A bűn útja széles és kényelmes, de a halálba vezet. Ezen halad az evangéliumbéli hűtlen intéző, akit nem bűnében, hanem ügyességében és nem lankadó, találékony újrakezdésében állít elénk példaképül az Úr.

A vallásoskodás és kegyeskedés útja is széles és kényelmes. A hívő ember évek hosszú során át hajlamos szemet hunyni – kimondatlanul s talán öntudatlanul – a lelke mélyén bóbiskoló, de bármikor fölhergelődő vadállatok létezése fölött, s elhitetni magával, hogy ő csak egy Úrnak szolgál: mindig a jót követi, indítékai mélyen a hitből fakadnak, őt soha nem befolyásolja a pénz, a hírnév és a test… Aztán csodálkozik, hogy a legváratlanabb pillanatban erőt vesznek rajta a szenvedélyek, indulatok, kívánságok, és egy szempillantás alatt Isten nem másodrendű szereplő, de még csak jelentéktelen háttérfigura sem lesz az életében.

Krisztus hiteles követéséhez szükséges annak megtapasztalása, csaknem mindig két úrnak szolgálunk (ha nem többnek), vagyis bálványimádók vagyunk. Hiszen mindaz bálvány, amit elébe helyezünk Istennek, márpedig a legtöbbször fontosabb a munkánk, a pihenésünk, a kedvtelésünk, mint ő. Sőt, még amikor látszólag érte fáradozunk, akkor is lehet, hogy előbbre való számunkra a szent ügy, mint Isten maga. Kiábrándító tapasztalat azzal szembesülni, hogy annyi lelkigyakorlat, annyi isteni megvilágosítás és szent elhatározás után még mindig ugyanott tartunk, és még mindig nem Isten az első az életünkben.

Ezért nem árt még a lelki öröm idején is némi gyanakvással tekinteni vallási lelkesedésünkre, s nem feledni – ahogy a szentek sem feledték soha –, hogy kicsoda az Isten, és kik vagyunk mi, gyarló emberek. Imádkozzunk úgy, ahogy Néri Szent Fülöp imádkozott: „Uram, ne bízzál te annyira Fülöpben, mint Fülöp bízik benned, mert még megcsal téged.” Ugyanakkor Simon Péterrel valljuk meg, az ő harmadszori vallomásának alázatával: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.”

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)