c. Testünk a liturgia szolgálatában

 A liturgia célja, hogy lelkünk szent érzéseit, áldozatát testünk is kifejezze.

Testünk méltó részvétele által – ideszámítjuk az éneklést is – a szent művészet egyik megnyilvánulása lesz a liturgia. Ezt a művészetet egy gyermek is elkezdheti, amikor az oltár szolgálatát végzi (ministrál), a csúcspont pedig a püspöknek papjaival együtt bemutatott ünnepi szentmiséje; énekkar, orgona, zenekar méltó részvételével. Beszéljük meg testünk részvételét a liturgiában!

Kézzel végzett szent jelek

A kézföltétel a legrégibb keresztény áldásforma. Azt jelenti, hogy egy személyt vagy tárgyat Isten oltalma alá helyezünk, erejét közvetítjük számára. Előfordul a szentmisében, bérmáláskor, egyházi rendnél, szentkenetnél, gyóntatásnál stb.

A keresztvetés tehát

– már a vértanúk óta a hit megvallása;

– az ima és a szentmise kezdetén rövid előkészület, utána hála;

– kísértések idején, veszélyekben, munkakezdéskor segítség;

– áldás bizonyos tárgyakra, hogy hasznunkra és ne ártásunkra legyenek.

 Kis-keresztvetés – A kereszt Krisztus szenvedésének és megváltásunknak jele. Liturgia közben segít minket áhítatunk megőrzésében és növelésében, s emlékeztet Jézus parancsára: „vegye föl keresztjét…” Kezdetben csak a homlokot érintették meg (a homlok az egész testet jelenti), később az ajkat és a szívet is megjelölték a kereszt jelével.

Evangélium felolvasáskor azt jelenti, hogy Isten igéjét értelmünkkel hiszzük, szánkkal megvalljuk és szívünkbe zárjuk.

A nagyobb keresztvetést helytelenül nevezik latinnak, mert a keletiek is használják. Egész valónkat, vagyis testünket-lelkünket megáldjuk vele. A keresztvetéssel mintegy felemeljük magunkat a magasba, hiszen Krisztus keresztje megváltásunk jele.

Régen az egész keresztény világban egyformán jobbról–balra vetették a keresztet. III. Ince pápa ideje, a XII. század vége óta mi, római katolikusok azonban balról–jobbra vetjük. A keresztvetést a XIII. század óta kapcsolják össze a Szentháromság megvallásával. A hitújítás óta kimondottan katolikus jelkép.

A kitárt kar a legtermészetesebb külső jele az imádságnak. A lélek Isten előtti kitárulása. A gyermek is karját tárva fut anyja felé. A kérés is kifejezésre jut benne: a hatalmasok előtt könyörgő szegények kitárták a karjukat.

Az egyiptomiak, babiloniak stb. tenyerüket előrefordítva imádkoztak. A zsoltárok imádkozásánál a zsidók felemelték kezüket. A rómaiak arrafelé fordították, amerre az imáikat meghallgató isten lakott, de ismerték az imádkozásnak azt a módját is, hogy két tenyerüket fordították egymás felé. Ezt vették át a keresztények, amint azt a katakombák festményei tanúsítják (vö. Orans ábrázolás).

Az imára összetett (összekulcsolt) kezek szokása ismeretlen volt a régi keresztényeknél. A későbbi időkben a hűbéres így fogadott hűséget urának, jelezve, hogy kezét sohasem használja ura ellen. Ma papszentelés végén a tisztelet és engedelmesség ígérete a püspöknek.

Az ökölbe szorított kéz természetes jele a küzdelemnek, a büntetésnek és a penitenciának. „Én vétkem!” (közgyónás). Máskor figyelmeztetés és megalázkodás: „És az Ige testté lett…” (az Úrangyalában).

A kezek keresztezése a mellen a teljes odaadás jele: minden, amim van, és ami vagyok, testem, lelkem, akaratom, tudásom, munkám szolgáljon az Istennek. A szerzetes-liturgiában fordul elő.

A kezek elrejtése – A kéz a cselekvés természetes jele. („Mindenben benne van a keze!”) A Bibliában sok mindenért a kezek felelősek: véresek, bűn tapad hozzájuk stb. A középkorban a kezek elrejtése a bűnök mély megbánását jelentette. A skapuláré alá rejtik kezüket a bencések, a kézelőbe a barátok, a karing ujjába a világi papok.

Liturgikus testhelyzetek

Az állás az istentiszteleten résztvevők leggyakoribb testtartása. A tisztelet legrégibb emberi jele, ha állunk valaki előtt. A régi keresztények az áldozatot is állva mutatták be.

A térdhajtás a lélek megalázkodásának jele, testünket mintegy megkisebbítjük általa.

Térdelve imádkozni a bűnbánatunk miatt érzett alázatos meghódolást jelenti.

A régi világban a királyoknak adott tisztelet jele volt a térdhajtás. A liturgiában az imádatot fejezi ki. Ezért hajtunk térdet például az Oltáriszentség előtt.

A teljes leborulással hódolunk a nagypénteki liturgia kezdetén, továbbá az egyházi rendek felvételekor, a szerzetesi fogadalom alkalmával. Szent Margit gyakran imádkozott így, a templom kövére leborulva imádta Istent órákon át.

A meghajlás szintén természetes jele a tiszteletnek, de a bűnbánatnak is, mintegy a korbács alá való önkéntes meghajlást jelképezi.

Néhány szentelmény elsősorban a testünknek kíván segítségére lenni:

A Balázs-áldás (febr. 3.) torkunk előtt keresztbe tett gyertyája és imája a vértanú szent püspök közbenjárását kéri, hogy megszabaduljunk a torokbajtól és minden más bajtól.

A Háromkirályok betlehemi látogatásának emlékére a vízkereszti házszentelés áldását egészségünkért, tisztaságunkért és békés életünkért végzi az Egyház. A megszentelt lakás külső ismertetőjele a királyok nevének a folyó évszám két-két számjegye közé fogott kezdőbetűi – 20+G+M+B+11. – az ajtóra felírva. Vagy 20+C+M+B+11 Krisztus áldása legyen ezen házon (latin kezdőbetűkkel).

Az egyik legbensőségesebb áldás az, amikor az újonnan felszentelt újmisés pap szüleit, testvéreit, barátait először áldja meg.

A temetés

Emberi természetünk szomorú velejárója a halál. A plébániai közösség részvétét fejezi ki és a hozzátartozók gyászát enyhíti az egyházi temetés. Ugyanakkor megadja a tiszteletet – ősi szokás szerint – az emberi testnek is, amelyet a szentségek a Szentlélek élő templomává avattak. A katolikus Egyház imája bűnbocsánatot és büntetés-elengedést kér az eltávozottnak.

A keresztények temetkezési helye szent hely. A sírbahelyezés pedig Jézus temetésére és feltámadására emlékeztet. – A hamvak egyházi temetése kifejezi azt az alázatos megadást, mellyel az ember elébe megy az isteni akaratnak: „por vagy, és porrá leszel!”

Az ősegyház gyakorlata – Jézus példája alapján – a test temetése volt. A hamvasztást régen csak egészségi megfontolásból (járványok esetén) engedélyezte az Egyház. A hagyományőrzés mellett főleg azért, mert a hamvasztást a vallásellenes körök pártolták, mint a feltámadást „lehetetlenné tévő” eljárást. Az Egyház általában tiltotta. – Napjainkban már semmiféle egyházi törvény nem ellenzi, annál is inkább, mert a többmilliós nagyvárosokban nincs elég hely a temetőknek.

A temetés szertartásának mai formája sokat megőrzött a régi szokásból, melynek szertartásai a halottasháznál, a templomban és végül a sírnál történtek. Helyenként ma is előfordul, hogy temetési ünnepség egyik része a „halott jelenlétében” bemutatott szentmise.

A temetésen való imádságos részvételünk az emberi tiszteletadás mellett keresztény testvéri szeretetünk bizonyítéka is.

Létrehozva 2025. március 19.