Mondd ezt magadnak: „Nem mindig gondolkodom helyesen, gyakran követek el hibákat. Például ebben és ebben az esetben ezt gondoltam, és kiderült, hogy nem volt igazam. Egy másik esetben elítéltem valakit, és kiderült, hogy igazságtalanul jártak el azzal az emberrel. Következésképpen nem szabad hallgatnom az [ítélkező] gondolatomra”. 

– Atya, mi segíthetne nekem, hogy ne ítélkezzek?
– A dolgok mindig úgy vannak a valóságban, ahogy te gondolod?
– Nem.
– Hát akkor mondd ezt magadnak: „Nem mindig gondolkodom helyesen, gyakran követek el hibákat. Például ebben és ebben az esetben ezt gondoltam, és kiderült, hogy nem volt igazam. Egy másik esetben elítéltem valakit, és kiderült, hogy igazságtalanul jártak el azzal az emberrel. Következésképpen nem szabad hallgatnom az [ítélkező] gondolatomra”.

Mindnyájunkkal előfordult, hogy tévedtünk a feltételezéseink során. Ha eszünkbe juttatjuk ezeket az eseteket, amikor hibáztunk az ítéleteinkben, akkor elkerülhetjük az ítélkezést. Még ha egyszer nem is tévedtünk, hanem igaznak bizonyult a véleményünk, akkor sem szabad sietni a következtetések levonásával. Hiszen tudjuk-e, hogy a másik ember milyen enyhítő körülményekkel rendelkezik?

Fiatal koromban az ítélkezés mindig a nyelvemen volt. Mivel meglehetősen figyelmesen éltem és a jámborság képzetét keltettem, ezért elítéltem azt, ami helytelennek tűnt a számomra. Amikor az ember szellemi életet él a világban, akkor hajlik arra, hogy meglássa másokban a bűnöket, és ne lássa meg bennük az erényeket. Azokat, akikben erények vannak, lehet, észre sem veszi, mert azok észrevétlenül élnek, de lát másokat, akik rosszat tesznek, és ítélkezik felettük. „Ez nem azt csinálja, amit kellene, a másik nem úgy jár, a harmadik nem oda néz… “

Tudják, mi történt velem egyszer? Egy ismerősömmel elmentünk a Monodendri monostorba istentiszteletre, amely kb. kilenc óra gyaloglásra van Konicától. A templomban az ismerősöm a kliroszra ment, én pedig az énekesek mögötti sztaszidiához álltam és halkan énekelni kezdtem velük. Egy idő után bejött a templomba egy meglehetősen fiatal asszony, fekete ruhában volt, mellém állt és elkezdett figyelmesen szemlélni engem. Rám nézett és keresztet vetett, megint rám nézett és megint keresztet vetett. Én megharagudtam. „Hát ki ez az ember? Mit bámul annyira? – gondoltam. Én soha nem bámultam így még a nővéreimre sem, ha elmentek mellettem az utcán. Ők utána, ha hazaértek, panaszkodtak anyámnak: „Arszeniosz (Paisziosz atya világi neve) észre sem vett és elment mellettem!” „Hát szabad így? – mondta nekem anyám, – találkozol az utcán a nővéreiddel és nem is köszönsz nekik?!” Hát ilyen szélsőségekbe estem én: elment mellettem a nővérem és én nem is köszöntem neki! Nohát… Alighogy befejeződött a Liturgia, ez a fekete ruhás asszony elhívott az otthonába. Kiderült, hogy nagyon hasonlítottam a háborúban elesett fiára! Vagyis ezért nézett olyan figyelmesen a templomban és vetett keresztet: a gyermekére emlékeztettem. Én pedig elítéltem őt. „Milyen ember ez, hogy így megbámul engem a templomban!” Nagyon rosszul éreztem magam ezután az eset után. „Te mindenféléket gondolsz róla – mondtam magamban, – ő pedig a fiát veszítette el, nagy fájdalom érte!”

Egy másik alkalommal saját testvéremet ítéltem el, aki a hadseregben volt. A szakaszparancsnok ezt mondta nekem: „A testvérednek két bödön vajat adtam. Hol van?” Eszembe jutott, hogy a testvérem elhozta hozzánk éjszakázni a barátait a hadseregből. „Hogyan tehetett ilyet, hogy elvette a vajat?” – gondoltam én. Leültem és kemény levelet írtam a testvéremnek… Ő így válaszolt: „A bödönöket az alsó templom őrénél keresd!” Kiderült, hogy elküldte az alsó-konicai templomba. „Na gratulálok, – mondtam magamnak, – akkor elítéltél egy szegény asszonyt, most pedig saját testvéredet… Most már elég! Legközelebb egyáltalán ne ítélkezz. Nem vagy normális ember, ezért látsz mindent abnormálisnak. Törekedj arra, hogy normális emberré válj!”

Egy másik alkalommal, amikor valamiről úgy tűnt, hogy nincs rendjén, ezt mondtam: „Bizonyára ez valami jó dolog, csak én nem értem, hiszen akárhányszor befogadtam a balról jövő gondolatot [vagyis a rossz, kísértő, ítélkezésre késztető gondolatot – ford. megj.], mindig tévedtem”. Amikor, jó értelemben, meggyűlöltem önmagam, akkor elkezdem mindenki számára igazolást keresni. Mások számára mindig találtam enyhítő körülményeket, és csak magamat vádoltam. Ha az ember odafigyel önmagára, akkor nem fog találni a maga számára önigazolást.

(Az alábbi sorokat Paisziosz atya egy novíciának írta távirat formájában):

Bátorság kell hozzá, hogy elvágjuk az ítélkezést. Kívánom a jó kezdetet. STOP.

STOP az ítélkezés gondolatainak. Ámen. Kívánom az értelem és a szív megtisztulását és megszentelődését. Ámen.

Szenthegyi Paisziosz sztarec. Beszélgetések. 5. kötet. Szenvedélyek és erények. Moszkva, Szent Hegy, 2008.

Fordította: K.M.

Létrehozva 2020. június 8.