit jelent, hogy már előzőleg tett elhatározásod, mely szerint egyedül Isten tetszését akarod keresni minden dolgodban, teljes érvényében és erejében fennálljon.

A tovább tartó cselekedeteknél ne csak megkezdésük előtt idézd fel emlékezetedben ezt az elhatározásodat, hanem újítsd meg azt gyakran cselekvés közben is, és legyen rá gondod, hogy mindvégig ébren tartsd. Máskülönben az a veszély fenyeget, hogy természetes szeretetünknek másik kelepcéjébe kerülsz. Mivel ugyanis ez inkább vonzódik önmagához, mint Istenhez, s mindig újra, meg újra önmaga felé hajlik, időnkint észrevétlenül változtatni szokta tárgyait és szándékait.

Istennek az a szolgája, aki e tekintetben nem áll résen, akárhányszor azzal az elhatározással kezdi meg munkáját, hogy azzal csak Isten kedvét akarja keresni, lassankint azonban, anélkül, hogy tudomást szerezne róla, saját maga is gyönyörűségét találja benne, annyira, hogyha Isten valami akadályt gördít útjába, betegség, egyéb körülmény, vagy más ember közbelépése útján, egészen megzavarodik, és nyugtalanság fogja el. Majd ez, majd amaz ellen, sőt talán még Isten ellen is zúgolódik, ami biztos jele, hogy szándéka nem teljesen Istenre irányult, hanem romlott alapból, rothadt gyökérből eredt.

Mert, aki mindig Isten ösztönzésére és az Ő tetszésének a megnyerése céljából határozza el magát valamire, az nem akarja ezt, vagy azt jobban, mint valami mást. Ha Istennek úgy tetszik, hogy ez legyen az övé, akkor ezt akarja, és pedig úgy és akkor, ahogy és amikor Istennek kedvére van. Akár megkaphatja azután csakugyan, akár nem, egyformán nyugodt és elégedett marad, célját ugyanis, hogy Isten akaratát teljesítse, mindenképpen elérte.

Azért arra törekedj, hogy lelked összeszedettsége által minden cselekvésedet erre a tökéletes célra irányítsd. És ha néha, lelked különös hangulata arra indítana, hogy a pokol büntetéseinek elkerülése végett, vagy a mennyország reményében cselekedd a jót, a végső cél még ebben az esetben is az Isten tetszése és akarata lehet, mert hiszen Isten kívánja, hogy ne a pokolba kerülj, hanem az Ő országába juss.

Gondolattal föl sem érhető, mennyi erő és erény rejlik ebben a szándékban. Bármily csekély és alacsonyrendű legyen is valamely cselekedet, ha azzal a szándékkal történik, hogy általa megnyerjük Isten tetszését és dicsőítsük Őt, akkor úgyszólván végtelenül értékesebbé válik, mint sok más önmagában véve érdemesebb és értékesebb cselekedet, mely azonban nélkülözte ezt a szándékot. Egy, az Isten kedvéért adott jelentéktelen kis alamizsna kedvesebb az isteni Felség előtt, mint akár egy egész vagyon, melyet valaki más szándékkal, még ha a mennyei javakért is, osztogat el. Bár ez az utóbbi cél nemcsak jó, hanem nagymértékben érdemes is megszívlelésünkre.

Ez, a minden cselekedetet irányító, tiszta szándék kezdetben kivihetetlennek látszik, később azonban egyre könnyebbé válik, csak meg kell szoknunk, hogy vágyódjunk Isten után és hozzá, mint egyetlen és legtökéletesebb javunkhoz szívünk eleven érzelmeivel sóhajtozzunk. Mert Ő önmagáért megérdemli, hogy minden teremtmény utána törekedjék, neki szolgáljon, és Őt mindenekfelett szeresse.

Minél gyakoribb és minél bensőségesebb ez az elmélkedés az Ő végtelen érdemeiről, annál gyakoriabbakká és bensőségesebbekké válnak az akarat fenti ténykedései is, és annál könnyebben és gyorsabban szokásunkká válik, hogy mindent az Úrra való tekintettel és iránta való szeretetből cselekedjünk, miután egyedül csak Ő érdemes szeretetünkre.

Hogy ezt az isteni szándékot megnyerd, ahhoz az elmondottakon kívül még szükséges, hogy fáradhatatlan imádsággal kérd azt Istentől és vedd fontolóra gyakran azt a megszámlálhatatlan sok jótéteményt, melyben Isten, anélkül hogy abból haszna volna, tisztán irántunk való szeretetből részesített és részesít ma is állandóan bennünket.

XI. fejezet.
Néhány, az akarat megindítására szolgáló meggondolás oly célból, hogy mindenben Isten tetszését keressük

Hogy akaratodat könnyebben tudd arra indítani, hogy mindenben Isten tetszését kövesse és az Ő dicsőségét akarja, gyakran emlékezzél meg arról, hogy Ő előbb és sokféle módon szeretett téged. A teremtés által, amennyiben téged, a többi teremtménnyel együtt semmiből alkotott saját hasonmására és szolgálatára. A megváltás által, amennyiben nem angyalt küldött, hanem saját egyszülött Fiát, hogy téged megvásároljon. És nem veszendő arany, vagy ezüst árán vásárolt meg téged, hanem drága vérével és szégyenteljes halálával.

Minden órában, sőt minden pillanatban kész megvédeni téged ellenségeidtől, kegyelmével küzd érted, s oltalmul és erősségül állandóan készen tartja számodra szeretett Fiát, a legfölségesebb Oltáriszentségben. Nem az Isten irántad való fölmérhetetlen becsülésének és szeretetének jele mindez? Nincs ember, aki fölfoghatná, hogy ez a nagy Úr milyen sokra tart bennünket, szegény földi férgeket, s mennyire oltalmába veszi nyomorúságunkat és alacsonyságunkat. Senki sem képes megérteni, milyen sokkal tartozunk a legfőbb Felségnek, aki ilyen sok és nagy dolgot cselekedett értünk.

Ha e föld hatalmasai, mikor másoknak, bármily szegény és alacsonysorsú embereknek a becsülésében részesülnek, kötelességüknek érzik ennek a tiszteletnek a viszonzását, mivel tartozunk hát akkor mi, nyomorultak, a világmindenség Urának, akinek a részéről olyan nagy becsülést és olyan bensőséges szeretetet tapasztalunk?

Vésd továbbá mélyen emlékezetedbe, hogy az isteni Felség önmagától végtelenül tiszteletreméltó, s tőlünk csak azért kívánja, hogy tiszteljük és szolgáljuk Őt, mert neki így tetszik.

XII. fejezet.
Az emberekben két különböző, egymás ellen küzdő akarat van

Bátran állíthatjuk, hogy ebben a lelki harcban két akarat van bennünk: egy magasabb rendű és egy alacsony. Az egyik az értelemből származik és ezért értelmesnek nevezzük, a másik az érzékekből és ezért érzékinek mondjuk, de érzéki, vagy testi kívánság és szenvedély néven is szoktuk nevezni. Ez az utóbbi voltaképpen nem is akarat; mert hiszen értelmünk által vagyunk emberek, mindaddig tehát, míg magasabb akaratunkat is akarásra nem indítottuk, nem helyes akarásnak nevezni azt, amit csak az érzék akar.

Lelki harcunk eszerint főképpen abban áll, hogy az értelmes akaratért, mely mintegy a fölötte álló isteni akarat és az alacsonyabb rendű érzéki akarat között áll, egyik is, másik is állandó harcot vív, amennyiben mindkettő igyekszik azt magához vonzani, magának alárendelni és engedelmességre bírni.

Ezért sok fáradozás és szenvedés jut ki azoknak, akik vétkes szokások hatalmában állva, elhatározzák, hogy megjavítják életüket, lemondanak a világról és a testről, s a szeretetnek és Jézus Krisztus szolgálatának szentelik magukat. Mert az ütések, amelyeket a felsőbbrendű akaratnak mind az isteni, mind az érzéki akarat állandó, minden oldalú támadásai közben el kell szenvednie, hatalmasak és erősek, és súlyos fájdalmakat okoznak.

Azoknál, akik akár az erényben, akár a bűnben gyökeret vertek s életüket így is szándékoznak folytatni, nincs ilyen harc, mert az erényesek könnyen alkalmazkodnak az isteni akarathoz, a bűnösök pedig ellenmondás nélkül engednek az érzékinek.

Csak azt ne képzelje senki, hogy képes elsajátítani e valódi keresztény erényeket és illően tudja szolgálni Istent anélkül az elhatározás nélkül, hogy komolyan erőt vesz magán és elviseli azt a fájdalmat, melyet azoknak a kisebb-nagyobb örömöknek az elhagyása okoz, amelyekhez azelőtt földi érzésekkel ragaszkodott.

Ez az oka, hogy olyan kevesen jutnak el a tökéletesség bizonyos fokára. Mert sokan, miután nagy fáradsággal legyőzték a nagyobb vétkeket, annyi erőszakot már nem akarnak venni magukon, hogy elviseljék azt a fáradságot, amibe úgyszólván megszámlálhatatlan apró kedvteléseik és kisebb szenvedélyeik eltávolítása kerül. Így az utóbbiak helyükön maradnak és végül teljesen hatalmukba kerítik szívüket.

Ilyenek azok, akik idegen jószágot nem tulajdonítanak el, de túlságosan ragaszkodnak ahhoz, amivel jogosan bírnak. Nem keresik ugyan meg nem engedett módon a megtiszteltetést, de nem is vetik azt el maguktól, mint ahogy tenniük kellene, sőt állandóan kívánkoznak utána és a legkülönbözőbb módokon igyekeznek megszerezni. Az előírt böjtöket megtartják ugyan, ínyencségüket azonban nem tagadják meg, mértéktelenül táplálkoznak, és válogatott ételekkel elégítik ki vágyukat. Visszavonult életet élnek, de bizonyos, az Istennel való egyesülést és a lelki életet akadályozó szórakozásokról nem mondanak le, holott azok mindenki számára, bármilyen szentek legyenek is, főképpen azonban azok számára, akik legkevésbé félnek tőlük, veszedelmesek, s éppen ezért, amennyire csak lehetséges, kerülendők.

Ebből következik az is, hogy egyéb munkáikat lanyha lelkülettel, sok önző szándék és titkos tökéletlenség kíséretében végzik, amennyiben cselekedeteikbe bizonyos önbecsülés és az a kívánság vegyül, hogy a világ dicsérje és tiszteletben részesítse őket.

Aki ilyen állapotban él, az nemcsak előre nem halad az üdvösség útján, hanem visszafelé megy, és abban a nagy veszélyben forog, hogy visszaesik előbbi vétkességébe. Mert nem szereti a valódi erényt, s nem elég hálás az Úr iránt, aki kiszabadította őt az ördög rabszolgaságából; de egyúttal tudatlan és vak is, mert nem látja a veszélyt, amelyben forog és abban a téves meggyőződésben él, hogy biztonságban van.

Jól jegyezzünk itt meg egy másik csalódást is, amely annál veszedelmesebb, minél kevésbé vesszük észre. Sokan azok közül, akik lelki életre szánták magukat, de a megengedettnél jobban szeretik saját magukat (bár önszeretetük valójában egyáltalán nem helyes) csak azokat a gyakorlatokat végzik, amelyek megfelelnek ízlésüknek, viszont elhagyják azokat, amelyek kikezdik természetes hajlamaikat és érzéki kedvteléseiket.

Pedig az értelem éppen azt követeli, hogy a harc teljes erejét ezek ellen irányítsák. Azért arra intelek, keresztény lélek, szeresd az önmagad ellen vívott küzdelemmel járó fáradságot és szenvedést, mert ezen múlik minden. A győzelem annál biztosabb, minél inkább szereted azokat a nehézségeket, melyeket az erény és a harc a kezdőknek okoz. Jobban szeresd a küzdelem nehézségeit és fáradalmait, mint a győzelmet és az erényt, s csakhamar mindent megnyersz.

Forrás: PPEK

Létrehozva 2025. május 1.