Hadd kezdjem egy előzetes megjegyzéssel: a szinodalitás a konzultáció, a kölcsönös meghallgatás és egymás komolyan vétele, a saját, Istentől kapott pozíció (szolgálat és karizma) kölcsönös elismerése értelmében számomra magától értetődő.

A következőkben nem ezzel foglalkozom, mert ez nem vitatott. Amivel én foglalkozom, az a következő:

Az Egyház napjainkban nem úgy viselkedik, mint egy JÉZUS KRISZTUS-ba szerelmes menyasszony.

Az “egyház” alatt nem az egyes hívőket értem, akikre nem vonatkozik a vád, hanem a mai egyház hivatalos igehirdetésében minden szinten hiányzó szempontokat. Az egyház olyan egyház akar lenni, amely nyitott a párbeszédre, befogadó, tanuló, rugalmas és képlékeny minden álláspontjában, senkit és semmit nem ítél el, főleg nem azt, aki jobban tudja vagy ismeri az igazságot. A “fluiditás” minden területen és állásponton a jellemzője. Ezért minden meghatározásának állandó folyamatban kell lennie, és alapvetően felülvizsgálhatónak kell lennie. Semmi sem örökkévaló. A “folyamat” nála a “Szentlélek” egy másik szava. Az ennek megfelelően propagált “új nyitottságot” “szinodalitásnak” nevezik.

Ismét feltűnő, hogy a szinodális egyház nagyon keveset beszél JÉZUS KRISZTUS-ról, de sokat mindenféle (egyéb) dolgokról: többek között saját szervezeti és kommunikációs formáiról, lelki eszközeiről és struktúráiról, az egyház működésében saját meghatározó erejének kérdéseiről. A varázsszó itt is a “szinodalitás”, amely ebben az összefüggésben a laikusok és felszenteltek közötti lapos hierarchia szinonimája. A hangsúly a megkereszteltek általános papságán van, ahogyan az egykor, a reformáció korában ugyanezen okokból már volt.

Ez az egyház mindenkihez szól, ami üdvözlendő, és mindenkit feltétel nélkül be akar vonni. Általánosságban és megkülönböztetés nélkül minden embert Isten gyermekének tekint, vallásra és felekezetre való tekintet nélkül. Az üdvösség ígéretében feltétel nélkül mutatkozik meg velük szemben, függetlenül attól, hogyan élnek vagy miben hisznek.

Konkrétan azonban az evangélium és az apostoli hagyomány szerint Jézus Krisztus nélkül nincs út az üdvösséghez. És ez az, amit hirdetnünk kell, nem pedig egyszerűen bízni.

Maga JÉZUS KRISZTUS ismeri az Isten Országába való bejutás feltételeit, mindenekelőtt az Őbelé, ISTEN FIÁ-ba vetett hitet. Az Egyház ma már nem beszél ilyen értelemben az örök üdvösség veszélyéről, még temetéseken és vallásközi kontextusban sem. Az egyháztörténelem elmúlt 2000 évében azonban ez volt minden kérdés kérdése és az igehirdetés fő hangsúlya: “De az üdvösség JÉZUS KRISZTUS-on keresztül jön!”.

Válogatás nélkül és magabiztosan remélik, hogy az elhunyt vagy minden ember Isten békéjébe jut, függetlenül attól, hogyan élt, mit hitt vagy nem hitt, szeretett vagy harcolt, esetleg erőszakosan is. Úgy tűnik, hogy JÉZUS KRISZTUS kifejezett elutasítása nem jelent problémát vagy olyan problémát, amely pozitívan eldől a halál után, még a más vallásokhoz tartozó emberek számára is. Csak az olyan misszionáriusok, mint Xavéri Szent Ferenc, akartak még lelkeket menteni és minél több embert megkeresztelni vagy ezáltal megmenteni.

Ez az egyház sok mindent kínál. Lelkipásztori szempontból nyitott. De már nem beszél JÉZUS KRISZTUS-ról, mint mindenre adott válaszról, mint “ISTEN az ISTENTŐL, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, született, de nem teremtett, egylényegű az ATYÁVAL” (Hitvallás). Ezen a ponton most már hatalmas dübörgés van a jelen vagy a jövő egyház képviselőinek gondolkodásában. Ilyen vallomást nem hallani a szájukból (szerény felfogásom szerint). Legfeljebb még valahogy elhiszik, de valószínűleg nem, vagy hatalmas maszatolással, vagy domesztikálással ezt a botrányt. Ad extra, pl. a vallásközi párbeszédben semmit sem hallani róla. Ehelyett az ember szociálisan, pszichológiailag, pasztorális és vallásközi szempontból könnyen emészthető dolgokat tanul.

Mindenekelőtt az „emberi létről” van szó.

Az ilyen keresztények számára JÉZUS KRISZTUS a több megoldás közül az egyik, legfeljebb a preferált, de nem az egyetlen érvényes, vitathatatlan, kizárólagos és nélkülözhetetlen megoldás, hogy eljussunk Istenhez, az igazsághoz és (ebben) az igazságban önmagunkhoz (Romano Guardini), vagy jobban mondva: hogy üdvözüljünk!

Gyakran kételkedek abban, hogy ezek a megkereszteltek és nagyon gyakran a templomi szolgálatban lévők valóban mélyen meg vannak-e győződve JÉZUS KRISZTUS istenségéről és az Ő abszolútságáról vagy egyetemességéről (itt nem a szeretetre és az emberségre gondolok, hanem a kemény igazságigényre). Legalábbis az ember nem érez vagy olvas erről semmit.

Valójában az Egyháznak csakis JÉZUS KRISZTUS-ról kellene beszélnie a világnak. Valóban, semmi mást, semmi jobbat nem tud nyújtani. Erről keveset olvashatunk a legújabb dokumentumaiban. Ahelyett, hogy Őt mutatná be minden emberi szívnek, mint a par excellence életet; mint a fényt, amely mindent megvilágít és világosságra hoz az életében; mint a kenőcsöt, amely minden fájdalmat enyhít és gyógyít; mint az igazságot, amely mindenkit érint; mint a konkrét Istent, aki mellett nincs más; mint látható Isten, aki minden embert megszólít és arra kéri, hogy lépjen be az Ő életébe és szívébe; mint a beteljesedés par excellence; mint az üdvösség egyetlen útja; mint a Megváltó és bűneink megbocsátója – a lista hosszú – hirdeti a “szinodalitást”, ami bizonyosan nem kérdés azok számára, akiknek elsősorban a nemzetekhez szóló küldetésükről van szó.

A jelen egyháza már nem játssza ki azt a kártyát, amelyik mindazokat leszúrja és lecsapja, akik az asztalon vannak. Mindenféle újonnan létrehozott kártyákat dob be a játékba, hogy bevonja a társakat vagy azokat, akik szeretnének vagy kiestek a játékból, mert úgy gondolják, hogy rossz lapjaik vannak. De nem nyer egyetlen kört sem. A többiek tisztázzák. A kereszténység – és ez JÉZUS KRISZTUS (Romano Guardini) – elpárolog, és a többségét már nem adják tovább, legalábbis nálunk.

Hogy miért? Mert a játékosok nem szeretik JÉZUS KRISZTUST, és nincsenek meggyőződve róla kizárólagos értelemben. Mert már nem tekintik JÉZUS KRISZTUST a minden mást legyőző aduásznak. Mindenesetre már nem játszanak vallásközi játékot.

A játékosok másról beszélgetnek. A lényeg, hogy testvérekként együtt legyenek, és megpróbáljanak játékban vagy párbeszédben maradni egymással. Mindenki hozzájárulhat. Az egyházban jelenleg a szabályokat tárgyalják újra, hogy ne győzzék és ne bosszantsák fel a más vallásúakat és más hitűeket vagy a “más katolikusokat” (ez a neologizmus Bätzing püspök által kitalált kifejezés).

De a játék elveszett az általam leírt okok miatt. Azért, mert az aduászt nem játsszák ki, bármilyen okból kifolyólag. A lényeg az, hogy a játékban maradjunk, de az érintettek kárára. A kizárólagos szabályokat (vagy igazságokat), amelyek a játékosok és a játékban résztvevők kizárását jelentenék, nem tartja be mindegyik fél, és elavultnak tekintik. Ez még soha nem történt meg; de a szemünk előtt történik. “Apokalipszis most!” Egy pillantás a Katolikus Egyház Katekizmusára (1992. október 11.) mindenkinek segítene.

“Senki sem mehet az ATYÁHOZ, csakis általam!” Ez még mindig igaz.

© Marian Eleganti

Forrás német nyelven

Marian Eleganti OSB (született 1955. április 7-én) svájci katolikus prelátus, aki 2009-től 2021-ig a churi egyházmegye segédpüspöke volt. Eleganti 1999 és 2009 között a Szent Otmarsberg apátság apátja volt. A bencés rendhez tartozik.

Létrehozva 2025. január 12.