Hol volt, hol nem volt – talán nem is olyan messze, talán nem is olyan régen – volt egyszer egy népi demokrácia. Ebben a népi demokráciában élt és alkotott valaha egy ifjú titán. Éppen csak fölbukkant az ismeretlenségből, máris komoly hátszéllel vitorlázott az irodalmi hírnév és az országos megbecsülés felé. Az anekdota szerint ez a fiatalember fölkereste az akkortájt vitathatatlan tekintélynek számító írófejedelmet, Veres Pétert. Jókora köteg papirost szorongatott a hóna alatt.

Volt abban minden, ami egy ügyeletes zsenitől elvárható: versek, novellák, drámák, tán még regény is. Az öregúr kissé kelletlenül vette át a hatalmas paksamétát. Megállapodtak, mikorra tudja átrágni magát az irományon. A szépreményű ifjú kolléga a megbeszélt időben türelmetlenül toporgott a nagy író előszobájában: „Nos, Péter bátyám! Olvastad a műveimet. Mit tanácsolsz ezek után? Melyik műfaj illik hozzám? Hol bontakoztassam ki a tehetségemet: verset, drámát vagy prózát írjak-e inkább?” A bölcs öreg válasza alighanem lehűtötte kissé az ambiciózus írópalántát: „Ide figyelj, öcsém! Fogadj el tőlem egy tanácsot! Mielőtt egyáltalán tollat veszel a kezedbe, jól gondold meg, mire szánod ezt az egyetlen, megismételhetetlen és pótolhatatlan életedet.”

Úgy vélem, ezen a feleleten minden embernek érdemes lenne egy pillanatra eltöprengeni. Egy életem, egy halálom… Mire szánom? Miért is élek? Hogyan is éljek?

Az Egyház egyik vasárnap a hivatásról beszél. Felmutatja a papi szolgálat szépségét – és szembesít saját, személyre szóló hivatásunkkal. Remélhetőleg sokakat rá tud ébreszteni: az ember lételeme a szolgálat. Boldogságunk kulcsa: képesek vagyunk-e adni, segíteni, gyarapítani. Még talán azon a héten, május elsején a tisztes munkát, az alkotó embert ünnepeljük. Aki saját önzéséből, szűk érdekköréből kilépve másokért él.

A katolikus liturgia ezen a napon is egy példaképet állít elénk: Szent Józsefet. A munkást, a családjáért élő, dolgozó apát. Következő vasárnap pedig az élet csodálatos titkát és ajándékát köszöntjük-köszönjük… az édesanyákban. Vannak olyan kitüntetett esztendők, amikor a naptárban e három ünnep meglepetésszerűen egybeesik. Az efféle ünnep-halmozódás akár jelkép-értékű lehet: kifejezheti az ünnepek mélyebb összekapcsolódását. S hogy valódi, tartalmi kapcsolat van közöttük, elég csak arra utalnom: azokban az országokban, ahol viszonylag stabil a család, becsülete van az anyai-apai hivatásnak, paradoxnak tűnő módon a papi hivatásokban sincs hiány. Ahol azonban válságba kerül a család, ott a papság is válsággal küszködik.

Anyák, apák, atyák napja… Egy bokorban nőtt ünnepek ezek. Egy tőről fakadó hivatások. A teremtő Atya, a megváltó Fiú, a megszentelő Lélek munkatársául fogadja az embert: az alkotás és az életadás titkában, az ajándékozó és gondoskodó szeretet, a Jézust osztogató szolgálat örömében. Milyen jó lenne, ha a hétköznapi robotban, szürkeségben, taposómalomban meglátnánk, megértenénk e távlatokat! Milyen tanulságos lenne, ha vissza-visszatérően tudatosítanánk Füst Milán figyelmeztetését: „Az ember lelke nem erre a rövid életre van méretezve”! Milyen szép lenne, ha reggelenként – munkába menet, vagy gyermekünk tízóraiját készítgetve – el-eldúdolnánk Adamis Anna énekét:

Arra születtem

hogy kisgyerek legyek,

anyám mellett játsszam hosszú éveket,

arra születtem, hogy felnőtt is legyek,

s megértsem a szóból azt, amit lehet,

s végül arra jöttem én e világra,

hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek,

s megszeressem én is azt, akit lehet,

arra születtem, hogy boldog is legyek,

s továbbadjam egyszer az életemet,

s végül arra jöttem én e világra,

hogy belehalnom se kelljen hiába.

Jézus mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen!” (János 10,10). Ez a mi hivatásunk is: megosztani egymással az életet, megosztani az örömet. Mint ahogy a jó hírt nehéz magunkban tartani: kikívánkozik az emberből. Akkor tudunk igazán örülni neki, ha szeretteinkkel közölhetjük. A megosztott öröm – sokszoros öröm.

Létrehozva 2022. január 15.