Október 27-én a szinódus záró szentmiséjére eltávolították az állványzatot, amely kilenc hónapig fedte a Szent Péter-bazilika baldachinját, és Bernini remekműve ismét a pápaság diadalát emeli a hívek szeme elé.

A Szent Péter-bazilika az egyház jelképe, amely Péter sírjára épült. Ez az Egyház, Krisztus misztikus teste egy monarchikus társadalom, amelyet megszakítás nélkül az apostolok fejedelmének törvényes utódai kormányoznak. A pápa teljes és közvetlen kormányzati primátusa a hit egységének elvét képezi, amely csak a Katolikus Egyházban létezik.

A pápai szuverenitás alapja nem a tévedhetetlenség karizmájában rejlik, amelyet Krisztus egyedül Péterre, mint az egyház fejére, valamint a Péterrel egyesült apostoli kollégiumra ruházott, hanem a joghatóság elsőbbségében, amellyel a pápa az egyetemes egyház felett rendelkezik.

Ez a primátus a tanítói hatalommal együtt magában foglalja az egyház egészének pásztorlására, vezetésére és kormányzására vonatkozó teljes hatalmat, ahogyan azt az I. Vatikáni Zsinat meghatározta.[1]

A történelem folyamán a katolikus egyház sok skizmát és eretnekséget látott, de ellenségeinek gyűlölete mindenekelőtt a pápaság ellen tombolt, éppen azért, mert az egyház látható csúcsát, súlypontját, a pokol kapujával való szembeszállásra és annak legyőzésére rendelt katechont képviseli. Az elmúlt évtizedekben azonban az, amit VI. Pál híressé vált módon „a Sátán füstjének”[2] nevezett, titokzatos módon behatolt Isten templomába, mélységes zavart okozva. A 2024. évi szinódus a szinodalitásról az egyik legújabb megnyilvánulása ennek a sötét ködnek, amely riadalmat keltett az egyházi hierarchia tekintélyes személyiségeiben. Anthony Colin Fisher sydneyi bíboros érsek például nemrég kijelentette, hogy a szinódus nem tudja „újra feltalálni a katolikus hitet vagy a katolikus egyházat”, mert ezek „óriási kincset jelentenek, amelyet az előttünk járó nemzedékektől kaptunk, egészen a mi Urunk Jézus Krisztusig és az Ő apostolaiig visszamenőleg”. És azért vagyunk itt, hogy ezt hűségesen továbbadjuk az utánunk következő nemzedékeknek.”

A katolikus hit vagy az egyház „újra feltalálása” nem korlátozódik a nők diakónussá szentelésére vagy a papok házasságára való felhívására, melyek a katolikus progresszivizmus kimondott céljai. A végső cél, amely inkább a tettekben rejlik, mint szavakban kifejezve, a pápaság lebontása, az egyház hierarchikus alkotmányának felváltása egy „szinodális dimenzióval”, amely demokratizálja és felborítja azt. Ez egy régóta készülő forradalmi folyamat eredménye, amelynek célja, ahogyan azt Plinio Corrêa de Oliveira professzor már 1977-ben megjósolta, hogy „az egyházi struktúra nemes és csontos merevségét, ahogyan azt a mi Urunk Jézus Krisztus bevezette, és ahogyan húsz évszázad vallási élete nagyszerűen formába öntötte”[3] , gyarló ektoplazmává változtassa.

Ez a folyamat, amely a pápai tekintély képlékennyé tételére irányul, sajnos segítséget kap azoktól is, akik az egyház hagyományát védik korunk doktrinális tévedéseivel és eltéréseivel szemben.

Ők azok, akik Ferenc pápa illegitimitását hirdetik, egyedül (vagy elsősorban) neki tulajdonítva a felelősséget az egyház jelenlegi válságáért, antipápaként és bitorlóként definiálva őt, aki önkényesen foglalja el Péter székét. Joggal állapították meg, hogy számukra a pápa alakja valójában feleslegessé vált az egyház élete és léte szempontjából, és Ferenc pápa elutasítása valójában a római pápa tekintélyének tagadásává válik.[4]

Ezeknek az álláspontoknak a téves voltát mutatja az is, hogy elkeseredett polémia folyik azok között, akik Ferenc pápát hamis pápasággal vádolják. A szédítő öntöredezettség dinamikája elkerülhetetlen, ha az egyház egységességének elvét elveszítjük, ahogyan azt Bossuet A protestáns egyházak variációinak híres történelmében (1688) bemutatta.

Carlo Maria Viganò érsek, ezen „anarcho-vakantisták” legismertebb képviselője, Jorge Mario Bergoglio megválasztásának érvénytelenségét a nyilvánvaló eretnekség és a „beleegyezés hiányossága” alapján tartja fenn. Andrea Cionci újságíró és Alessandro Minutella (laicizált) pap ezzel szemben elutasítják Viganò érseknek a zsinati pápákkal szembeni doktrinális kritikáit, és Ferenc pápát XVI. Benedek lemondásának kánoni érvénytelensége miatt antipápának nyilvánítják, ami továbbra is hivatkozási pontjuk marad.

Giorgio Maria Farè karmelita pap nemrégiben ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Amikor azonban Fr. Farè, Cionci támogatásával bejelentette, hogy kánoni fellebbezést nyújt be várható kiközösítése ellen, Minutella azzal vádolta meg őt, hogy ellentmondásban van, mert a vatikáni bírósághoz fordulni azt jelenti, hogy elismeri a bergoglio-i „neoegyház” joghatóságát. Minutella számára Viganò következetesebb volt abban, hogy nem volt hajlandó megjelenni a „bergoglio-i szekta” előtt, amikor a Hittani Dikasztérium beidézte. De szembesülve a volt pápai nuncius legutóbbi nyilatkozatainak verbális erőszakosságával, még azok a papok és laikusok is, akik mindig is támogatták, most elhatárolódnak tőle.

A zűrzavar rendkívüli, és senki sem képes alternatívát felmutatni az „antipápa” Ferenccel szemben, akire úgy tekintenek, mint aki jogtalanul foglalja el az apostoli széket.

Az egyháztörténelem számos „antipápát” számlál, Szent Hippolitosztól (217-235) V. Félixig (1439-1449), nem beszélve néhány lényegtelen kortárs trónkövetelőről. A Philippe Levillain által szerkesztett A pápaság történelmi szótára mintegy negyven antipápát sorol fel.[5] Mario Prignano egy nemrégiben megjelent munkája áttekintést ad anélkül, hogy pontosan meghatározná számukat, de kiemeli e konfliktusok jelentőségét az egyháztörténelem megértése szempontjából.[6]

Valójában ezeknek az antipápáknak a létezése is azt bizonyítja, hogy az egyház nem létezhet pápa nélkül.

Az úgynevezett sede vacante egy átmeneti szakasz, amelyet a kánonjog ír elő egy római pápa halála és utódjának megválasztása között, de ebben a rövid időszakban az egyház struktúrája változatlan marad. Elméletileg lehetséges, hogy egy pápa eretnekség miatt elveszíti a pontifikátust, még ha ez a történelemben még nem is történt meg, de az egyház biztosan nem élhet pápa nélkül.

Aki ma megerősíti a sede vacante fennállásának Ferenc pápa eretnekségei, megválasztásának illegitimitása vagy XVI. Benedek lemondásának semmissége miatt, az nem hagyhat figyelmen kívül egy tagadhatatlan tényt: az egyetemes egyház részéről való elfogadottságot, mint a pontifex legitimitását biztosító teológiai kritériumot. Ellenkező esetben megfosztja az egyházat a látható társadalmi jellegétől, megfosztva azt ráadásul attól a lehetőségtől, hogy a jövőben beavatkozhasson a jelenlegi válság egyszer s mindenkorra történő megoldása érdekében.

Csak egyvalaki legfőbb és ünnepélyes hangja vethet véget a folyamatban lévő önfelszámolási folyamatnak: a római pápaé.

Krisztus ugyanis a történelem hullámain együtt jár Péterrel és utódaival, akiknek továbbra is a Szent Péter templom baldachinjának tetején lévő kupola belsejébe vésett szavakat intézi.: Tu es Petrus et super hanc petram aedificabo Ecclesiam meam, et portae inferi non praevalebunt adversum eam – „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.”

[1] Denzinger, 3065 ff.

[2] VI. pál, homília, 1972. június 29. ︎

[3] Plinio Corrêa de Oliveira, Revolution & Counter-Revolution (It. tr. Luci sull’Est, 1998) 158. o. ︎

[4] Fr Daniele Di Sorco (szerk.), Parole chiare sulla Chiesa (Edizioni Radio Spada, 2023) pp 87-90. ︎

[5] Philippe Levillain (szerk.), Dizionario storico del Papato (Bompiani, 1996) 73-76. o. ︎

[6] Mario Prignano, Antipapi. Una storia della Chiesa (Laterza, 2024). ︎

Létrehozva 2024. november 3.