II. fejezet.
Bizalmatlanság önmagunk iránt

A bizalmatlanság önmagunk iránt annyira szükséges ebben a küzdelemben, hogy nélküle nemcsak az óhajtott győzelmet nem szerezhetjük meg, de még szenvedélyeink legkisebbikét sem tudjuk legyőzni.

Véssük ezt mélyen a tudatunkba. Mert megrontott természetünk – sajnos – ugyancsak hajlandó saját magunk becsülésére. A valóságban semmik sem vagyunk, de azért nagyra tartjuk magunkat és erőink hiú túlbecsülésében túlságosan sokra vállalkozunk.

Ez a hiba, mely annál veszedelmesebb, mert nehezen ismerhető fel, Istennek nagyon ellenére van. Mert Isten megkívánja és elvárja tőlünk annak a kétségtelen igazságnak az elismerését, hogy minden kegyelem és erő, amivel bírunk, egyedül Tőle, minden jó kútforrásától származik, és hogy önmagunktól még csak egy Neki tetsző gondolat sem ébredhet bennünk.

Még ez az olyannyira fontos bizalmatlanság is, önmagunk iránt, Isten kezének a műve, melyet a legkülönbözőbb eszközök segítségével juttat hozzánk. Hol szent sugallatok, majd kínos szenvedések, heves, sokszor szinte legyőzhetetlennek látszó kísértések útján, vagy más, előttünk ismeretlen és érthetetlen módon. De azért megkívánja, hogy mi is megtegyük a magunk részéről, amit tehetünk. E célra négy különböző módot jelölök meg neked, melyeken, ha az isteni kegyelem is támogat, elsajátíthatod ezt az üdvös bizalmatlanságot.

Az első abban áll, hogy felismerd nyomorúságodat és semmiségedet, és vedd fontolóra, hogy a magad erejéből semmi olyan jót sem tehetsz, amivel a mennyei boldogságot kiérdemelhetnéd.

A második az, hogy buzgó és alázatos imában gyakran kérd az Úrtól ezt a felismerést, mert az az Ő adománya. De ahhoz, hogy megnyerhesd, nemcsak a hiányát kell érezned, hanem azt is, hogy önmagad képtelen vagy megszerezni. Ezzel a fölismeréssel fölszerelve járulj újra meg újra az isteni Felség elé, és szilárd bizalommal reméld, hogy Ő jóságában megadja azt neked. Azután várd be állhatatosan azt az időt, melyet a Gondviselés bölcs előrelátásában arra alkalmasnak tart, s bizonyosan elnyered, amit kérsz.

A harmadik mód abban áll, hogy állandóan félj önmagadtól, saját ítéleteidtől és mindattól, ami veszedelmet hozhat rád, vagyis a bűnre való erős hajlandóságodtól, nagyszámú ellenségeidtől, akikkel szemben a legcsekélyebb ellenállásra sem vagy képes, a harcban való nagy gyakorlatuktól, alattomosságuktól, mellyel a világosság angyalának a képét öltik magukra, s attól a megszámlálhatatlan csapdától és cselfogástól, mellyel az erény útján vesztedre törnek.

A negyedik mód az, hogy ha hibát követtél el, merülj mélyebb és élénkebb elmélkedésbe határtalan gyöngeséged fölött. Hiszen Isten éppen azért engedte meg bukásodat, hogy ebben az új megvilágításban jobban megismerd, s mint nyomorult teremtést, megvesd magadat, és mások által is megvetésre méltónak kívánj tartatni. E szándék nélkül nincs erényes bizalmatlanság, mert az csak az igazi alázatosságon és nyomorúságunknak ilyen tapasztalatokból merített ismeretén alapulhat.

Elvitázhatatlan tény ugyanis, hogy mindenkinek, aki a teremtetlen Igazsággal és a legteljesebb Világossággal egyesülni akar, szüksége van önmaga megismerésére. A gőgösnek és elbizakodottnak Isten az Ő jóságában rendszerint a bukás útján adja meg ezt a megismerést, amennyiben megengedi, hogy igazságos módon olyan hibába essék, amelytől – azt hitte – saját erejéből is távol tudja tartani magát, így vezeti rá Isten az önismeretre, és arra, hogy megtanuljon bizalmatlan lenni önmagával szemben. De ezzel a sajnálatos eszközzel csak akkor él az Úr, ha az előbb említett enyhébbek nem hozták meg az Ő végtelen jóságában szándékolt eredményt. Isten megengedi, hogy az ember kevélységének és önmaga túlbecsülésének kisebb vagy nagyobb mértéke szerint kevésbé, vagy jobban elbukjék, úgy, hogy ahol elbizakodottság és kevélység egyáltalán nincs, mint a Boldogságos Szűz Máriánál, ott a bukásnak sem kell bekövetkeznie.

Ha tehát elbuktál, menekülj lélekben gyorsan önmagad alázatos megismeréséhez és szakadatlan imádsággal kérd Istent, adja meg neked az igazi világosságot, hogy abban megismerd magadat és teljes bizalmatlansággal tudj viseltetni önmagad iránt. Mert ha ezt nem teszed, könnyen elbukhatsz újra, és sokkal mélyebb romlásba merülhetsz.

III. fejezet.
Az Istenbe vetett bizalom

A bizalmatlanság önmagunkkal szemben feltétlenül szükséges ugyan ebben a küzdelemben, mégis, ha csupán csak ez állana rendelkezésünkre, úgy vagy megfutamodnánk, vagy legyőzne és hatalmába kerítene az ellenség. Azért ezenkívül még teljes bizalomra is van szükségünk Isten iránt. Bizalomra, mely egyedül Tőle remél és vár minden jót, tehát a segítséget és a győzelmet is. Miután mi magunk semmik sem vagyunk, a magunk erejéből csak vereséget várhatunk, s ezért egyáltalán nem szabad saját erőnkre támaszkodnunk. Viszont a mi Urunktól a legnagyobb győzelmet is bizalommal remélhetjük, feltéve, hogy segítségének elnyerése céljából, szívünket eleven bizalommal vértezzük fel.

Ezt a bizalmat négyféle módon nyerhetjük meg.

Először úgy, hogy kérjük azt a jó Istentől.

Másodszor, hogy a hit szemével fontolóra vesszük Isten mindenhatóságát és végtelen bölcsességét. Nála semmi sem lehetetlen, vagy nehéz. Mivel pedig határtalanul jóságos is, kimondhatatlan szeretetében, bármely órában, sőt bármely pillanatban kész megadni nekünk azt, amire a lelki élethez és az önmagunk fölött való teljes győzelemhez szükségünk van, ha bizalommal karjaiba vetjük magunkat.

Vagy talán nincs elegendő okunk rá, hogy bizalommal viseltessünk Isten, az irgalmasság Atyja iránt? Vajon nem Ő-e a jó Pásztor, aki harminchárom esztendeig járt az eltévedt bárány után és annyira hívogatta, hogy elhalt belé a hangja? Nem követte-e az elveszettet olyan fáradságos és tüskés utakon, hogy közben minden vérét elhullatta, s életét is odaadta? Lehetséges volna-e, hogy ez a jó Pásztor most, amikor báránya megfogadja a szavát és követi Őt, vagy legalább is kifejezésre juttatja abbeli – néha talán kissé gyönge – akaratát, hogy engedelmeskedni kíván neki, hogy ez a jó Pásztor most, amikor a báránya kiált utána és könyörög hozzá, ne fordítaná felé könyörületes tekintetét és ne hallgatná meg őt? Ó, bizonyára vállára emeli, és az ég összes angyalaival együtt örvendezik, hogy segítséget nyújthat neki.

Ha a mi Urunk és Üdvözítőnk érdemesnek tartja, hogy a vak és néma bűnöst, akit evangéliumi példabeszédében az elveszett pénzdarabbal jelez, a legnagyobb gonddal és szeretettel keresse, hogy hagyhatná el azt, aki elveszett bárányként pásztorát hívja és hozzá könyörög?

Hogy volna hihető, hogy Isten, aki állandóan kopogtat az emberi szív ajtaján, s akinek leghőbb vágya betérni oda és adományainak közlésével állandó lakást venni ott, akkor, amikor ez a szív megnyílik, s belépésre hívja Őt, egyszerre süketnek mutatkoznék és vonakodnék betérni?

A harmadik mód, melyen ezt a bizalmat megszerezhetjük, az, hogy emlékezetünkbe idézzük a Szentírás igazságát. Mert az számtalan helyen kifejezetten tudtunkra adja, hogy aki Istenben bízik, sohasem csalatkozik.

A negyedik mód, mellyel úgy a tenmagad iránt érzett bizalmatlanságot, valamint a bizalmat Isten iránt együttesen megszerezheted, a következő: Mielőtt bármilyen munkához fognál, vagy bárminő harc megküzdésére vállalkoznál, fordítsd lelked tekintetét előbb saját gyöngeségedre, majd pedig, telve bizalmatlansággal önmagad iránt, Isten hatalmára, bölcsességére és jóságára, s ezekben bízva, láss hozzá nagylelkűen a munkához, vagy a küzdelemhez. Ezekkel a fegyverekkel és az imával, amiről majd alább lesz szó, küzdj és végezd munkádat.

Ha úgy találnád, hogy bár ezt a sorrendet nem is tartottad be, de azért Istenbe vetett bizalommal dolgoztál, előbb-utóbb belátod, hogy tévedtél. Mert az önhittség annyira gyökeret vert bennünk és olyan könnyen belecsúszik cselekedeteinkbe, hogy már észre sem vesszük.

Hogy tehát, amennyire csak lehetséges, megszabadulj az önhittségtől, s hogy tenmagad iránt való bizalmatlansággal és Istenbe vetett bizalommal cselekedj, szükséges, hogy saját gyöngeségednek a megfontolása megelőzze Isten mindenhatóságának a meggondolását, mindkettő együttesen pedig megelőzze cselekedeteidet.

IV. fejezet.
Miről lehet felismerni, ha az ember önmaga iránt érzett bizalmatlansággal és Istenbe vetett bizalommal cselekszik

Sokszor az önhitt ember is azt hiszi, hogy megvan benne az önmaga iránt való bizalmatlanság és az Istenbe vetett bizalom. Holott nem bírja egyiket sem. Tévedését mi sem bizonyítja jobban, mint azok a hatások, melyeket a bűnbeesés hoz létre benne. Figyeld csak meg tenmagadon. Ha bűnt követtél el és utána nyugtalankodol, elszomorodol és majdnem minden reménységedet elveszíted arra nézve, hogy valaha is előbbre juss a jóban, bizonyosra veheted, hogy nem Istenben bíztál, hanem tenmagadban. És ez az önbizalmad annál nagyobb volt, minél nagyobb most a szomorúságod és kétségbeesésed.

Aki nem önmagában bízik, hanem egyedül csak Istenben, az nem csodálkozik, nem szomorkodik és nem bosszankodik, ha elbukik, mert jól tudja, hogy azt gyöngesége és az Istenbe vetett bizalom hiánya okozta.

Ilyenkor megerősíti bizalmatlanságát önmaga – és bizalmát Isten iránt, mindenekfelett gyűlöli hibáját és azokat a rendetlen indulatokat, melyek bukását okozták, bensőséges, de nyugodt és békességes fájdalommal bánja, hogy Istent megsértette, azután pedig folytatja, amit magára vállalt, vagyis még nagyobb bátorsággal és még erősebb határozottsággal, mindhalálig üldözi üdvössége ellenségeit.

Ezt az igazságot különösen azoknak ajánlom a figyelmébe, akik lelki életet akarnak élni, de ha valami hibát követtek el, nem tudnak, vagy nem akarnak megnyugodni. Sokszor alig várják, hogy lelki vezetőjüket felkereshessék, s ha végre eljutottak hozzá, egyetlen vágyuk, hogy önszeretetből származó aggodalmuktól és nyugtalanságuktól megszabaduljanak, holott csak arra kellene törekedniük, hogy a bűn foltjától megtisztuljanak és az Oltáriszentségből új erőt merítsenek a további küzdelemhez.

V. fejezet.
A kislelkűséget erénynek tartó tévedés

Akadnak olyanok is, akik a bűnt követő kislelkűséget és nyugtalanságot, mely bizonyos elégedetlenséggel jár, erénynek tartják. Nem veszik észre, hogy ez a nyugtalanság titkos kevélységből és önhittségből származik, melynek alapja az önmagukban és a saját erejükben való bizakodás. A bukás előtt ugyanis igen magas véleményük volt önmagukról és határtalanul bíztak saját erejükben, most pedig, mikor a tapasztalás rávezette őket gyöngeségükre, nyugtalankodnak és csodálkoznak, mintha valami váratlan dolog történt volna velük. S látva, hogy az oszlop, melyre balga módon támaszkodtak, összeomlott, kislelkűvé válnak.

Az alázatos lélek, aki csak Istenben bízik és önmaga iránt semmi bizalommal sem viseltetik, bukása esetén egészen másképpen viselkedik. Fájlalja ugyan, hogy Istent megbántotta, de nem nyugtalankodik, és egyáltalán nem csodálkozik, hogy ez megtörténhetett, mert tudja és az igazság világosságában belátja, hogy bukását saját gyöngesége és nyomorúsága okozta.

VI. fejezet.
További tanácsok az önmagunk iránt való bizalmatlanság és az Istenbe vetett bizalom megszerzésére

Miután ellenségeink legyőzése főképpen az önmagunk iránt érzett bizalmatlanságon és az Istenbe vetett bizalmon múlik, azért még néhány tanáccsal látlak el, hogy ezeket az erényeket Isten segítségével megszerezhesd.

Mindenekelőtt jól jegyezd meg azt a megdönthetetlen igazságot, hogy sem a természetes, vagy szerzett képességek, bármilyenek legyenek is azok, sem a szellemi képességek, sem az egész Szentírás ismerete, sem az Isten szolgálatában eltöltött évek hosszú sora nem tehetnek bennünket képessé arra, hogy teljesítsük Isten akaratát, hacsak minden elvégzésre váró jó és Istennek tetsző munkánkban, minden legyőzendő kísértésünkben, Isten akaratából elviselendő minden keresztünkben nem támogatja és emeli szívünket Isten különös segítsége, s Isten nem nyújtja minden cselekvésünkhöz a kezét.

Ezt az igazságot életünk minden napján, minden órájában, minden pillanatában szemünk előtt kell tartanunk, mert csak így érhetjük el, hogy a saját magunkba vetett bizalom valami úton-módon bele ne csússzék cselekedeteinkbe, vagy gondolatainkba.

Ami pedig az Isten iránt való bizalmat illeti, ne feledd, hogy Istennek éppoly könnyű sokkal, mint kevéssel elbánnia, s neki teljesen mindegy, hogy régi és tapasztalt, vagy új és gyönge ellenséggel van-e dolga.

Amiből következik, hogy bármilyen bűnös legyen is valamely lélek, ha a világ összes bűneinek a terhét viselné is, ha eddig minden igyekezete hiábavaló lett volna is, és ha hiába használt volna fel minden lehetséges eszközt arra, hogy bűneit levetkőzze és a jót gyakorolja, ha napról-napra erősebb hajlandóságot érezne is a bűnre, bizalmát mégsem szabad elveszítenie, sem pedig a fegyvert letennie és a lelkigyakorlatokkal felhagynia, hanem küzdenie kell nagylelkűen tovább. Ebben a lelki harcban nem szenvedhet vereséget az, aki nem hagyja abba a küzdelmet és nem szűnik meg Istenben bízni. Mert ha Isten meg is engedi, hogy harcosai időnkint megsebesüljenek, de segítségét sohasem vonja meg tőlük. Minden azon múlik, hogy harcoljunk. Azoknak a harcosoknak, akik bizalommal keresik Istent és az Ő segítségét, mindig rendelkezésükre áll a sebek hathatós gyógyszere, és lehet, hogy az ellenség éppen olyankor adja meg magát, amikor legkevésbé gondolják.

Forrás: PPEK

Létrehozva 2025. április 7.