“Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: ,,Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” (Mk 11,11)

Az a szent harag, amellyel Jézus kiűzi a templomból az árusokat, még csak érthető, de mit kezdjünk azzal a szavával, amellyel egy teljesen ártatlan teremtményt kárhoztat pusztulásra?

Ő, aki a megtört nádszálat nem töri össze, s a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, most miért bünteti így ezt a szerencsétlen fügefát? Biztosan nem hirtelen felindulásból cselekedett, hiszen benne nem laktak megzabolázatlan indulatok, mint bennünk, nem tett semmit meggondolatlanul vagy magáról megfeledkezve, és isteni hatalmát sem használta ártásra, pusztításra. Sokkal inkább jelképes, prófétai cselekedetről van szó, amely csodáihoz hasonlóan Isten országáról hordoz üzenetet. Hiszen Jézus – akinek eledele Atyja akaratának teljesítése volt – nem annyira az édes gyümölcsre éhezett, mint inkább Izrael fiainak hitére. Ezért ezt a fát, amelyen nem találta a majdan bőséges gyümölcsöt ígérő korai termést, ezzel a tettével kiemeli társai közül, s természetes „hivatását” felülmúló feladatot bíz rá, isteni üzenetének jelévé, közvetítőjévé teszi.

A természetet Isten a teremtéskor az ember szolgálatára rendelte, az ember bűnével azonban a természet is hiábavalóságnak lett alávetve. Szolgai állapotából csak Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása válthatja ki, amit pedig csak Jézus Krisztus szerezhet meg. Ezért válik Jézus szava által ez a fügefa figyelmeztető, felhívó jellé: Izraelnek már fel kellett volna ismernie, hogy Jézussal elérkezett az Isten országa, beköszöntött az üdvösség ideje, s meg kellett volna teremnie a bűnbánat és megtérés első gyümölcseit.

Aki felé Jézus elindul, hogy gyümölcsöt keressen rajta, annak a lehetetlen is lehetségessé, sőt kötelezővé válik. Nem elég természetes adottságainkra, képességeinkre és hajlamainkra hagyatkoznunk, hanem meg kell engednünk neki, hogy ha akarja, felgyorsítsa lelki érlelődésünket, és a hit olyan gyümölcseit várja el tőlünk, melyek önmagunk, természetes énünk felülmúlását követelik.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)

Létrehozva 2013. június 1.