Emberileg nézve soha nem érte nagyobb csapás az Egyházat kétezer éves zarándokútja folyamán, mint amikor – a hagyomány szerint – ugyanazon a napon elveszítette két oszlopát: Pétert és Pált.

Mégis, mi keresztények kezdettől fogva győzelemként ünnepeljük ezt az eseményt, mert hitünk szerint a két főapostol vértanú halála nem veszteség, hanem nyereség. Nyereség nekik, akik „a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották, a hitet megtartották” és tovább is adták, s fáradozásuk jutalmaként a mennybéli hazába költözhettek. És nyereség az Egyháznak is, hiszen elköltözésükkel gyarapodott a mennyben a diadalmas Egyház, közbenjárásuk pedig a zarándok Egyház hathatós támasza. A két apostol élete tehát nem megszakadt, hanem eljutott a végső kiteljesedésre; a két kiválasztott és igaz tanú nem kudarcot vallott, hanem most ért fel a csúcsra; a két oszlop nem kidőlt, hanem most vált csak igazán megingathatatlanná, úgyhogy bátran támaszkodhat rájuk az Egyház épülete.

A szentek halálában mindig megdicsőül az Isten. Hitvallásuk és szeretetük maximumát nyújtva lépnek be Isten dicsőségébe, s ekkor nem csupán előttük tárul ki az ajtó a mennyben, hanem Isten előtt is, hogy életpéldájuk, tanúságtételük, tanításuk által ő maga léphessen be abba a közösségbe, ahol éltek, erőt, bátorítást és mennyei vigasztalást nyújtva a közösség minden tagjának. 

Kimondhatjuk azt is, hogy valójában csak a halál, a szeretetből vállalt halál nyomhatja rá életünkre, munkásságunkra a hitelesítő pecsétet. Egész életünkben arra kellene törekednünk, hogy a halál úgy érjen bennünket, hogy „Krisztust mindenekfölött, testvéreinket pedig őérte ugyanazon szeretettel” szeretjük. Mert dolgoznunk és fáradoznunk kell a zarándokúton járó Egyházért, de legfőbb javát azzal szolgáljuk, ha szent életünk után szent halállal a szentek és boldogok közé jutunk, s Péterhez és Pálhoz hasonlóan nyitott ajtóvá válunk az ég és föld között az utolsó napig.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)