Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése és a gyertyagyújtás szertartása. Maga a koszorú is figyelmeztető számunkra. A koszorú örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény. Karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk.

S a lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, bűnbánatra, megtérésre buzdít. Ugyanis az ember magára maradva csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.

A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör a szívből fakadó kérés, maranatha: jöjj el, Uram Jézus. A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület az Úr érkezésére.

Miért? Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr? Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

Szilveszter barát elmélkedése elolvasható itt.