III. LITURGIKA

Könyvünk Rövid liturgika és Kislexikon c. alatt közli az egyes fejezetekhez kapcsolódó liturgikus tudnivalót. Ez azonban kevés, hogy művelt keresztényhez illően ismerjük vallásunkat.

Eddig nem volt szó például a keresztvetésről, sem az egyházi öltözékről.

Ez a III. rész gazdagítani szeretné liturgiai tudásotokat, az eddig tanultakat kiegészíteni. Idáig is gyakran lapoztátok ezt a részt, mert itt találtátok meg az első két rész utalásait.

A III. fejezetben a következőkről olvashatunk:

1. Egyházi év, az Úr Jézus és a szentek ünnepei
2. Anyagvilágunk, melyet a liturgia megszentel
3. Testünk a liturgia szolgálatában
4. Az ünneplő Egyház liturgikus öltözete

a.) Egyházi év az Úr és a szentek ünnepeivel

Emberi életünk a köznapok és az ünnepek hosszú évtizedeken át folytatódó egymásutánja. Ismeretéhez nélkülözhetetlen a naptár, de nemcsak a polgári év naptára.

Vallási közösségünk jeles napjait: Jézus és Édesanyja életének emléknapjait, a szentek halálának napját az egyházi év naptára tartja számon.

Az egyházi év eredete az apostolok koráig nyúlik vissza. Liturgikus életük középpontja a szentmise és ennek kapcsán a vasárnap. Ünneplését vigília, vagyis az ünnepnapot megelőző virrasztás és istentisztelet vezeti be. Szervesen hozzátartozik az Úr igéjének a hallgatása, az áldozás, a szeretetlakoma (agapé).

A vasárnapról így tanít az Egyház: „A vasárnap minden ünnepnek az őse, ezért a hívek buzgó figyelmébe kell ajánlani, és sürgetni, hogy ez a nap az öröm és a munkától való megpihenés napja is legyen. Semmi más ünnepet sem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentőségűeket; az „Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja” (II. Vatikáni Zsinat).

Újszövetségi Szentírásunk is több helyen említi a keresztények megszentelt napját, a hét első napját, a vasárnapot.

Érdemes megjegyeznünk, hogy Isten népének ellenségei mindig arra törekedtek, hogy megakadályozzák az Úr napjának megtartását.

Az ószövetségi Szentírásban Antiochus Epifanesz szír király pl. „beszédeket mond a Fölséges ellen és eltiporja a Fölséges szentjeit. Azt tervezi, hogy megváltoztatja az időket és a törvényeket. Mindnyájan a kezébe kerülnek egy időre, két időre és egy fél időre” (Dán 7,25).

Az Egyház liturgikus éve így épül fel:

1. Adventi időszak
2. Karácsonyi ünnepkör a vízkereszttel, Jézus keresztelésének napjáig

III. Az évközi időszak első része hamvazószerdáig

1. Nagyböjti időszak
2. Húsvéti ünnepkör a mennybemenetel ünnepével, Pünkösdig
3. Az évközi időszak második része adventig.

Lényegében tehát:

Két ünnepkörünk van, a karácsonyi és a húsvéti, mindkettőhöz előkészületi idő, és

ezeket egymástól elválasztó két évközi időszak.

Advent, magyarul úrjövet

A karácsonyi ünnepkör négy hétig tartó bevezető időszaka. Előkészület a karácsonyra, emlékezés a Messiást váró emberiségre s készülődés Urunk végső eljövetelére.

Az Atya elhatározása, hogy Fia emberként jöjjön az emberek közé, a Szentlélek kinyilatkoztatásából, mint boldog ígéret élt a választott népben már évszázadokkal az első karácsony előtt.

Karácsony

Kelet egyes egyházai, a 2. század végétől ünnepelték Urunk születésének napját, Nyugaton a liturgiát kizárólag a halálból feltámadott Úr ünneplése uralta.

A 330-as évek táján (313-ban szabadult fel az egyház a császárok elnyomása és üldözése alól). Rómában kezdetét vette Jézus születésének a megünneplése. Róma pogány lakossága akkoriban hozta be Egyiptomból a legyőzhetetlen, magát örökre megújító napisten kultuszát. Ünnepe a Juliánusz-naptár szerinti téli napfordulón, december 25-én volt. A keresztények pedig az Igazság napját (Malakiás nevezte így az Üdvözítőt) ünnepelték éppen ezen a napon. Valamivel később Betlehemben szokásba jött az éjféli mise.

Újév – kiskarácsony

A Birodalomban Julius Caesar vezette be, hogy január 1-e legyen az év első napja. A pogányok ezt a napot Janus istenük tiszteletére nagy tobzódások közepette ünnepelték.

Az Egyház ezzel egy időben Jézus névadását ünnepelte. Január 1-e ezenkívül Máriának, Isten anyjának ünnepe és a béke világnapja.

Háromkirályok napja – vízkereszt

Január 6-án mást ünnepel a nyugati és mást a keleti kereszténység.

Nyugaton a háromkirályok látogatásának emléke ez a nap. Középkori felfogás tartotta őket királyoknak. Régebbi ábrázolásaikon mágus-süveget hordanak, számuk 2–12 között változott. Ajándékaik után – arany, tömjén, mirha – úgy tartjuk, hogy hárman voltak.

Mai nevükön a 9. század óta emlegetjük őket. Bőrük színe – fehér, sárga és fekete – a világ akkor ismert minden népét jelentette, – vagyis ezt: Jézus mindenkit vár.

A keleti Egyház ezen a napon Jézust, a mindenség urát ünnepli. Náluk a Jordán-parti keresztelésről szól az evangélium.

Gyertyaszentelő – Urunk bemutatása

A karácsony utáni 40. nap. Eseményét Lk 2, 32–48 beszéli el. A megszentelt gyertya Jézust jelenti, a világ világosságát.

A nagyböjt szent negyven napja

Egyházi évünk böjti időszakának kettős alapgondolata van: a húsvétra való előkészület és a Jézus negyvennapos böjtjére emlékeztető böjtölés. Mindkettő szinte az apostoli időkből származik. A negyven nap böjtölést hat héttel húsvét előtt kezdjük: ez 42 nap. Vasárnap nem böjtölünk, de így csak 36 nap volna a böjt. Ezért az első böjti vasárnapot megelőző hamvazószerda a böjt kezdete. Így jön ki a 40 nap.

A nagyböjt Egyházunk életében:

Előkészületi idő a keresztségre: a katekumenek (hittanulók) ősrégi tanulási és vizsgaideje. – Egyre több helyen állítják vissza a katekumenátust, és így a nagyböjt is visszanyeri régi jelentőségét.

A bűnbánat ideje: régen a kötelező vezeklések idejét a nagyböjt idejére tették. Vezeklés a közösségből való kizárást (csak az igeliturgiában vehettek részt), igen kemény böjtöket, vezeklőruha viselését, stb. jelentett az első századokban. A nyilvános bűnösökhöz önkéntes bűnbánók is csatlakoztak. Ünnepélyes feloldozásuk a nagycsütörtöki szentmisében történt, amikor már mindenki áldozhatott.

A nagyböjt az önmegtartóztatás ideje. Mintegy ezer esztendeig volt szokásban, hogy böjt idején csak este étkeztek. A középkor kezdetén délután 3 óra tájban volt az első étkezés. – A száj böjtje mellett ismerték a hívek a szem böjtölését, a kényelemről való lemondást, az alvási idő megrövidítését stb.

A nagyböjt Jézus szenvedésének emlékideje

A virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe. Urunk szomorúan látja, hogy félreértették messiási küldetését: földi királyként ünneplik. Pálmaág és ruhaszőnyeg hull elébe, hozsanna hangzik. Ő azonban a Kálváriát látja és a „feszítsd meg”-et hallja. – A liturgia kiemelkedő mozzanata a körmenet, mely már előre jelzi a szenvedések után diadalmasan győző király mennyországi bevonulását.

Nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékére ünnepélyes esti misét tartanak közös szentáldozással. Glóriára megszólaltatják, majd három napi csendre ítélik az örömet jelentő harangokat, csengőket és az orgonát. A püspöki székesegyházakban nagycsütörtök délelőtti miséjén szentelik az olajokat.

Nagypénteken nincs szentmise, csak igeliturgia. Figyelmünk a kereszten meghalt Üdvözítőre irányul. A passió-éneklés a szenvedő és meghaló Jézust idézi. Ezután nagyon ünnepélyes, egyetemes könyörgések hangzanak el.

Végül áldozási szertartás következik, ezt csonkamisének vagy előreszenteltek miséjének mondjuk. Hazánkban szentsírt is készítenek s az Oltáriszentséget imádásra helyezik ki. (A szentsír régies neve: Úr koporsója.)

Nagyszombat-este liturgiája már húsvétot ünneplő vigília

Húsvét, az ünnepek ünnepe

Egyidős az Egyházzal, és a vasárnappal együtt „az egyházi év magva”. Vigíliája pedig „minden vigília anyja”. Liturgikus megünneplése egyik legszebb vallásos élményünk.

A húsvét napja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap. A Holdhoz való kötődése onnét ered, hogy a zsidók 13 holdhónapból álló éve mindig újholddal kezdődött. Első húsvétjuk, az Egyiptomból való kivonulás pedig a holdtölte napján Nisszan hónap 14. napján volt. 12 hónapos naptárunkban nehéz ezt a napot meghatározni. Szó van róla, hogy a keresztény egység jeleként az évnek egy állandó napján legyen a húsvét.

A feltámadás egyik legszebb kifejezése a fény ünneplése. A világ teremtése a fénnyel kezdődött, újjáteremtése is a fény győzelmével indul el. Ezt fejezik ki a vigília kezdő szertartásai. 1988-tól előírás, hogy a vigília csak az esti sötétedés beálltával kezdődhet.

A sziklasírból támadt élet jele a kovakő szikrájából pattant tűz és a Krisztust jelentő húsvéti gyertya szentelése.

Ilyenkor szentelik a keresztvizet. Keresztelnek is, illetve a vigília során megújítjuk keresztségi fogadalmunkat. – A húsvét egész életünkre szóló gondolata, hogy Krisztusban és Krisztussal lélekben meg kell újulnunk, fel kell támadnunk.

A glóriára újra megszólaló harangok örömét az ünnepélyes alleluja-éneklés és a szentmise követi.

A feltámadási körmenet – ünnepélyes felvonulás a szentségmutatóval – inkább csak Közép-Európa országaiban szokásos.

Fehérvasárnapnak nevezzük a húsvétot követő vasárnapot. Az Egyház húsvétkor megkeresztelt gyermekei e napig viselték keresztelési fehér ruhájukat. Újabban ezt a vasárnapot a z irgalmasság vasárnapjának hívják Szent Fausztina Jézustól kapott üzenete alapján.

Urunk mennybemenetele a húsvétot követő 40. nap. Ezen a napon Krisztus befejezte megváltásunk hatalmas művét, és égi dicsőségébe érkezett. Áldozócsütörtök neve onnan ered, hogy ez volt a húsvéti kötelező szentáldozás határnapja. Később az elsőáldozások napja lett.

Pünkösd az 50. nap, a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének nagy ünnepe, a húsvéti időszak befejezése.

Pünkösdöt az évközi idő második szakasza követi. Vasárnapjain három gondolat uralkodik:

– Visszatekintünk a múltba, örvendezve szemléljük a megváltást

– Küzdő Egyházban élünk, mely Isten eljövendő országának közöttünk élő jele

– A jövő adventre gondolunk, mely Jézus újbóli eljövetelét hirdeti.

Jelentősebb ünnepek pünkösd után:

Szentháromság ünnepe a pünkösd utáni első vasárnapon. Ez az ünnep rövid összefoglalása az egyházi évnek. A teljes Háromságot köszöntjük, mint üdvözítő Istenünket: a Messiást küldő, gondviselő Atyát, a hozzánk érkező Megváltót, és kettőjük vigasztaló Lelkét.

Ezt követő csütörtök (ill. vasárnap) az Úrnapja, az Eukarisztia nagy ünnepe. Nagycsütörtökön, alapítása emléknapján ugyanis nem ünnepelhetünk teljes fénnyel. Ünnepi szertartása az úrnapi körmenet.

Jézus Szíve ünnepe az Úrnapját követő hét péntekén van. Jézusunk emberi szívének és amit a szíven értünk: istenemberi személyének tisztelete. Az őskereszténység Jézusban mint a jó pásztorban tisztelte az önmagát feláldozó szeretetet.

Péter–Pál (jún 29.) a főapostolok; Nagyboldogasszony (aug. 15.) a Szűzanya mennybevitele; Szent István király (aug. 20.) nemzetünk védőszentjének ünnepe.

b. A liturgia megszenteli az anyagvilágot

Áldozatbemutatáshoz hasonlóan ősi emberi szokás, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen földi elemek felajánlásával is hódolunk Istennek. Az ősi elemek, a gyakran hatalmas erejű tűz, víz, szél mindig megragadták az emberek képzeletét. Fontos szerephez jutottak az Ó- és Újszövetség népének liturgiájában is.

Megpróbáljuk megérteni, miről beszél a tűz, a víz és társaik, mi a szerepük a liturgiánkban.

Víz

Természetes kifejezője a tisztaságnak, ártatlanságnak és szentségnek. A szennyest megtisztítja, a szomjazót, megfáradtat enyhíti, nélküle nincs élet. Ezért tisztelte minden időben minden nép. Az Ószövetség nagyon részletesen intézkedik a víz által történő lelki tisztálkodásról.

Őskeresztény szokás volt az ima előtti kézmosás (kézből áldoztak). Később a bazilikák előcsarnokaiban vízmedence (lavatórium) figyelmeztette a belépőket a lélek tisztaságára. Jézus akaratából a bűnös ember a keresztség vizétől és a Szentlélek erejéből születik új emberré. „A keresztség az újjászületés fürdője, a Szentlélekben való megújulásé” (Tit 3,5).

A Kr. u. III. század óta ismerik a vízzel való meghintést és a megáldott víz liturgikus fogyasztását. Sóval történő összevegyítése (Elizeus próféta példájára, 2Kir 2,20–22) a VI. századig nyúlik vissza.

A szenteltvíznek a hozzáfűződő imádsággal együtt az a szerepe, hogy a hívek házából elűzze a gonoszt és éltesse az erényeket. – A középkor óta szokásos az ünnepélyes közösségi nagymisék előtt a híveket szenteltvízzel meghinteni. Egyházunk az áldásokat (ház, étel, imakönyv stb.) szenteltvíz hintéssel kapcsolja össze.

Só

Az üdvösséget, az egészséget, a tisztaságot, romlatlanságot jelenti. Jézus szava: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13).

Tűz és a fény

A tűz természete szerint jelképezi a meleget és a világosságot. Ugyanígy a lelket, mely fölfelé törekszik. Jele a szeretetnek és az értelemnek. A Biblia Isten megjelenésének szemléltetésére is használja: égő csipkebokor, tűzoszlop, láng teofániája. Jézus a világ világosságának nevezi magát, küldetését pedig abban látja, hogy tüzet hozzon a földre (Lk 12,49).

A fénynek, mint liturgikus jelképnek alkalmazása a keresztény idők kezdetén eléggé ellentmondásos.

Egyrészt elvetették, mint ószövetségi és a pogány bálványáldozatok emlékét. Másrészt éppen a zsinagógai gyertyagyújtás imái ajánlkoztak, hogy keresztény szellemben átírják őket. Végül is egyértelműen győzött a fény.

A Krisztushoz annyira hasonlító fény nemcsak a keresztény himnuszköltészetnek lett ihletője, hanem a mécsesek és gyertyák a liturgiának is legszebb eszközeivé váltak. Az evangélium tiszteletére fényesség gyúl, és a gyertyavivők (akolitusok) az egyházi rend tagjai lettek.

A germánok tavaszi tűzgyújtó népszokásából származik a húsvéti liturgia első szertartása, a sziklasírból életrekelő Krisztust jelképező tűzszentelés. (Először szent Patrik szentelt tüzet.)

Legünnepélyesebb és eredetét nézve legősibb a húsvéti gyertya; a szenvedése, sebei, halála által megdicsőült Urunkat jelenti. A húsvéti vigília egyik legszebb szertartása a fény liturgiája, ezt a gyertyát ünnepli.

Oltáraink gyertyái ugyancsak Jézus világosságára és áldozatára emlékeztetnek.

Az örökmécses, amelyet az Oltáriszentség előtt gyújtunk, a keresztény ember életét jelenti, melyet Krisztus szolgálatában kíván eltölteni. Mint a katonák, őrségünk lámpását helyezzük földi otthona elé. Az örökmécses eredete Jézus jeruzsálemi sírjához megy vissza. Ott ősidők óta állandóan ég a mécses. A mécses gyújtás szokását a keresztesek hozták Európába. Napjainkban egyre több helyen térnek vissza a régi előíráshoz: a mécses égő anyagaként növényi olajat használnak.

A hamu nyilvánvaló jele az elmúlásnak és a bűnbánatnak a hamvazószerdai liturgiában.

A tömjén

egy arábiai cserje illatos gyantája. Felszálló füstje a lélek imáját jelenti. Az Ószövetségben költőien szép szertartás volt a tömjénáldozat. Ezért szerepel gyakran a Jelenések könyvében is.

A kezdődő kereszténység idején a pogány államvallás hívei az ősök lelkének tiszteletét és a császár imádását fejezték ki tömjénégetéssel. E szertartás megtagadása a halált jelenthette. Aki viszont keresztény létére részt vett benne, Krisztus-tagadónak számított. Keresztények számára csak az volt megengedve, hogy a polgári tiszteletadás jeleként a sírokon égessenek tömjént.

Később a keresztény liturgiában is meghonosodott. Eleinte csak a bazilikákat illatosították tömjénfüsttel. Egy keletről származó pápa rendelte el, hogy ünnepélyes alkalmakkor szent Péter sírjánál is illatozzék tömjén.

A tömjénezés mint liturgikus tiszteletadás Istenen kívül Isten embereinek is kijár. Sőt az olyan vallási tárgyaknak is, mint az evangéliumos könyv, az oltár, a kereszt, a szentmise felajánlott adományai, ereklyék stb.

A szent olaj

liturgikus jelentését attól a fontosságától kapta, amelyet a keleti ember életében tölt be. Fájdalmat csillapít, sebet gyógyít, felfrissít, táplál és fényt ad. Az olaj szinte az isteni jóság teljességét jelenti. Az Ószövetségben olajjal kenték fel a papokat, a szövetség sátrát, oltárokat stb. Az Újszövetségben az olaj a Szentlélek jelképe, aki galambként szállott le a Jordánban keresztelkedő Krisztusra. Így teljesítette be előképének, a vízözöni bárka felett olajággal megjelenő és Isten irgalmát hirdető galambnak a szerepét. Jézus erre hivatkozva mondta magáról: „Az Úr lelke van rajtam, és ezért kent föl engem az Isten” (Lk 4,18).

A Szentírásban olvassuk ezt is: „Isten a Názáreti Jézust felkente Szentlélekkel és hatalommal” (ApCsel 10,38).

Szentlélekhez való kapcsolata miatt lett több szentség és szentelmény fontos anyaga:

– A testileg–lelkileg szenvedő betegek fájdalmainak enyhítésére, gyógyításukra, valamint bűneik bocsánatára szánta Jézus a betegek olaját mint az ötödik szentséget, ahogy ezt Jak 5,14-ben olvassuk.

– Az apostoli korban, amikor Isten gyakrabban ajándékozta a gyógyítás karizmáját, mint szentelmény is szerepelt az olajjal való megkenés (Mk 6,12). Ez helyenként később is szokásban maradt. Az áldott olajat ma is használják betegek megkenésére, amely nem azonos a betegek kenetével. Ezt a laikusok is használhatják (olíva olajat kell megáldatni pappal).

– Mivel a gonoszlélek nemcsak a testre, hanem a lélekre is kiterjesztheti kártevő erejét, a lélek gyógyítására is használtak olajat. Ennek napjainkban a hittanulók olaja felel meg. Keresztelés alkalmával használjuk, kérve Istent, erősítése a bűnös élet kötelékeiből szabadulni kívánó keresztényt.

– A szentolaj jelképezi annak a szentségnek sajátos kegyelmét, amelyben részesülünk. Az Egyház ezt még azzal is kiemeli, hogy a közönséges növényi olajba illatos olajat, balzsamot is kevertet. Az új olaj neve a Krisztus nevéhez hasonló krizma, amely Urunk jó illatát jelenti. Krizmával végzik a felkenést a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentségében.

A szentolajok őrzését, tiszteletét az Egyház törvényekkel szabályozza. Rendes körülmények között csak püspök szentelhet olajat a nagycsütörtök délelőtti ún. krizma-misében.

Liturgiánk szertartásait egyszer szentségnek, máskor szentelménynek, gyakran szentelésnek, esetleg áldásnak mondjuk. Mit jelentenek ezek a szavak?

A szentségekben Jézus Krisztus akaratából részesülünk.

A szentelmények keresztény Egyházunk szertartásai, melyeket Isten kegyelmének kiáradása kísér, mert Jézus meghallgatja népe imáit.

Az egyik fajta szentelményt szentelésnek, a másikat áldásnak nevezzük.

Szentelésről akkor beszélünk, amikor szertartásunkkal és imánkkal valakit vagy valamit visszavonhatatlanul, mindörökre Isten szolgálatára, dicsőségére áldozunk (például gyertya-, harang-, templom-, vízszentelés).

Áldásnak azt mondjuk, amikor a személy vagy a tárgy megmarad mindennapi rendeltetésében, hivatásában, azonban feladatának méltó betöltéséhez kérjük Isten segítségét és szentjeinek közbenjárását (például Balázs-áldás, otthonok, ételek megáldása).

A mindennapi szóhasználat nem mindig tesz ilyen megkülönböztetést a szentelés és az áldás között (például házszentelés).

A liturgiában előfordul az exorcizmus = ördögűzés szó is. Mi az értelme?

Sokszor említi a Szentírás a sátán, a gonosz erejét és hatalmát, amellyel az embert kísérti, hogy szegüljön szembe Istennel. Még az anyagvilágot is felhasználja ellenünk. Sokszor tapasztaljuk, hogy az anyag a rosszra csábít, mintha varázseszköze volna a gonosznak. Az ördögűző szertartások ezt a hatalmat kívánták megtörni Isten segítségül hívásával.

Az ördögűzésen ma inkább imádságot értünk. Arra kérjük Istent, hogy fogadja el tőlünk és töltse el áldásával például a vizet, a sót stb., hogy ne kárunkra, hanem – imáinkkal kísérve – javunkra váljanak. A hivatalos ördögűzést, amit a megszállottakon végeznek, csak a püspök által kijelölt pap végezheti. A szabadító szolgálatot, amely a gonosz lélek befolyásától való szabadulást kéri, – bármely keresztény hívő.

Megfontolandó kérdések:

178. Mik a szentelmények?
179. Melyek az ismertebb szentelmények?

Létrehozva 2025. március 14.