Az idén az évközi idő 23. vasárnapja egybeesik Kisboldogasszony, azaz Szűz Mária születésének ünnepével. Gondolom az Úr Jézus nem fog megharagudni, ha itt a Csíksomlyói kegytemplomban, a Segítő Szűzanya szentélyében, az ő édesanyjának születésnapjára emlékezünk, ha őt köszöntjük. Annál is inkább, mert Szent Pio atya szerint a legjobb és legrövidebb út, amelyen eljuthatunk Krisztushoz az maga Mária. Ő szokta mondogatni lelki gyermekeinek: „Mária vezessen téged Jézushoz!”

A rövid, alig három versből álló szentleckét Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz irt leveléből (8,28-30) olvastuk. Az utolsó vers ez volt: „Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat igazzá tette, akiket pedig igazzá tett, azokat meg is dicsőítette”. 
“Azokat meg is dicsőítette”- meglepő a múlt idő használata az imént idézett versben, hisz a meghívással együtt, máris a beteljesedésről, a valóra válásról szól. Hol vagyunk mi még a beteljesedéstől, a célba érkezéstől? Életvitelünk, bűneink kétségessé teszik, hogy egyáltalán üdvözülhetünk-e? 

Kisboldogasszony ünnepe viszont arra hív, hogy Szűz Máriára tekintve és tőle tanulva – kitartást, hűséget, elszántságot, céltudatosságot –, felfedezzük azt az életvitelt, amelyről az apostol ír. Hogy életünk alakulásában – amely kívülről szemlélve sokszor csak szánalmas botladozás, pozitív és negatív történések kiszámíthatatlan egymásutánja, tehetetlen ide-oda hányódás – észrevegyük Isten kegyelmi cselekvéseit, melyek, mint mágnes a vasreszeléket, meghatározott irányba fordítják életünk eseményeit, értelmet, célt adva nekik.

Mi ez a cél? Jézus Krisztus halála és feltámadása óta nyilvánvaló: az örök dicsőség, az örök boldogság, amelybe, a mennybe fölment Fiú már megérkezett, s amelyben általa mi is részesülünk. S ezen a napon, szeptember 8-án annak születését ünnepeljük, aki Krisztus után elsőként jutott el testestül-lelkestül ebbe a dicsőségbe, amelyre öröktől fogva rendelve volt. Isten részéről olyannyira biztos az örök dicsőségbe való befogadásunk, hogy Szent Pál máris befejezett tényként említi, ezért használ múlt időt, a szentleckében. Hiszen amikor Isten elhatározta, hogy a világra jöjjünk, egyben megdicsőítésünket is eldöntötte. Ezért a mennybe fölvett Mária személye: „ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe – vagyis mindannyiunk – számára” (Lumen Gentium) – tanítja a második vatikáni zsinat.

Az emberi szabad akarat természetesen lehetővé teszi, hogy meghiúsítsa Istennek ezt a rá vonatkozó örök tervét. A Názáreti Szűz élete azonban éppen az örök isteni elhatározás és az emberi szabad akarat együttműködésének a csodája, s egyben követendő példája.
A Szent Szűz nem tudott többet, mint ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy szabadon igent mondjon Isten akaratára. Nem tudott róla, hogy ő szeplőtelenül fogantatott, mint ahogy arról sem, hogy majd testestül-lelkestül fölvétetik a mennybe.

Nem emberi tudása és számítása szerint döntött, hanem szüntelenül beállt Isten akaratának sodrásába. Ahelyett, hogy sokat okoskodott vagy kérdezett volna, hallgatott és figyelt. Állandó készsége, nyitottsága Isten akaratának teljesítésére képesítette, arra, hogy minden szenvedést elfogadjon Isten kezéből, s szent Fia keresztje mellett is ott állhasson, mint az új Éva, a Krisztus megváltó halálában újjászületett emberiség édesanyja.

Elmondhatjuk, hogy Mária egyike Isten nagy titkainak, misztériumainak. De nem sötét fal Krisztus és miközöttünk, hanem ablak, amely az Atyának az emberek, és különösen a nők iránt érzett szeretetére, és velük kapcsolatos tervének hihetetlen mélységeire nyílik.

Létrehozva 2013. szeptember 8.