Háborúk, melyek vérbe fojtják a világot

Háborúk, melyek vérbe fojtják a világot

Az elmúlt évszázadban – az 1914-1918-as és az 1939-1945-ös két világkonfliktus után – háborúk, forradalmak és mindenféle társadalmi felfordulások kísérték az emberiség történetét, megerősítve azt a drámai forgatókönyvet, amelyet a Szűzanya 1917-ben Fatimában előre megjósolt, ha a világ továbbra is sérti Istent bűneivel.

Ferenc pápa többször is „feldarabolt világháborúról” beszélt e globális zavargások leírásakor, de nem tagadható, hogy a 2022. február 22-i Ukrajna elleni orosz agresszió és a Hamász 2023. október 7-i Izrael elleni agressziója között egy új tűzvész lángjai lobbantak fel hevesen, és elnyelik Európa keleti határait a Balti-tengertől a Vörös-tengerig. Onnan tovább, a Távol-Keleten a kommunista Kína vetíti fenyegető árnyékát a nemzetközi horizontra. Természetes, hogy Európa nyugat felé, az Egyesült Államok felé fordítja tekintetét, amely az egyetlen olyan világhatalomnak tűnik, amely képes katonai védelmet nyújtani neki. Mégis, amíg Joe Biden utódját be nem iktatják a Fehér Házba 2025 januárjában, Amerika a rendkívüli gyengeség helyzetét éli. Ráadásul a két elnökjelölt, Harris és Trump, és mindenekelőtt a szavazóik között olyan polarizáció alakult ki, amely súlyos feszültségek lehetőségét vetíti fel az amerikai kolosszuson belül.

Ferenc pápa kitartó békefelhívásai mindaddig süket fülekre találnak, amíg nem történik semmi a nemzetközi zűrzavar okainak megszüntetése érdekében, melyekre oly világosan rámutatott az 1917. július 13-i fatimai üzenet: a háború és a vele járó összes katasztrófa az emberek bűneinek következménye. Ezért van az, hogy Isten „hamarosan megbünteti a világot bűneiért, háború, éhínség, valamint az Egyház és a Szentatya üldözése által.”

De még ilyen sürgető isteni figyelmeztetés nélkül is minden ember egyedül az ész világosságánál fogva megértheti az emberiségre leselkedő büntetés létezését. Az ókor egyik legnagyobb műve, Plutarkhosz De sera numinis vindicta („Az isteni bosszú késleltetéséről”) című esszéje, amelyet Joseph de Maistre gróf a XIX. században újra kiadott. A chaeroneai filozófus pontosan abból a természetes igazságból kiindulva, hogy Isten mindent megbosszul a mennyben és a földön, azzal a problémával foglalkozik, hogy Isten látszólag milyen lassan bünteti meg a gonoszokat.

Plutarkhosz elmagyarázza, hogy az emberi igazságszolgáltatás csak büntetni tud, míg Isten a lelkeket igyekszik visszavezetni a bűnbánathoz, és haladékot ad – néha hosszú haladékot -, hogy a bűnösök megjavulhassanak. Isten nem fél attól, hogy az idő múlásával a bűnösök elmenekülhetnek előle.

Emellett – teszi hozzá -, ha a bűnösséget azonnal és tévedhetetlenül büntetés követné, nem lenne többé sem bűn, sem erény, mert az ember tartózkodna a gonosztól, ahogyan tartózkodik attól, hogy tűzbe vesse magát. „Egészen más az a törvény, amely a lelkek életét szabályozza: a büntetés késik, mert Isten jó, de biztos, mert Isten igazságos”.

Minden nép, minden civilizáció hitte, hogy a háborúk és a természeti katasztrófák, mint az éhínség és a járványok az emberek bűneinek következményei. De a három csapás közül, amelyet Isten az emberek megbüntetésére használ, Eusebio Nieremberg atya (1595-1658) szerint a legrosszabb a háború, egyrészt azért, mert a másik kettő követi, másrészt azért, mert a háború nagyobb büntetést von maga után, és ami még rosszabb, nagyobb vétkekhez is vezet, jobban szabadjára engedi az emberi szenvedélyek erőszakosságát, mint a járványok és az éhínségek.[1]

Két és fél évvel az orosz-ukrán konfliktus kitörése után a Wall Street Journal egymillióra becsüli a halottak és sebesültek számát, míg a közel-keleti háborúnak tízezrek estek áldozatul. De vajon ezek a valódi háborúk azok, amelyek ma vérbe fojtják a világot?

Sírnak a gázai bombák alatt eltemetett gyermekek sorsa miatt, de egy könnycseppet sem hullatnak a huszadik és huszonegyedik század legnagyobb népirtása, az abortusz miatt: gyermekek millióit darabolják fel, zúzzák össze anyjuk méhében, és mindezt „polgári jogként” hangoztatják. Hogyan lehet tagadni, hogy kegyetlen és világméretű háború folyik ezen ártatlan kis emberi lények élethez való joga ellen? És hogyan tagadhatnánk, hogy ebben a háborúban államfők is részt vesznek – mint például Macron francia elnök, aki az abortuszt be akarja vezetni az európai alkotmányba, vagy Alexander De Croo belga miniszterelnök, aki meg akarja akadályozni, hogy a pápa megszólaljon ebben a nagyon súlyos erkölcsi kérdésben? Nem olyanok „bérgyilkosok-e” ők is, mint azok az orvosok, akik a műtőben gyilkosságot követnek el?

Az atomháború kísértete megrémíti az utca emberét, aki felidézi Hirosima és Nagaszaki hátborzongató képeit, de ma a család ellen folyik háború, amelynek hatásai lelki és erkölcsi szinten pusztítóbbak, mint egy nukleáris mészárlásé. Ez a háború gondosan megtervezett, és egész családokat tett a földdel egyenlővé, szétzúzta az apai tekintélyt, terjesztette az anarchia és a pánszexualizmus [szexuális és érzelmi vonzódás bármilyen nemű emberhez] radioaktív mérgét, szétporlasztotta a társadalmi kötelékeket. Ha ennek az erkölcsi forradalomnak a hatásait láthatóvá lehetne tenni, akkor megértenénk, hogy milyen hatalmasak a családot elnyelő kráterek, és milyen súlyosak azok a sérülések, amelyek erkölcsileg sújtják a mai férfiakat, nőket és gyermekeket.

És mi a helyzet a kívülről jövő, az egyház és a keresztény civilizáció ellen zajló háborúval, és a még súlyosabb háborúval, amely az egyházon belül zajlik? Az egykor dicsőséges nyugati kereszténység ma már egy romhalmaznak tűnik, amely körül keselyűk keringenek és sakálok ólálkodnak. Nem ez-e a romváros, amelyről a fatimai harmadik titok beszél, amikor leírja, hogy a pápa felmegy egy hegyre, ahol találkozik a halálával, de „mielőtt odaért volna, a Szentatya egy nagy, félig romokban heverő városon haladt keresztül, és félig remegő, megtorpanó léptekkel, fájdalommal és bánattal gyötörve imádkozott az útközben találkozó holttestek lelkéért?”

A romos városban egy elcsúfított katedrális idézi fel a múlt fényét. Összeomlik, de még mindig lüktet az élettől, a Szentség természetfeletti életétől, amely nem szűnik meg kifejteni hatását – az ellenség pusztító hatásainak ellenkezőjét -, miközben néhány harcos védi a város köveit és emlékeit, bízva a győzelemben, amelyet most már csak az Ég adhat.

Ez a győzelem nemcsak a kereszténységet fogja új fényében visszahozni, hanem megmenti a világot a káosztól, visszaadja az élet értelmét, megújítja a családot, az egyházat és az egész társadalmat. Erre csak Isten képes, de csak a Szűzanya képes megszerezni ezt a kegyelmet a világ számára.

Forrás angol nyelven

————————–

[1] Fr. Eusebio Nieremberg, Tempo ed eternità. Norme di sapienza cristiana (LICE, Torino, 1933) 310. o. ︎

Létrehozva 2024. november 27.