A tizedik szabályban Szent Ignác elmagyarázta nekünk a három fő okot, amiért a vigasztalanságot megtapasztaljuk. A tizenegyedik szabályban megtanuljuk, milyen cselekedeteket kell tennünk a lelki vigasztalás során – nevezetesen, hogyan használhatjuk a vigasztalást arra, hogy felkészüljünk és megerősödjünk a jövőbeli vigasztalásra.

Tizenegyedik szabály: Az, aki a vigasz állapotában van, igyekezzék tőle telhetően megalázkodni és magát kicsinnyé tenni. Gondoljon arra, hogy milyen gyámoltalan is tud lenni vigasztalanság idején, ilyen kegyelem vagy vigasz nélkül. Viszont, aki vigasztalanságban van, gondoljon arra, hogy sokra képes a kegyelemmel, amely elegendő arra, hogy összes ellenségének ellenálljon, Teremtőjéből és Urából merítve erőt. (Forrás)

Ha lenne egy tökéletes bibliavers, amely összefoglalná ezt a szabályt, akkor az a Példabeszédek 16,18 lenne: „Összeomlás előtt kevélység a hírnök, felfuvalkodottság jár a bukás előtt.”

Szent Ignác azt akarja, hogy emlékezzünk arra, hogy „a felfuvalkodottság jár a bukás előtt”, még a vigasztalás zöld legelőin is. Ha nem törekszünk az alázatra, amikor jól mennek a dolgok, akkor azt kockáztatjuk, hogy szükségtelenül a vigasztalanságba botlunk.

Lehet, hogy nem gondoljuk, hogy a vigasztalás során büszkék vagyunk, különösen akkor, amikor hálásak vagyunk Isten kegyelmeiért és áldásaiért. A büszkeség azonban alattomos kísértés, amely mégis be tud kúszni.

Egyszer nagy nehézségeken mentem keresztül. Néhány nagyon jó dologtól kellett megválnom az életemben, és szembe kellett néznem azzal a lehetőséggel, hogy még többet kell feladnom. Mindennek tetejébe még fokozott fizikai szenvedéssel és néhány komoly családi szükséglettel is meg kellett küzdenem.

Úgy éreztem, hogy vigasztalanság után vigasztalanság következik mind természetes, mind lelki szinten.

Néhány valóban kihívást jelentő nap ellenére az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy megértsem, hogy Ő ezeket a megpróbáltatásokat a nagyobb szabadságom és a világtól való megtisztulásom érdekében engedte meg. Miközben küzdöttem, hogy átimádkozzam magamat a vigasztalanságon, felfedeztem lelkemben a béke mély, szinte rejtett, alulról jövő áramlatát. Még a legrosszabb napokon is képes voltam belekapaszkodni abba az igazságba, hogy Isten valóban tesz valamit a lelkemben és a családom szentségéért, és hogy azért engedte meg ezt a megpróbáltatást, mert könyörtelenül szeret minket – nem pedig ennek ellenére.

Végül kezdtem kilábalni a ködből. A kihívások kissé jobban kezelhetőbbé váltak, és a vigasztalanság kezdett feloldódni. Összességében békésebbnek éreztem magam, nem csak a lelkem mélyén, és örömtelibbnek éreztem magam az imádságban. Visszatekintve arra az időszakra, amin éppen keresztülmentem, csodálkoztam, hogy mennyire kitartottam. Nem tudtam nem dicsérni Istent az Ő kegyelméért.

Mégis, ebben a csodálkozásban ott volt a kísértés apró magja is.

Hamarosan azon kaptam magam, hogy azt gondolom: „Azok a megpróbáltatások sokkal jobban érintettek volna a múltban, de nézd, milyen jól kitartottam!”. Azt is nagy elégedettséggel gondoltam: „Ezzel a növekedéssel valószínűleg a lelki érettség egy új szintjét értem el!” A probléma nem az volt, hogy észrevettem a lehetséges lelki növekedést, hanem az, hogy hagytam, hogy ez a felismerés felfújja a saját büszkeségemet azzal kapcsolatban, hogy milyen jól teljesítek és mennyit fejlődtem, ahelyett, hogy felnagyítanám azt, amit Isten tesz bennem és általam. A bennem lévő mérgező büszkeségnek ez az aprócska magja Isten vigasztalásának ajándékát szinte tudat alatt a „jó teljesítményem” feletti örömre és a vállveregetés utáni vágyra torzította. Hála Istennek, Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy tudatára ébredjek ezeknek a gondolatoknak, és rögtön visszarázódtam emberi gyengeségem valóságába.

Amint rájöttem, hogy a gondolataim hogyan fordultak át a büszkeséggel teli tévedésbe, segítséget kértem az Úrtól, hogy újra megfogalmazzam ezeket, hogy megalázzam magam, és visszahelyezzem a hangsúlyt Őrá. Ahelyett, hogy azon örvendeztem volna, hogy milyen jól csináltam, a következőket próbáltam ki:

„Olyan sokáig olyan gyenge voltam ezen a téren, de nézd, Uram, hogyan erősítettél meg és segítettél növekedni! Dicsőség Neked!” És: „Köszönöm, hogy megadtad nekem ezt a sok kegyelmet, hogy kitartsak. Csak a Te kegyelmednek köszönhetem, hogy egyáltalán tovább tudok haladni vagy érlelődni!”

Ha a vigasztaló gőg a bukás előtt jár, akkor a kétségbeesés a vigasztalanság mélyén még mélyebb gödröt ás. Abban a pillanatban, amikor a vigasztalásunk az önelégültség érzésévé csavarodik, visszazuhanunk az önbizalomba – ami elhúzódó vigasztalansághoz vezet. Más szóval, minden büszkeség, amely a vigasztalásban önbizalomhoz vezet, a vigasztalanságban az önbizalomnak ugyanazt a hazugságát fogja állandósítani, ami reménytelenséghez vezet, amikor megtanuljuk, hogy nem tudunk saját erőnk által megmenekülni.

Ezért hív minket Szent Ignác a tizenegyedik szabályban alázatra és bizalomra egyaránt, emlékeztetve minket Isten irgalmas kegyelmére a vigasztalásban és elegendő erejére a vigasztalanságban.

Az alázat a vigasztalásban lehetővé teszi számunkra, hogy elismerjük megdöbbentő emberi gyengeségünket, elfogadva minden vigaszt Isten nagy szeretetének és erejének bizonyítékaként. Ez a bizonyíték bizalmat ad nekünk ugyanebben az isteni szeretetben és erőben, amikor mélyen a vigasztalanságban vagyunk, ami visszavezet minket a lelki vigasztalás felé. Röviden, a vigasztalásban való alázatosság gyümölcse, hogy bízunk a bizalomban a vigasztalanság idején, és a vigasztalanság alatt a bizalom gyümölcse az alázat a vigasztalásban.

Hogyan kereshetjük gyakorlatilag az alázatot a vigasztalás idején? Tapasztalatom szerint a nagyobb tudatosság mindent megváltoztat. Kezdhetjük azzal, hogy egyszerűen kérjük az Úrtól a nagyobb tudatosság kegyelmét gondolatainkban és cselekedeteinkben. Az is gyümölcsöző lehet, ha a Boldogságos Szűzanyához folyamodunk a Fájdalmas Szűzanya cím alatt a nagyobb megkülönböztetés kegyelméért, hogy feltárjuk a rejtett büszkeség, reménytelenség vagy kétségek bármely területét.

Ahogy a vigasztalás során tudatosabbá válunk gondolatainkkal kapcsolatban, elkezdhetjük tetten érni a mögöttes büszkeség motivációit. Ezután gyorsan cselekedhetünk, hogy gondolatainkat oly módon vizsgáljuk felül, amely segít elismerni saját gyengeségünket, miközben a teljes dicsőséget Istennek adjuk. Hasonlóképpen, amikor tanulmányozzuk gondolatainkat és motivációinkat a vigasztalanságban, elkezdhetjük kiszűrni a kétség és a kétségbeesés területeit. Válaszul gyakorolhatjuk az Úrba vetett bizalmat a hit, a bizalom és a remény szándékos cselekedeteivel.

Szent Ignác e szabálya arra emlékeztet bennünket, hogy a lelki életben mindig van olyan cselekedet, amit megtehetünk, hogy együttműködjünk Isten elégséges kegyelmével – és mindenekelőtt mindig van okunk a reményre, különösen a lelki vigasztalanságban.

A törekvés az önmagunkban való alázatra és az Istenbe vetett bizalom végső soron megadja azt a kegyelmet, melyre szükségünk van ahhoz, hogy valóban növekedjünk a lelki érettségben. Ezen érettség révén megtanulhatunk határozottabban ellenállni az ördög ravasz taktikáinak – ezek közül az elsőt a tizenkettedik szabályban fogjuk tanulmányozni.

Tudj meg többet a szellemek megkülönböztetéséről Dan Burke ingyenes videósorozatából.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 9.