Milyen megrendítő tény: nem Jézus mondta ki magáról, hogy kicsoda, hanem annak kellett kimondania, aki szereti őt. A legbensőségesebb szeretet szituációjában nem az érdekel, hogy mások kinek tartanak, és nem is az, hogy milyen a hírem, hanem hogy te ismersz‑e engem? Valóban azt szereted‑e bennem, aki vagyok, vagy te is elmész legmélyebb identitásom mellett, és egy eleve kész képet szeretsz helyettem? 

Péter ezt mondja: Jézus, te mindenestül az élő Istené vagy. Nem úgy, mint Ádám többi fia, nem úgy, mint minden más zsidó ember, nem is úgy, mint Isten eddigi prófétái és barátai. Te meghatározhatatlan, megragadhatatlan vagy abból, amit már ismerünk az alulról valókból: te mindenestül felülről való vagy, az Atyától. Ez az az ismeret, amelyen nem vesznek erőt a pokol kapui, ellenkezőleg: kulcsot ad a mennyek országának kapuihoz. Itt Péter maga az Egyház, amely a Szentlélekben szereti, tehát ismeri Jézust. A mai nap szentje, Domonkos sem kezdhetett bele az igehirdetésbe és a hit tisztaságáért való munkálkodásba e nélkül a testet és vért, azaz az emberi tudást felülmúló Krisztus-ismeret nélkül.

De Jézus kérdése nemcsak Péternek, nemcsak a szenteknek, hanem nekünk is szól: minekünk is meg kell vallanunk, hogy ki ő az Istennek és ki ő nekünk. Akkor a másik embert sem akarjuk osztályozni és címkézni, akkor nem elégszünk meg az objektivitással, hogy adatokat gyűjtünk róla és feldolgozzuk azokat, de nem hagyatkozunk a szubjektív érzelmek langyos és múló hullámaira sem, hanem beállunk a szeretet aszcenziójának felfelé tartó sodrásába, és a lényege felől közelítünk hozzá. Meglátjuk, hogy ő elsősorban Istenhez tartozik, aki öröktől fogva gondolt rá és a nemlétezésből hívta elő, akinek egyetlen és pótolhatatlan, végtelenül szeretett és dicsőségre hivatott, s ez az látás feltárja előttünk az Ígéret földjét, s már itt a földön megnyitja nekünk a tiszta szeretet mennyországát.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)