Szeretnék egy örömhírt átadni, amely egy kis gondolkodtatással jár együtt. De azért kaptuk a képességeinket, hogy megértsük az örömhírt is. Ne csak a szívbe fogadjuk be az örömhírt, hanem teljes lelkünkből és értelmünkből értsük, amikor halljuk a jó hírt, hogy van megváltás, hogy meg vagyok váltva, miután meg vagyok teremtve. Mert nem csak a megváltásban van elrejtve az örömhír, hanem már teremtésben is. Az utóbbival kapcsolatban szeretném, hogy az örömhírt együtt átgondoljuk az életünkkel kapcsolatban, az örömhírt arról, hogy valójában ki is vagyok én.

Az örömhírt akarja a Szentlélek elhozni mindenkinek a szívébe, azért, mert az őselvetettség Ádám-Évától kezdve nemzedékről nemzedékre száll, mivel a paradicsomi állapotból kivettettünk. Az emberi, saját döntés miatt, az ősi döntés miatt el vagyunk vetve a boldogságból. Az az elvetettség, mely az én egyéni életemet mérgezte eddig, része ennek az eredeti őselvetettségnek.

Tehát most úgy gondolkodunk, hogy attól az én saját elvetettségem gyógyulhasson. Tudnom kell, hogy hogy ki tudok lépni belőle, és ez hogyan történik.

Elmélkedjünk arról, mi az én életem, helyesebben honnan való? Mit mondhatok az én helyzetemről. Arról, hogy vagyok… Fölfogom, hogy vagyok. Megkérdezem tehát: Honnan is vagyok én? Ki vagyok valójában? Honnan vagyok én ilyen? Vajon a véletlen műve vagyok?

Valaki azt mondja: én a szüleim akaratából vagyok. Ez igaz lehet a többségünknél. De nem mindenkire érvényes sajnos. Tegyük fel, hogy engem akartak az én szüleim. De mit akartak a szüleink valójában?… Azt mondhatjuk, hogy akartak egy gyermeket, mert szerették egymást. Szerettek volna egy gyermeket, de vajon tudták-e, hogy pont ilyen leszek? Nem. Ők csak egy valamilyen gyermeket akartak, és aztán az én lettem.

Ki akart engem? Ki akart engem nagyon, igazán? Pont engem? Mitől? Kitől? Honnan élek? A génektől? Igen? Hát az életem akkor csak a gének valamiféle vak játéka? Így jöttem létre? Akkor így eljutok a véletlenhez. Véletlenül születtem pont ilyennek? Lehetséges? Vannak egyáltalán véletlenek? Mert, ugye, néznünk kell az egész világot. A hívő ember nem mondja, hogy a világ a véletlen műve, még egy kristály sem az, még egy madárka sem. Akkor én, amilyen vagyok, én magam –  én a véletlen következménye vagyok? Ugye, nem?

Valakinek talán tudnia kellett, mielőtt lettem volna, hogy milyen leszek! Tudnia kellett, hogy pont ilyen leszek! Ekkor és ekkor, itt és itt.

Csodálatos mondata van XVI. Benedek pápának: „Elgondoltak, tehát vagyok.” Ez igaz? Bizonyára. A Teremtő Gondolat. A pápa nagy gondolkodó volt, ott volt a tudása mögötte, Descartes, a nagy francia filozófus, aki azt mondta régen: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ez elegendő? Nem. Nem a gondolkodás a legfontosabb. Leginkább a világról mondhatom, amit Isten teremtett, hogy elgondolta valaki. Isten elgondolta a világot, és lett a világ. Azt mondja Isten: lehet a világ. Mindenható, végtelenül hatalmas Alkotó az Isten…: lehet a világ. A következő lépés: Isten akarta, hogy legyen rajta kívül a világ. A teremtő szó elhangzott, és lett a világ: legyen világosság elválasztva a sötétségtől, legyenek világítótestek, galaxisok, csillagok, és lett az anyavilág[i]. Azt is mondhatjuk, hogy elgondolta az embert, hogy az ember legyen? Igen. Lehet ember. Akarta az Isten, hogy az angyalok után legyen még értelmes, lelkével-szívével Istent megismerő, Istent fölfogó valaki, mondjuk: az anyag és lélek egysége legyen, test-lélek egysége legyen; legyen tehát ember. Lehet ember. Miért? Hogy felfogja az Isten szeretetét és boldogságát, és boldog legyen Isten társáságában. Ehhez tudatos, lelkes lényt kell teremteni. És Isten akarta, és lett ember.[ii]

De itt már megállhatunk: Ádám és Éva (mondjuk így) prototípusok, olyan első emberek, akik minták, mert mindent tartalmaznak, amit Isten elképzelhetett az emberről? Általános ember az Éva meg az Ádám, ilyet mondhatunk? Nem, mert Ádám és Éva személyek, mint én, meg mind a testvérek, akik csak itt vannak. Személyek. Különbözőek vagyunk, nagyon. Az közös bennünk, hogy emberek vagyunk. És hogy tudatos, szabad személyek vagyunk. De Isten nem az elvi embert, nem az ember ideáját, nem az ember eszméjét alkotta meg. Két kicsi madár is különbözik: ez egy kék cinke és a másik is kék cinke. Az egyiknek például rövidebb a csőre kicsit, megmérhetjük. Másképp néz ki a tolla, másképp kelt ki a tojásból. De ő egy faj, nem személy. Ádám és Éva személyként teremtődött, Ádám és Éva pont olyan volt, amilyennek Isten konkrétan megteremtette. Nem az ember elvét teremtette meg velük. Képviselő személyek ugyan, megtestesítő személyek a jövő számára, de nagyon konkrét alakok. Két személy, akik nemcsak azért különböztek, mert férfi és nő. Hanem pont olyanok voltak, amilyenek lettek.

Most magamra gondolok… Itt vagyok én a kérdéssel: Miért vagyok pont ilyen? Miért vagyok én, én? A pápával azt mondom: hát, elgondolt engem is az Isten, és lettem. Az a kérdésem, hogy csak egy lehetőség, egy elgondolás vagyok, hogy pont ilyen legyek? Ádám és Éva csak egy gondoló, teremtő ötlet terméke? Én csak egy ötlet kifejlése vagyok? Egy játékos gondolat terméke? Amely épp így sikerült…? Nem. Mert ez kevés nekem – a lényem mélye is érzi, hogy kevés. Isten nem lehet egy játékkészítő. Kedve telik bennük, a sok ötletben, aztán eladják a játékokat, a gyerekek pedig elrontják, aztán eldobják a játékot, bármilyen jó ötlet is volt… Ez kevés, sőt tragikus.

Most a szeretetre gondoljunk.  Tudunk szeretni? Igen, tudunk. Én magam is képes vagyok a szeretetre!

Ha szeretetképességem van nekem is, akkor mit gondolhatok Istenről? Ha én így tudok szeretni, Isten még inkább tud szeretni. Isten valójában mindenkinél nagyobb Szeretet. Itt eljutunk a közhelyhez. Rendkívül fontos keresztény egyszerűség, hogy Isten azért teremtett, mert szeretni akart tovább. A Szentháromság Atya, Fiú, Szentlélek személyein túl is szeretni akar. Tehát Isten szeretetből teremtette a világot, hogy szerethessen még mást is a Fiún és Szentlelken kívül az Atya, és a Fiúisten szerethesse az Atya és a Szentlélek szeretetén túl a teremtett világot. De Istennek nagyon tetszett, nagyon szívéből való, alkalmas, jó alkotó játék volt, hogy milyen csodálatos a fölépítése az anyagvilágnak a földön, az élővilágnak a kövektől kezdve a csimpánzig, hogy hogyan lépi át a mozdulatlannak látszó anyagi dolog a lét fokozatain, az egyre bonyolultabb élővilág képviselőiig, és ez visszatükrözi őt. De Isten többet akart alkotni. „Teremtsünk saját képünkre, hasonlatosságunkra embert”[iii], mert az anyagvilág csak tükrözi szépségünket, de nem fogja fel. Teremtsünk olyat, aki hozzánk hasonlóan tudattal rendelkezik, fölfog minket majd valamennyire, és tud szeretni. Teremtsünk olyat, hogy szerethessük, amivel örömet szerzünk neki, hogy ő szeretve van. És ő aztán ezt utánozza. Ez az emberi személy. De Ádámban és Évában legyen engem megismerő, szerető személy rajtam kívül, – mondta az Isten – nagyon konkrét alakot, konkrét tulajdonságú embert alkotok, aki örül saját magának és nekem és a társának, aki más, mint ő.

Ebből mi következik? Az, hogy Isten szeretetből teremtette ugyan a világot, de sokkal fontosabb, hogy szeretetből teremtett engem, úgy, mint Ádámot és Évát. Szeretetből teremtett engem pont ilyennek, mert nem egy elvet alkotott többmilliárd ember megteremtésekor. Nagyon konkrét a többmilliárd egyes ember. Mindegyik külön személy. Ugye? Nagyon-nagy szeretettel pontosan eltervezte azt, amit én magamnak nevezek. Gondoljunk egy építészre, akinek sok-sok ember majd rendelkezésre állva megépíti, amit ő megtervezett a papíron (most már a számítógépén). Mikor tudják megépíteni, amit ő megtervezett? Ha pontosan minden részlet le van rajzolva, ki van mérve. Még az is, hogy hány kiló mészkő kell ahhoz a díszítéshez. Bizony. Ezért nem vagyok egy átlagember. Ez ugye jó szó? Nem vagyok egy átlag, hanem engem, magam, pontosan megtervezett a jó Isten szeretetből. Csak így tudott megalkotni egy újabb embert: engem. Az eredeti elv az volt (a fejében – atyai szívében), hogy teremtsünk embert, de minden egyes ember Ádámtól kezdve nagyon konkrét egyes személy.

Mi a személy? A személy megismételhetetlen – mondják, ugye? A személy lecserélhetetlen, csak ő ugyanaz. Egy hasonmás sem ugyanaz. Helyettesíteni is csak bonyolult jogászati lépések révén, meghatalmazás útján, képviselőkkel lehet, valahogy a nevében cselekedni, de nem helyette, hogy én majd ő leszek. Nem. Lecserélhetetlen, megismételhetetlen. Soha, sehol nincs több belőlem. Így teremtett az Isten nagyon-nagy szeretettel. Tehát sokkal nagyobb szeretetből teremtett engem a Teremtő jó Isten, mint amire a szüleim képesek a szeretet terén. A szüleim szeretetből akartak egy gyereket, hogyha szerették egymást, és ez rám és sok emberre érvényes, de sok emberre nem érvényes. „Csak jött a gyerek..” Hát, valaki mégis akart egy konkrét, pontosan olyan és olyan személyt!… A Teremtő Isten mindenkit nagyon akart. Isten nagyon-nagy szeretettel akart engem.

Most hát az örömhír ez: Tehát, szeretve voltam, már előre. Szeretve voltam, tehát vagyok. Isten előre szeretett. Szeretve voltam– és lettem. Isten pont engem talált ki, mert szeretni akart. Nem valakit, akárhogy, hanem engem, testvérek, és önöket. Pontosan azért éltek ti, mert Isten szeretni akart titeket, és azt mondta: neked élned kell, mert én szeretlek.

Gabriel Marcel a perszonalista filozófus az egyik drámájában a főszereplővel elmondatja a világirodalom egyik csodálatos mondatát: „Te nem halhatsz meg, mert én szeretlek.” Ez az én születésemre is vonatkozik! Isten azt mondja rólam: Neked élned kell, mert én szeretlek. Nem a halálról van szó, hanem hogy honnan vagyok. Nekem meg kell születnem pont ilyen embernek, mert az Isten szeretett előre engem. Ez az örömhír, testvérek! Ez annak is szól, aki azt mondja el: itt engem senki nem szeret. Tehát a jó Istennel összeegyeztethetetlen, hogy ne pontosan engem szeressen. Vagy az, hogy „Ő jobban szeret másokat, mint engem”…Ez nem lehet igaz. Ez abszurditás lenne Istennel kapcsolatban!

Tehát vagyok, élek, mert az Isten szeret. Az örömhír: előre szeretve voltam, tehát vagyok. Lettem a Szeretettől, tehát élek. Ez a következtetés megfordítva is igaz és nagy örömhír: Vagyok, tehát szeretve vagyok.

Vagyok és élek? Igen; tehát szeretve vagyok. Ezt megfontolom újra és újra.

Isten az én életem, a puszta létezésem tudatával akarja gyógyítani az elvetettségemet. Ha már élek, akkor tudom, hogy már előre szeretett engem az én Teremtőm. Az az örömhír gyógyít engem, hogy Isten akarta az életemet! Ha bármikor megkérdeztem, hogy ó, minek is vagyok én itt, így, ezzel, ebben a világban… Van rá válasza a Teremtőnek.

Innen megismerem ezt a titkot, amit a Szentírás is átadott nekem: „Az Isten szeretet”. Ez a legfontosabb Róla, az Alkotómról. És lassanként megpróbálhatom megköszönni az életemet.

Nincs hazárdjáték a teremtésben. Nincsen becsapás azzal kapcsolatban, hogy azt mondjuk, hogy Ő az abszolút Szeretet. Nem ötven-hatvan, nyolcvan-kilencven évre alkotta meg ezt az életet, aki én vagyok! Akkor miről beszélünk? Ha csak ennyi lenne, az egészről nem érdemes beszélni. De nem így van, mert azért teremtett, hogy örökre szeressen. Ezt mondja az Teremtő és Megváltó Istenem: „Atyám házában sok lakóhely van… Ha elkészítettem a helyet, visszajövök és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok…”[iv] (Jn 14,2)

Az Úr Jézus beszéde szerint a mennyei asztalterítés, a vendégség, ahol a király begyógyítja elvetettségeinket, örök ünnep. Örökre tart, testvérek. Nincs semmi becsapás. A szeretet nem egy vicces játék: éltél, aztán semmi. Ilyen nincs; aki egyszer valakit nagyon szeretett, tudja ezt a titkot. Csak úgy lehet igazán szeretni, hogy örökre szeretlek. Nem halhatsz meg, mert én szeretlek! Ez az Isten. Ezt mondja Ő. És Ő igazán mondhatja ezt, mert Ő a lenagyobb hatalom. A Szeretet hatalma, amely nagyobb, mint a halál hatalma. Ez az örömhír.

A 139. zsoltárral ujjonghatok a megelőző Szeretetnek, Aki engem teremtett: „Elölről és hátulról közrefogsz, s kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom… Ha felölteném a hajnal szárnyait és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne és a te jobbod tartana… Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted egybe a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál…” (Zsolt 139, 5–6. 9–10. 13.)

Ki is vagyok? Isten akarata vagyok, testvérkék, mert azt is szoktuk keresni, hogy mi az Isten akarata ma az életünkben. Sok a napi feladatom –  és a jó keresztény keresi, hogy teljesítse Isten akaratát. És az alapkérdés pedig mi? Nem az az első kérdés, hogy mi az Isten akarata, hanem az, hogy ki az Isten akarata. Én vagyok Isten akarata. Miért? Mert ez az ember mellettem azt mondta, hogy „őt nem szereti senki”… Még rosszabb, hogy olyat is mond, hogy engem még nem szeretett senki. Isten akarata vagyok, és akkor az a dolgom, hogy őt szolgáljam. Bármikor, bárhol eájövök, hogy van valaki, akin segítenem kell, szeretnem kell. Legyek Isten akarata az emberek felé! Az örömhírből ez következik: menjetek, tegyetek tanúságot arról, hogy kik vagytok: Isten akarata vagytok, tanítványaim így vagytok, Isten szeretete legyetek is az emberek felé!

A szeretet nem áll meg, nem lesz kövületté. A Szentháromságban sem áll meg a szeretet körforgása, sőt, a Szeretet kilépett önmagából, hogy legyen világ, és legyek én is, az Ő akarataként. Az életem mások elvetettségét gyógyító valósággá válhat. Ezért teremtett mindenkit, mindegyikünket külön-külön. Hála Neki, mindörökké!

——————-

[i] Vö.: Ter 1,3

[ii] Vö.: Ter 1,26

[iii] Vö.: Ter 1,26

[iv] Jn 14,2

Létrehozva 2025. április 20.