Beszélgetések

Ma a legfontosabb: ne simuljunk hozzá a világ szellemiségéhez. Ez tanúságtétel Krisztusról. Igyekezzünk, amennyire lehetséges, ellenállni ennek a folyamnak, ne engedjük, hogy a világ magával rántson minket.    

A hiábavalóságokat a sátán irányítja

 – Atya, miért nevezik a sátánt evilág fejedelmének? Hát tényleg ő irányítja a világot?

 – Még csak az kéne, hogy a sátán irányítsa a világot! Azt mondván, hogy „a világnak fejedelme” (Jn. 16, 11), Krisztus nem arra gondolt, hogy a sátán a világ ura és irányítója, hanem arra, hogy ő uralja a hiábavalóságokat, a hazugságot.

Hiszen nem is lehetne másképp! Hát Isten megengedné a sátánnak, hogy a világ ura legyen? Azonban azok, akiknek szíve a hiábavalóság, a világiság rabságába került, azok „ennek a sötét világnak kormányzója” (Ef. 6, 12) hatalma alatt élnek. Vagyis a sátán a hazug hiábavalóságot uralja és azokat, akik rabjai e hazug hiábavalóságnak, a „világnak”. Hiszen mit is jelent a „világ” szó? Díszítéseket, csecsebecséket, haszontalanságokat, nem így van?* Tehát, a sátán hatalma alá az tartozik, aki rabja a hiábavalóságoknak. A hiábavaló világ által rabságba ejtett szív a lelket fejlődésképtelen állapotban tartja, az értelmet pedig elsötétülésben. És akkor az ember csak úgy tűnik, mintha ember lenne, a valóságban azonban szellemileg visszamaradott.

Úgy gondolom, hogy lelkünk legnagyobb ellensége, nagyobb ellenség még a sátánnál is, ez az elvilágiasult szellem. Ez édesen elcsábít minket, majd megkeseredetten hagy magunkra bennünket. Mert ha közvetlenül magát a sátánt látnánk, akkor rettenet fogna el bennünket és azonnal rohannánk Isten felé és mindent megtennénk, hogy üdvözüljünk. Korunkban a világban egyre szélesebben elterjedt az elvilágiasult szellem. És ez a szellemiség rombolja a világot. Befogadván önmagunkba ezt a szellemiséget (belülről válván evilágiakká), az emberek kiűzték önmagukból Krisztust.

– Atya, miért nem értjük meg, hogy milyen sok kárt okoz az evilági szellem, és miért csábulunk el általa?

– Azért mert az evilági szellem lassan és fokozatosan hatol be az életünkbe. Hogyan költözött be a sündisznó a nyúlhoz? Előbb megkérte a nyulat, hogy engedje meg, hogy bedugja a fejét, hogy ne ázzon az esőben. Majd bedugta az üregbe az egyik mancsát, majd a másodikat is, végül teljes egészében bemászott és tüskéivel végleg kiűzte a szerencsétlent a házából. Az evilág bölcselkedése is így csap be minket kisebb engedmények útján, és lassan-lassan teljesen eluralkodik bennünk. A rossz csendesen halad előre. Ha nagy zajt keltve mozogna, akkor nem tudna becsapni minket. Amikor a komisz kölkök le akarják forrázni a békát, akkor cseppenként öntik rá a forró vizet. Ha az egész forró vizet azonnal a békára öntenék, akkor az elugrik és elmenekül a veszély elől. Ha csak egy kis forróvizet öntenek rá, akkor először lerázza, majd megnyugszik, majd utána is meg-megrázogatja magát, de fokozatosan megfő, úgy hogy észre sem veszi. „De hát mi van veled békácska! Hátha meghintettek forró vízzel, akkor ugorj félre és fuss!” Nem, nem fut. Felfújódik, felfújódik, aztán egyszer csak kipukkad. Ezt teszi a sátán is: cseppenként adagolja a forró vizet, de végső soron megfövünk, anélkül, hogy észrevennénk”**

______________________

* A „κόσμος” szó jelentései az ógörög nyelvben: 1. Díszítés, ünnepi öltözék, 2. rend, 3. világ, világegyetem, 4. minden világias és földies dolog.

** Paisziosz atya itt arra akar figyelmeztetni, hogy milyen könnyen megszokjuk és befogadjuk a rosszat és a bűnt, ha az lassacskán, lépésről lépésre válik az életünk részévé. Ha a rossz vagy a bűn hirtelen jelenne meg az életünkben, akkor ellenállnánk, de így fokozatosan engedünk neki teret és végső soron teljesen a rabjává válhatunk. Megjegyzés a könyvben

A lélek szépségét kell előnyben részesíteni

Az a lélek, amelyet elsősorban az anyagi világ szépsége ragad meg, azt erősíti meg ezzel, hogy benne a mulandóság világa él. Ezért érdeklődése elsősorban nem a Teremtő felé fordul, hanem a teremtmény felé, nem Isten felé, hanem az agyag felé. Annak, hogy ez az agyag tiszta és nincs benne bűnös szennyesség, nincs jelentősége. Ha a világ szépsége rabul ejt minket, amely bár nem bűnös, ennek ellenére mulandó, a szív átmeneti örömöt érez – de ebben az örömben nincs isteni vigasztalás, nincs szellemi örömujjongással járó belső szárnyalás. Amikor az ember a szellemi szépséget szereti meg, akkor a szellem eltölti őt és a lelke átalakul, megtisztul és megjavul.

Ha az ember, különösen pedig a szerzetes, ismerné belsője siralmas állapotát, akkor nem a külső szépséget hajszolná. A lélek oly foltos, a lélek oly elkoszolódott, mi pedig például a ruha szépségével törődünk? A ruhát kimossuk, kivasaljuk, kívülről tisztáknak tűnünk, de hogy belül milyenek vagyunk… jobb ezt nem is kérdezni. Ezért, amikor a figyelmünket belső tisztátlanságunkra fordítjuk, akkor az ember nem fogja az idejét arra pazarolni, hogy skrupulózusan megtisztítsa a ruháját a legkisebb folttól is – hiszen ez a ruha még így is ezerszer tisztább lesz, mint a lelke. De ha nem fordítja a figyelmét a benne lévő szellemi és lelki szennyre, akkor az ember gondosan igyekszik a ruháját még a legparányibb szennyességtől is megszabadítani. Minden gondoskodásunkat először a szellemi, a belső tisztaság megszerzésére kell fordítanunk, nem pedig a külső szépség elérésére. Nem a mulandó szépséget kell előnyben részesítenünk, hanem a lélek szépségét, a szellemi szépséget. Hiszen a mi Urunk is azt mondta, hogy amilyen értéke a léleknek van, azzal nem ér fel még az egész világ sem. (Vö. Mt. 16, 26).

A világi hiábavalóságok utáni vágy

Azok, akik nem zabolázzák meg a szívüket, amely az olyan anyagi vágyak felé törekszik, amely nélkül meg lehet lenni (a testi vágyakról nem is szólok), az, aki nem összpontosítja az értelmét a szívében, hogy lelkével együtt átadja Istennek, az rossz irányban halad.

 – Atya, vágyni valamire az mindig rossz?

 – Nem, önmagában vágyni valamire nem rossz. De az anyagi dolgok, még ha azok nem bűnnel kapcsolatosak, elfoglalják a szív egy részét, csökkentik odaadásunkat és szeretetünket Krisztus iránt. És az ilyen, nem bűnös vágy is rosszba fordulhat, mert azon keresztül az ellenség megzavarhatja Krisztus iránti szeretetünket. Ha vágyok arra, hogy például, megszerezzek egy könyvet, és ez a vágy rabságba ejti a szívemet, akkor ez a vágy nem jó. Miért kellene, hogy egy könyv utáni vágy rabságba ejtse a szívemet? Hát mi a jobb? Vágyni a könyvre, vagy Krisztus után vágyakozni? Az ember bármilyen irányú vágyakozása – tűnjön az bármilyen jónak vagy nemesnek – mégis alacsonyabb rendű mint az Istennel való közösség utáni vágyakozás. Hát lehetséges lenne, hogy Isten nem adná oda nekünk teljesen Önmagát, ha mi teljesen odaadjuk Neki a szívünket? Isten az ember szívét keresi. „Fiam, add nekem a szívedet” (Péld. 23, 26). Ha az ember teljesen odaadja Istennek a szívét, akkor ezután Isten megadja neki azt, amit szeret, ha ez nem lesz kárára, hanem hasznára lesz. A szív csak akkor nem szóródik szét feleslegesen, ha átadatik Krisztusnak. És csak Krisztusban találhatja meg az ember ebben az életében az isteni szeretet ajándékait, az eljövendő életben pedig az örök, isteni örvendezést.

Kerülnünk kell, hogy a világi dolgok rabságba taszítsák a szívünket. Használjunk egyszerű dolgokat, olyanokat, amelyek a szükségleteinket elégítik ki. De figyeljünk arra, hogy az általunk használt dolgok e tekintetben reményteljesek legyenek. Ha valamilyen tetszetős dologra vágyok, akkor átadom e tetszetősségnek szívem egy darabkáját. Isten számára akkor a szívben egyre kisebb hely marad. Például, elmész egy ház mellett és látod a pompás díszítéseket, márványt, faragásokat, csodálod a köveket és a téglákat, és szíved egy része itt marad közöttük. Vagy látsz a boltban egy nagyon tetszetős szemüvegkeretet és vágy ébred benned, hogy vedd meg. Ha nem veszed meg, akkor is szíved egy részét a boltban hagyod, ha továbbra is megmarad iránta a vágyad. Ha pedig megveszed, és hordani kezded, akkor szíved e darabja beépül e keretbe és hozzáragad. Nagyon könnyen fennakadnak ezeken a horgokon az asszonyok. Kevés olyan nő van, aki nem izgatja fel magát ilyen jellegű hiábavaló semmiségeken.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a sátán minden világi, színpompás, csillogó dolog segítségével megrabolja szívük gazdagságát. Ha a nőnek tányérra van szüksége, akkor olyan tányért keres, amin mindenféle virágdíszek lesznek. Mintha a virágdíszek nélküli tányéron megsavanyodna az étel! Az átszellemültebb nők például a komolyabb művészi tárgyak horgán akadnak fenn. Aztán meg kérdik: „Miért vagyunk érzéketlenek a lelki-szellemi dolgok iránt?” De hát hogyan ébredhet benned szellemi érzés, ha a szíved különféle szekrényecskékben és tányérocskákban van szétdarabolva? Akkor ez már nem szív – csak egy darab hús, szívszövet, amely az órához hasonlóan ritmikusan dobog. A szív ilyen mechanikus működése azonban csak arra elég, hogy a lábainkat mozgassuk. Mivel szívünk egy részét itt hagyjuk, másik részét más dologba helyezzük, a végén Krisztusnak nem marad semmi sem.

 – Atya, ezek szerint még az ilyen egyszerű vágyak is rosszra vezetnek?

– Ezek a vágyak, legyenek bármennyire is ártatlanok, veszélyesebbek, mint a bűnös vágyak. Hiszen a bűnös vágyakat az ember előbb utóbb tudatosítja mint bűnt – és idővel megérzi a lelkiismerete furdalását és igyekezetet fejt ki, hogy megjavuljon. Bűnbánatot tart, azt mondja: „Vétkeztem, Istenem”. Míg ellenkezőleg, ezek az „ártatlan” vágyak nem nyugtalanítják az embert, az ember ezek mellett úgy gondolkodik magáról, hogy minden rendben van vele. „Szeretek minden jót, szeretek minden szépet. Hiszen Isten is mindent szépnek teremtett”. Igen, ez így van, de a világ szépségében önmagát szétszóró ember szeretete nem a Teremtő felé irányul, hanem a teremtmény felé. Ezért jó, ha elvágjuk az ilyen jellegű vágyakozásainkat. Ha az ember Krisztusért erőfeszítést tesz, feláldoz valamit, amit szeret – bármilyen jó is legyen az, és azt teszi, amit nem szeret, akkor Isten ezért nagy békességet ad a szívébe.

Addig, amíg a szív meg nem tisztul, el van telve a világi vágyakozásokkal, és azok örömet okoznak neki. Azonban a megtisztult szívet inkább megszomorítják a világi vágyak, annál nagyobb örömet okoznak neki a szellemiek Ily módon, elfordulva a világi vágyaktól, a szív megtisztul. Amíg nem érzi meg ezeknek a vágyaknak a hiábavalóságát, addig a szív elcsábul általuk. Látod mi a helyzet? Még egy picit sem szeretnénk visszafogni az óemberünket, hanem teljesíteni akarjuk minden szeszélyét. Hát hogyan fogunk tudni akkor Krisztus követőivé válni?

 – Atya, ha nagyon nehezemre esik, hogy elhagyjak valamilyen vágyakozást, akkor több erőfeszítést kell tennem a harcban?

– Igen. Érezzen a szíved akár keserűséget is amiatt, hogy nem engedelmeskedsz a kívánságainak, és nem azt teszed, amire vágyakozik – nem kell rá figyelni, mert amikor rá hallgatsz, akkor először fogsz érezni világi, felületes örömöt, de utána elér a világi nyugtalanság is. Ha azonban nem hallgatsz a szíved vágyaira és az keserűséget érez, hogy nem elégíted ki, akkor valódi örömben lesz részed és elnyered az isteni Kegyelmet. És éppen az isteni Kegyelem megszerzése életünk legfontosabb feladata. Az isteni Kegyelem megszerzéséhez nem szabad engednünk, hogy a vágyaink uralma alá kerüljünk – még a jóra irányulók uralma alá sem -, hanem nekünk kell felettük uralomra jutnunk, meg kell szabadulnunk az önfejűségtől. Akkor az ember alázatra jut. Amikor pedig eljutott az alázatra, akkor eljön az isteni Kegyelem. Közömbössé válik az evilági iránt, de annál inkább fordul a szellemi felé. Amennyire erőnkből telik, törekednünk kell, hogy kerüljük a világi vigasztalásokat, belső munkálkodással munkálkodjunk önmagunkon, hogy elnyerjük az isteni vigasztalást.

A világias örömök – anyagias örömök

– Atya, a világi emberek gyakran mondják, hogy bár rendelkeznek minden javakkal, valamiféle belső ürességet éreznek.

 – Az igazi öröm, tiszta boldogság csak Krisztus közelében található meg. Egyesülvén Ővele az imádságban, megláthatod, ahogy eltöltődik a lelked. A világ emberei az élvezetekben keresik az örömöket. Egyes átszellemültebb emberek az örömöt a teológiai vitákban, beszélgetésekben és ehhez hasonlókban keresik. De amikor teologizálásaik befejeződnek, akkor üresek maradnak és felmerül a kérdés bennük: hogyan tovább. Bármi is legyen az, amivel foglalkoznak – bűnös, vagy semleges dolog – az eredmény ugyanaz. Jobban tették volna, ha elmentek volna aludni és akkor másnap tiszta fejjel mentek volna a munkába.

 A szellemi öröm nem képes eljutni ahhoz, aki szíve világias vágyakozásait elégíti ki. Az ilyen embert fokozatosan nyugtalanság tölti el. A szellemi embereket nyugtalanítják a világias örömök. A világias örömök végesek, nem valódiak. Ezek rövid ideig tartó, pár pillanatig tartó örömök – anyagi örömök, nem pedig szellemiek. A világias örömök nem „lobbantják lángra” az emberi lelket, hanem beszennyezik azt. Ha megkóstoljuk a szellemi örömöt, már nem vágyunk többé a világias örömre. „Jóllakom dicsőséged látásával” (Zsolt. 16, 15). A világi örömök nem építenek, nem újítják meg az erőt, hanem elveszik a szellemi ember erejét. Ültess le egy szellemi embert egy világi szórakozóhelyen – nem lesz képes kipihenni magát. De a világi ember sem: csak úgy tűnik a számára, hogy kipiheni magát, de a valóságban kínlódik a lelke mélyén. Külsőleg úgy tűnik, hogy örvendezik, de belső megelégedettséget ez nem fog neki hozni és szenvedni fog.

– Atya, néha alig lehet lélegezni az elvilágiasodástól!

– Az emberek alig tudnak fellélegezni, de mégis maguk akarják ezt az életet! Ahogy a béka: hiszen az is maga ugrik a kígyó csapdájába. A kígyó a víz közelében leselkedik, és szüntelen figyelemmel kíséri a békát. A kígyó tekintetétől elbűvölve a béka elveszíti önmaga felett az uralmat, és mint valami elvarázsolt, brekegve ugrik a csapdába. A kígyó harapásával mérget juttat belé, hogy ne legyen képes ellenállni. A béka brekeg, de még ha segítségére is sietnél és elkergetnéd a kígyót, akkor is elpusztul, mert befogadta magába a mérget.

– Atya, és miért olyan csábítóak a világ dolgai?

– A mai emberek nem gondolnak az örökkévalóságra. Az önimádat segít nekik elfelejteni, hogy egyszer mindent el fognak veszíteni. Nem tudták még tudatosítani az élet legmélyebb értelmét, nem voltak képesek megérezni más, mennyei, szellemi örömöket. Ezeknek az embereknek a szíve nem törekszik örömmel a magasabbrendűek felé. Például adsz az embernek egy tököt. „Milyen csodálatos tök!” – mondja. Adsz neki egy ananászt. „Milyen ronda pikkelyes ez az ananász” – és kidobja az ananászt, mert még soha sem kóstolta meg az ízét. Vagy mondd a vakondnak: „Milyen csodálatos a napsugár” – ő akkor is inkább visszamászik a föld alá. Azok, akiket kielégít az anyagi világ, hasonlóak azokhoz az ostoba madárfiókákhoz, akik hallgatagon ülnek a tojásban, nem igyekeznek áttörni magukat a tojáshéjon, hogy kijussanak és elteljenek a napfény örömével – a paradicsom felé vezető szellemi szárnyalással -, hanem csendben ülnek, nem mozdulnak, és elpusztulnak a tojás belsejében.

Elvilágiasult szellem a lelki életben

– Atya, amikor néha azt mondja, hogy valamelyik ember a dolgokra európai szemüvegen keresztül néz, nem pedig keleti szellemmel, akkor mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom mondani, hogy a dolgokra európai szemmel, európai logikával*, hit nélkül, emberi elgondolással tekint.

– És mi az a keleti szellem?

– „Meglátogatott bennünket a magasból a mi Üdvözítőnk, napkeltéknek Napkeletje, és kik a sötétségben és árnyékban voltunk, megtaláltuk az Igazságot; mert a Szűztől megszületett az Urunk.”**

– Vagyis?

– Azt mondván, hogy valaki befogadta a keleti szellemet és elhagyta az európai szellemet, azzal azt akarom mondani, hogy felhagyott a logikával, a racionalizmussal, és megtalálta az egyszerűséget és az áhítatot. Hiszen az egyszerűség és áhítat – ez az Orthodoxia szelleme, ez Krisztus szelleme. Ma a szellemi emberekből rendkívül hiányzik az egyszerűség – az a szent egyszerűség, amely képes megújítani az ember lelkét. Nem szabadulván meg a világias szellemtől, nem térve át az élet egyszerűségére, vagyis arra például, hogy nem azon gondolkodunk, hogyan néznek ránk vagy mit mondanak rólunk mások a hátunk mögött, akkor az ember nem képes rokonságba kerülni Istennel, a szentekkel. Ahhoz, hogy ilyen rokonságba kerüljünk, el kell kezdeni a szellemi térben élni. Minél nagyobb egyszerűségre jut az ember – különösen a szerzetesi közösségi életben – annál simább, annál „faragottabb” lesz, mert lecsiszolódnak a szenvedélyek kinövései. Ezért ahhoz, hogy hasonlókká váljunk az angyalokhoz, igyekezzünk levetni magunkról a világi karnevál kosztümjeit.

Tudjátok miben különböznek a világias emberek a szellemi emberektől? A világias emberek azzal törődnek, hogy az udvaruk tiszta legyen. Nem érdekli őket, hogy a szemét bent van a házukban. Tisztítják az udvarukat és a szemetet inkább behordják a házukba. „Az emberek, – mondják, – az udvart látják, a házat belülről nem látják”. Vagyis, inkább legyek belül szennyes, de kívülről ez ne legyen látható. Azt akarják, hogy a többieknek tessenek, tetszéssel tekintsenek rájuk. A szellemi emberek azzal törődnek, hogy a házuk belülről legyen tiszta. Nem érdekli őket, hogy mit mondanak róluk az emberek, mert Krisztus a házukban – a szívükben – lakik, nem pedig az udvaron.

Azonban sokszor előfordul, hogy a szellemi emberek is képmutatóan, világiasan viselkednek, és mondjuk ki jóval határozottabban: farizeusan. Az ilyen embereket nem az érdekli, hogy a paradicsomba jussanak, Istenhez kerüljenek közel, hanem az, hogy ebben az életben úgy látszódjék: jó életet élnek. Megfosztják magukat az összes szellemi örömtől, pedig képesek lennének még itt megélni a paradicsom örömét. Ily módon azonban az anyag emberei maradnak. A szellemi életet a világ szokásai és elvárásai szerint akarják élni. Azonban belül üresek maradnak – Isten nem lakozik bennük.

Sajnos, az elvilágiasult szellem nagy hatással van még a szellemi emberekre is. Ha pedig a szellemi emberek világiasan gondolkodnak és cselekednek, akkor hogyan gondolkozzanak és mit tehetnének a világi emberek? Amikor kértem egyes embereket, hogy segítsenek a fiatal narkósoknak, akkor azt felelték: „Ha menhelyet építünk a narkósoknak, akkor arra senki nem fog adakozni. Építsünk inkább házat az öregeknek”. Én nem azt mondom, hogy öregek otthonára nincs szükség, – de még mennyire, hogy van. De ha ilyen a kezdő viszonyulásunk, akkor a jó elgondolásunk csődbe fog jutni. Az emberek nem értik meg, hogy a világ szerinti siker – szellemi sikertelenség.

 ________________________________

 * értsd: elméleti racionalista viszonyulás az élethez, a hithez

** Exaposztilárion Krisztus Születése ünnepén

Világias szellem a szerzetességben

– Atya, sokan azt mondják nekünk, hogy „úgy éltek itt, mint a paradicsomban”*

– Imádkozzatok, nehogy a másik paradicsom nélkül maradjatok. Nagyon örülnék, ha a világi emberekre hatással lenne a ti szellemi fejlődésetek, de egyúttal ti – éppen e fejlődés következtében – nem látnátok azt a hatást, amelyet másokra kifejtetek, és nem törekednétek erőszakosan hatást kifejteni, hogy az belső és természetes, mintegy önmagától kialakuló legyen. Igyekezzetek, hogy ne vesszetek el a felesleges dolgokban, különben el fogjátok veszíteni Krisztust. Igyekezzetek, hogy a lelkiismeretek egyre inkább szerzetesi lelkiismeret legyen. Éljetek a szellemben, ahogy a szerzeteseknek kell. Ne felejtkezzetek el Krisztusról, hogy Ő is emlékezzen rátok. Az én célom nem az, hogy megkeserítsem az életeteket, hanem az, hogy segítsek nektek, hogy erősítselek benneteket. Ha az elvilágiasult szellem eluralkodik a szerzetesek között, ez Krisztust keseríti meg. Igyekezzetek megkülönböztetni a szerzetességtől idegen szellemiséget és kergessétek ki azt a szívetekből.

Sajnos az elvilágiasult szellem sok monostorba behatolt a világból. Ennek oka, hogy sok lelkivezető a szerzetesi élet irányát a világ elképzelései szerint határozza meg, és ezért a szerzetesek lelkei eltávolodnak a szent atyák kegyelemmel telt szellemiségétől. Azt látom, hogy ma sok monostorban a szent atyák szellemiségével ellentétes szellemiség uralkodik. A jót, a szent atyák tanítását nem fogadják be a szerzetesek. Vagyis nem szellemi életet élnek. Az engedelmesség és az akarat elvágásának nevében a szellemi magaslatokat a földdel teszik egyenlővé és világi elképzelésekkel foglalkoznak. Így élvén, nem haladnak előre, mert velük együtt „aszketizál” a monostorban a kísértő is, az elvilágiasult szellem. Nincs jogunk arra, hogy Isten parancsait úgy magyarázzuk, ahogy nekünk tetszik, ahogy érdekünkben áll. Nincs jogunk arra, hogy a szerzetességet olyanná alakítsuk, ami nekünk tetsző. Teljesen más dolog: elismerni gyengeségeinket és alázattal kérni Isten irgalmát és segítségét. A legnagyobb rossz véleményem szerint az, hogy egyesek a világi szellemet fejlődésnek tekintik. Tudatosítani kellene, hogy ez a szellemiség – bukottság és ki kellene szorítanunk önmagunkból ahhoz, hogy képesek legyünk megtisztulni. És akkor azonnal eljön a Szent Lélek, Aki megszentel, megvilágosít és megerősíti a lelket.

Vannak olyan szerzetesek, akik azt mondják: „Fel kell mutatnunk a kultúránkat”. Milyen kultúrát? A világi kultúrát? A természetes az lenne, ha mi, szerzetesek, saját szellemi kultúránkat, szellemi fejlődésünket mutatnánk fel. Hát milyen fejlődés ez? Ilyen: igyekezzünk nem megelőzni a világiakat a világiasságban, hiszen ez a világiasság még őket is kínozza, akkor mit mondjunk a szerzetesekről. A mi szellemi sebességünknek olyan nagynak kell lennie, hogy a világi embereket is követésünkre buzdítsa. Ha a szerzetes ugyanazt az életet éli, mint egy magas szellemi szinten élő világi, akkor ez szintén nem hoz hasznot a világiak számára, hiszen a magas szellemi szinten élő világi példájával nélkülünk is rendelkeznek. Életünknek magasabb szellemi szinten kell zajlania, mint a világban élők szellemi szintje. A szerzetesnek nem lehet az a célja, hogy a világiaknak a világi életet mutassa meg. Ez méltatlan a szerzetesi élethez. A világ szerint gondolkodó szerzetes azt mutatja meg, hogy eltévelyedett az úton – eltávozott a világból Krisztusért, de a lelke visszavágyik a világba. Az elvilágiasult szellem terjedésével, amelyet fejlődésnek neveznek, a szerzetesség szellemi szétesés felé halad.

A szerzetességből nagyon sok minden eltűnik, hasonlóan ahhoz, ahogy a világból is eltűnik a becsület, a tisztelet, amelyekről azt mondják, hogy már lejárt az idejük. Ez olyannyira fáj nekem, hogy ordítani szeretnék a fájdalomtól. Néha szeretnék valahová messzire eltávozni, hogy ne lássam mindezt.

Szüntelenül olvassuk és olvassuk a szentéletű atyákat, de még egy kicsit sem gondolkodunk el azon, hogy hol és hogyan éltek ők. Az Úr azt mondta: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét” (Mt. 8, 20 és Lk. 9, 58). Ez megrendítő. A szentéletű atyák barlangokban éltek és arra törekedtek, hogy Krisztushoz váljanak hasonlóvá. Érezték Krisztus örömét és ezért mindenben követték Őt. Ez volt a legfontosabb a számukra. A Szent Atyák a pusztát szellemi várrá tették, mi pedig ma elvilágiasult várossá akarjuk tenni. Krisztus Egyháza a pusztába fut, hogy megmeneküljön (vö. Apok. 12, 6), mi pedig a pusztát elvilágiasult várossá akarjuk tenni. Az emberek pedig megbotránkoznak ezen, segítség nélkül maradnak és ezután nem lesz mibe kapaszkodniuk. Éppen ezt az óriási veszélyt látom az általunk megélt nehéz években. Miközben éppen ma arra lenne szükség, hogy komolyabb szerzetesi életet éljünk, hogy elnyerjük az isteni erőt, de mi, szerencsétlenségünkre, a világi szellem hatása alá kerülünk, az bennünket a rossz irányban változtat meg, és ezért elerőtlenedünk. Vagyis mi magunk űzzük ki önmagunkból a szellemet és válunk halott testté.

Vannak ma olyan szerzetesek, akik csak külsőleg élik a szerzetességet. Nem dohányoznak, nem követnek el testi bűnöket, olvassák a Philokáliát, ontják az idézeteket a Szent Atyáktól. A világban azokat a gyermekeket, akik nem hazudtak, keresztet vetettek, templomba jártak, és amikor egy kicsit idősebbekké váltak, figyelmesebbek lettek az erkölcsi kérdések iránt, azokat jóknak tartották. Pontosan ugyanilyen életet élnek ma egyes monostorokban, és elmennek hozzájuk a világiak. De amikor közelebbről megismerkednek az ilyen szerzetesekkel, a világiak azt látják, hogy ők semmiben nem különböznek a világ embereitől, mert teljesen megtartják magukban az evilági szellemet. Ha cigarettáznának, újságokat olvasnának, a politikáról beszélgetnének, akkor a világiak legalább elkerülhetnék őket, mint evilági embereket, és így nem károsodna a szerzetesség.

Hát mivel érintheti meg a szellemileg legyengült szerzetes a világi ember szívét? Ha az alkoholt nyitott üvegben hagyjuk, akkor elveszíti az erejét, nem képes sem a mikrobákat elpusztítani, sem pedig égni. Ha az ilyen kifulladt alkohollal akarjuk meggyújtani az égőt, akkor elrontja még a kanócot is. Ugyanígy a szerzetes is: figyelmetlen életet élve elkergeti magától az isteni Kegyelmet és ezután csak a ruhája marad: a szerzetesi öltözék. Hasonló a kipárolgott alkoholhoz és nem képes „sarokba szorítani” a sátánt. Hiszen „a szerzetesek számára az angyalok jelentik a fényt, az emberek számára pedig a szerzetesek a fény.”**

Azonban a kifulladt szerzetes megszűnik fény lenni a világ számára. Tudjátok mennyire romboló az evilági bölcselkedés?! Ha a szerzetesség elveszíti szellemi erejét, akkor nem marad meg benne semmi sem. Hiszen, „ha a só ízetlenné válik” (Mt. 5, 13), akkor alkalmatlanná válik még a trágyázásra is. A mosogatólé, a hulladék képes trágyává alakulni, de a só nem. Ha a növényt sóval „trágyázod” meg, akkor az elégeti. Abban a korban, amelyben most élünk, a szerzetességnek világítania kell. Mindezen rothadásnak és szétesésnek sóra van szüksége. Ha a monostorokba nem hatol be a világi bölcselkedés, ha a szerzetesek a szellemi életben képesek előrehaladni, akkor ez felbecsülhetetlen segítséget fog jelenteni a társadalom számára. Nem kell nekik beszélni, nem kell különösebb tetteket végrehajtani, mert életükkel fognak tanítani. Ma a világnak éppen erre van szüksége.

– Atya, nagyon nehéznek tűnik nekem megszabadulni a világi bölcselkedéstől.

– Ez nem nehéz, de éberség szükséges hozzá. Szüntelenül gondolj arra, amit Nagy Szent Arszeniosz mondott: „Miért hagytad el a világot?…” Gyakran elfelejtjük, hogy miért jöttünk a monostorba. A kezdet még többé-kevésbé megy mindenkinek, de aztán nem minden végződik jól, mert sokan elfelejtik, miért jöttek el a világból a monostorba.

– Atya, Ön azt mondta, hogy a világ szelleme behatol a szerzetességbe is és elmosódnak a szellemi kritériumok. Fenn fog maradni az igazi szerzetesi szellem?

– Ez a borongós idő bekövetkezett, de Isten soha nem hagy el minket.

– Atya, az a kérdés merül fel bennem, hogy van-e még olyan szerzetesi közösség, ahol szellemi életet élnek?

– Hát még csak az kellene, hogy ne legyen! Akkor az Istenszülő katonákkal kísértetne ki minket innen…! Vannak szerzetesek és szerzetesi közösségek, amelyek mély szellemi életet élnek, mindenféle látványosság nélkül. Ilyen szerzetesek minden monostorban vannak. Éppen ezek az emberek indítják irgalomra Istent és ezért tűr meg bennünket.

Az elvilágiasodott szellem – betegség

Ma a legfontosabb: ne simuljunk hozzá a világ szellemiségéhez. Ez tanúságtétel Krisztusról. Igyekezzünk, amennyire lehetséges, ellenállni ennek a folyamnak, ne engedjük, hogy a világ magával rántson minket. Az okos hal nem kerül horogra. Látja a csalit, érti, hogy mi az, és arrébb megy arról a helyről és ezért nem kapják el. Az ostoba hal látja a csalit, rohan, hogy bekapja, és azonnal horogra kerül. Ugyanígy a világ is: kínálja a csalit, és azzal halássza az embereket. Az embereket elcsábítja a világi szellem, majd pedig a világ hálójának fogságába kerülnek.

A világias bölcselkedés betegség. Ahogy az ember igyekszik, hogy ne kapja el a fertőző betegséget, úgy kell igyekeznie azon is, hogy ne fertőzze meg a világias szellem és a világias bölcselkedés – annak bármilyen formája. Ahhoz, hogy szellemileg előrehaladjunk és egészségesek legyünk, ahhoz, hogy örömre juthassunk, nem szabad feloldódnunk a világ szellemiségében.

___________________

* Paisziosz atya ezekben (és az előző beszélgetésekben is) apácákkal beszélget, az általa alapított Theológus Szent János női monostor apácáival, ahol lelki vezető volt.

** „A szerzetesek számára a fény az angyalok, az emberek számára pedig a fény a szerzetesek élete; és ezért mutassanak a küzdő szerzetesek jó példát mindenben, ne okozzanak senkinek semmiben megbotránkozást se cselekedettel, se szavakkal (2Kor. 6, 3). Ha pedig ez a fény elsötétedik, akkor az a sötétség, amely a világban létezik, még sötétebbé válik”. Lajtorjás Szent János: „A Mennybe vezető Létra”.

A fordítás orosz nyelvből az alábbi kiadvány alapján készült: Блаженной памяти Старец Паисий Святогорец. Слова. Том 1-й. С болью и любовию о современном человеке. Монастырь Святого Апостола и Евангелиста Иоанна Богослова. Суроти, Салоники. Издательский дом “Святая Гора”, Москва. 2003.

Létrehozva 2011. május 24.