15. Hiszem a test feltámadását és az örök életet. Ámen

1.

Bizonyára hallottatok már arról, hogy a legerősebb és legbátrabb emberek is megrettennek a haláltól. A valóságban kevés az olyan bátor ember, aki nyugodtan szembe tud nézni az igazsággal: előbb-utóbb meg kell halnia.

Már csak azért is nehéz megbarátkoznunk a halállal, mert a vele járó félelem és fájdalom a legnagyobb rossznak, a bűnnek a büntetése.

De a halál természetes dolog is. Együtt jár a földi élettel, mindnyájunk számára elkerülhetetlen.

Azt azonban mégsem fogadhatjuk el, hogy emberi létünk legfontosabb kérdésében a bűné, a halálé legyen a végső szó. Emberi természetünk tiltakozik a teljes megsemmisülés ellen. Még a nem-hívő emberek is érzik szívük mélyén, hogy mindaz a szép, mindaz a szeretet, mindaz az az érték, ami egy emberben van, az nem lehet, hogy a földdel eggyé váljon. A másik világban való hit egyidős az emberiséggel. Filozófiailag pedig, ami nem osztható részekre – a szellemi-lélek – az nem pusztulhat el. Az anyag részekből áll, tehát felbomlik, a szellemi-lelket Isten teremtette, és Ő azt akarja, hogy örökké éljen.

2.

Jézus azért jött közénk, hogy megtörje a bűn és a halál uralmát, s meghirdesse Isten országát és hatalmát. Amikor tanított, az igazságot hirdette; amikor gyógyított és halottakat támasztott fel, az ártó gonoszság erejét törte meg. Munkája a világ végéig tart. Az Ő Országának győzelméért az Ő szavaival imádkozunk: Jöjjön el a te országod!

A kereszténység első évtizedeiben sok kegyetlen üldözés tizedelte Jézus híveit. (A hagyomány szerint 3 millió ember halt meg a hitéért 313-ig.) Egyre több hívő lett vértanú. Az újszövetségi Szentírás akkori írói, főleg szent Pál és János, leveleikkel is segítették, vigasztalták a szenvedőket. Annyira biztosak voltak a feltámadásban, hogy már mint bekövetkezett eseményt írták le a feltámadást és a halál csúfos vereségét.

3.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel. Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak.

Azután következik a vég, amikor is Krisztus átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti.

Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”. Amikor arról van szó, hogy minden alá van neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,19–28)

4.

Minden emberben él a vágy az örök élet után. A nem-hívő emberek életművükben, alkotásaikban szeretnének továbbélni. Mi keresztények hisszük, hogy személyes létünket megőrzi az Úr, és valóságos testben támadunk fel. Jézus ígérete az egész emberiség vágyára mond igent. Számunkra az Ő feltámadása és tanítása teszi bizonyossá, hogy mi is feltámadunk.

A nem-keresztény filozófusok közül is sokan hittek az örök életben, így a Krisztus előtt élt görög bölcsek. Szerintük lehetetlen, hogy az egész emberiség tévedés áldozata legyen, amikor ragaszkodik a halál utáni élet gondolatához.

A legősibb emberi temetkezési helyeket arról lehet felismerni, hogy az emberek eltemetése mindig bizonyos szertartásossággal történt (testhelyzet, használati tárgyak, stb.) Ez pedig a síron túli élet hitét bizonyítja.

A korinthusi hívek szent Pálnak feltették a kérdést: Milyen a feltámadott Jézus, és milyenek leszünk mi a feltámadáskor?

A megdicsőülést képzeletünkkel sem tudjuk felfogni. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Pál apostol zseniális bölcsességgel felet meg a korinthusi testvéreknek:

„Ilyen a holtak feltámadása:

Romlásra vetik el – romlatlannak támad fel.

Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad fel. Erőtlenségben vetik el – erőben támad fel. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad fel. Ha van érzéki test, van szellemi test is, amint az Írás mondja: “Ádám, az első ember, élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. Az első ember a földből való, földi; a második a mennyből való, (mennyei). Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért, amint magunkon hordozzuk a földi ember alakját, a mennyeinek alakját is magunkon fogjuk hordozni. Arról azonban biztosítlak testvérek, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot. nézzétek, titokba avatlak titeket: nem halunk meg ugyan mindnyájan, de mindnyájan eltávozunk, hirtelen egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Megszólal a harsona, mire a holtak romlatlanságra támadnak fel, mi pedig eltávozunk. Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot.” (1Kor 15,42-49)

5.

A világvég (parúzia) kérdése, és Jézus második eljövetele mindig nagyon érdekelte az embereket. Jézus semmi lényeges részletet nem közölt róla, csak azt, mi legyen a magatartásunk az örök élettel kapcsolatban. A legfontosabb a kitartó várakozás. Jézus „ígéretei alapján új földet várunk, az igazságosság hazáját.” (2 Pét 3,13). De Jézus még hozzátette: „Vegyetek példát a fügefáról: amikor ága már levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár.” (Mt 24,32) Ezzel arra utalt, hogy jövetelét és a világ végét meg fogják előzni bizonyos jelek, amelyekre figyelnünk kell, ha fel akarunk készülni erre a döntő eseményre.

A halált követő külön-ítélet és a világ végén lezajló örök ítélet mibenléte, meg az örök kárhozat szintén foglalkoztatta a hívő embereket.

Nekünk keresztények ebben a kérdésbe a Bibliára lehet támaszkodni. A Szentírásban Jézus egyértelműen kijelenti, hogy van örök kárhozat. Ezt sötétségnek nevezi, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz”. (Mt 8,12) Más helyen pedig: „Tüzes kemencéről”- szól Mt 13,50, és „örök büntetésről”. (Mt 25,46)

Az az ember jut kárhozatra, aki semmi módon nem hajlandó elfogadni Isten szeretetét. Arra vagyunk hivatva, hogy az örök jó, az Isten a mienk legyen. Minden más igazi jó itt a földön csak ígérete és foglalója ennek.

Aki Istent elveszíti, minden jót elveszít, örökre és jóvátehetetlenül. Ez a veszteség reális lehetőség mindegyikünk számára. Sok teológus úgy világítja meg a kárhozatra jutás kérdését, hogy Isten kinyilvánítja végtelen szeretetét a lélek előtt, a halál után. Aki egész életében haragban, gyűlöletben élt, az képtelen elfogadni Isten szeretetét. Ez a szeretet szinte égeti őt, és inkább menekül tőle. Így születik meg benne a döntés, hogy inkább a kárhozatot választja. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy életünk folyamán minden döntésünk közreműködik abban a nagy döntésben, ami halálunk után vár ránk: dönteni Isten örök szeretete mellett.

Aki a Krisztusban megjelent szeretetet nem akarja elfogadni, az maga távolodik el Istentől, és önmagát ítéli el. A véget nem érő kárhozat nem annyira Isten büntetése, mint az ember megátalkodottságának következménye. Emberileg szólva milyen fájdalmas lehet Jézusnak, amint látja, hogy hiába adja kegyelmeit, figyelmeztetéseit, a körülmények jeleit, sok ember mégsem törődik örök sorsával, vidáman megy a szakadék felé. Belezuhan az örök sötétségbe és az örök szenvedésbe.

Az ember értelmes lényének legnagyobb paradoxona, hogy sejti mi vár rá, és mégis Isten ellen lázad, és nem hajlandó bűnbánatot tartani. Emlékszem, amikor egy beteghez hívtak, hogy gyóntassam meg és adjam fel neki a szent kenetet. Amikor odaértem a kórterembe, egy idős férfit találtam a betegágyon. Mikor elmondtam ki vagyok, akkor azt mondta, „Nézze kérem én egész életemben párttag voltam, és ateista nézeteim voltak, bizonyára a rokonaim hívták önt ide, de én úgy akarok meghalni, ahogy éltem. Menjen el, kérem!” Megdöbbentő volt az a keménység, a gőg, a bűnbánat teljes hiánya. – Ilyen esetben az ember elgondolkodik, hogy ennek az embernek milyen esélye lesz az ítéleten!?

Az Úr az utolsó ítélet alkalmával tulajdonképpen a mi döntésünket hagyja jóvá. A halálunk után egyedül és személyesen állunk eléje, és megkérdezi mit tettünk a nekünk adott lehetőségekkel, adományaival, szeretet-képességgel. Ezért kell komolyan vennünk az erkölcsi értékeket, mert örök sorsunk függ ettől. Jézus a világ megváltója, senkit sem ítél kárhozatra, aki hisz benne, és szeretetben élt. Hiszen nem megítélni akarja a világot, hanem üdvözíteni.

Arra is van ígéretünk, hogy örökre boldogok leszünk. Boldogságunk foglalója keresztségünk és hitünk, szentáldozásaink és a Jézusért tett jócselekedeteink. Ha Jézus útján járunk, akkor a földi életünk megkezdett örök élet lesz.

Jézus most is adja országának boldogságát. „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá és vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20).

A katolikusok hiszik, hogy van tisztítóhely. Ezt régebben tisztítótűznek mondták. Újabb elnevezése tisztulás állapota, mivel halálunk után kilépünk a térből és időből. A külön ítélet után, a mennyországra még nem méltó hívek bocsánatos bűneiktől és ideigtartó büntetésük terhétől tisztulnak meg. Ott ismerjük fel igazán, hogy a bűn – amit elkövettünk – milyen súlyos dolog, és akkor látjuk meg bűneink következményeit is. Ott már látjuk bizonyos mértékig Isten szeretetét, és nagyon szégyelljük, hogy nem törődtünk vele életünk folyamán, és bűneink miatt nem tudjuk befogadni. A tisztítótüzet kórházhoz is hasonlítják, ahol gyógyulnak a bűnök okozta sebeink, hogy képesek legyünk befogadni Isten végtelen szeretetét.

Ez a mi hitünk

Életünk nem ér véget a halálunkkal, mely a végét jelenti érdemszerző jócselekedeteinknek. Kezdete örök sorsunknak, amint azt Isten ítélete megszabja.

Megfontolandó kérdések:

74. Mi történik az emberrel, amikor meghal?
75. Mi lesz az ember sorsa a külön ítélet után?
76. Mi a mennyország, vagyis az üdvösség?
77. Kik jutnak a mennyországba?
78. Mit jelent a tisztítóhely?
79. Mi a pokol, vagyis a kárhozat?
80. Kik jutnak a pokolba?
81. Mit tesz velünk Isten a világ végén?

Rövid liturgika

AMEN – „Igen, – Úgy van, – bizony” Ez a szó az ó- és az újszövetségi vallásgyakorlás egyik legszentebb szava. Egyetlen szó vagy mondat sem tudja teljességgel visszaadni az értelmét. Kedves szava Jézusnak is, híveinek is. Jézus maga is „ámen”, azaz beteljesítője mindannak, amit Isten ígért. Az Atya iránt nem ismer nemet, csakis igent. – Amikor ámennel kezdi szavait (Bizony, bizony mondom nektek…) Isten bizonyosságával és biztonságával szól.

A mi ámenünk a beleegyezés, az igenlés, a hűség kifejezése; az egyetértésé Jézus szavaival, tanításával, például a Hiszekeggyel. Ez a szó még a mennyországban is érthető és kedves szavunk lesz.

Halottak napjának (nov. 2.) imáit és szentmiséit ajándékozzuk azoknak a tisztítótűzben szenvedő rokonainknak, akik még nem jutottak el a teljes boldogságra, mert bűneik miatt szenvednek és várakoznak. Évközben is imádkozhatunk értük.

A gyászmise vagy halottas mise az imádság és a jócselekedetek mellett az Egyház legnagyobb segítsége meghalt szenvedő híveinek. Könyörögve kérjük Istent, hogy Krisztus kereszthalálának érdeme hozza meg számukra szenvedéseik végét és teljes boldogságuk kezdetét.

Az örök élet meghatározása Boéthius szerint: „A határtalan életnek egyetlen pillanatban történő tökéletes birtoklása.” (Latinul: Interminábilis vitae, tóta simul, et prerfecta posessió). A földi életünk korlátolt élet, időben történik, és tökéletlenül birtoklunk. Odaát nem lesz már idő, csak örök jelen, az élet teljes gazdagságában. „Nem lesz többé halál, sem fájdalom. Isten letöröl a szemünkről minden könnyet.” (Jel 21,4)

Kislexikon

Test az Ószövetségben leggyakrabban embert jelent.

Temetés – hamvasztás. Lásd a végén.

Beszéljük meg!

A feltámadásba vetett hitünket nem csak szóval, hanem vallásos szokásainkkal is kifejezhetjük. Például, ha részvéttel megyünk el meghalt ismerőseink temetésére, vagy a halottak esti szentmisére nov. 1-én. Egyébként pedig minden szentmise a feltámadás ünnepe!

A boldoggá- és szentté-avatás az Egyház biztos ítélete arról, hogy vértanúja vagy a szeretetet hősies fokban megélő híve a mennyországban van. Az Egyház a kárhozatról nem nyilatkozott.

A bűneinktől való halál utáni megszabadulás lehetőségeiről 2Mak 12,38–45-ben olvashatunk. Ez a szentírási hely bizonyítja, hogy létezik a tisztulás állapota, melyben már az Ószövetség népe is hitt.

Létrehozva 2024. szeptember 28.