Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban ! Az alázat alapozó krisztusi erényét próbáltuk az elmúlt elmélkedésben végiggondolni és abba kissé beleélni magunkat.  

Az alázatra jutott ember sajátossága az, hogy vonzódik az igazi nagyság, a Végtelen Szent, valamint a földi és égi szentek után. A zaklatottak keresik a nyugalmat, a fáradtak a pihenést; s mindazokat, akiket áthat gyarlóságuk tudata, keresik a teljesen tisztát, a Szentet, vagyis Istent. „Jöjjetek hozzám, akik utánam vágyódtok, és teljetek el a gyümölcseimmel. Csak rám gondolni is édesebb a méznél, s engem birtokolni jobb a lépes méznél. Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik.” (Sir.24,19-21.)

Röviden : Ez egy életforma a Szentnek és a szentek vonzásában. Ez utóbbiak: Isten emberei: Nagy a reménységem, kedves olvasóm, hogy Te is közöttük vagy található. Ezek a földi szentek csak úton vannak, vagyis a megszentelődés útján járnak, s mivel az alázat kegyelme, szelleme és erénye a kísérőtársuk, magukról szinte meg is feledkeznek. Nem sokba veszik magukat; lélekben mintegy ki is mondják magukban, vagy akár hangosan is: „Mihaszna szolgák vagyunk, hisz csak kötelességünket teljesítettük.” ( Lk.17,10. )

Amikor feltekintünk Istenre, ez csak teremtményi kötelességünk. S amikor vágyódunk az Istennel eltelt emberek példáját követni, akkor is mindössze legfontosabb emberi feladatainkat véljük teljesíteni. Más szóval:Semmi különös, ez a dolgunk! Az alázatos mindenkire felnéz, ahol valakiből kiérez egy plusz emberi minőséget, értéktöbbletet, érték-különbözetet. Az után vonzódik ,s így tudattalanul is Isten felé tart.

Az elmélkedés letölthető itt.

Létrehozva 2013. december 12.