„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,5-6)

A fiam szeret vicces videókat küldeni nekem. Egyik a Herkules filmből volt. A szóbeszéd szerint a forgatókönyvben a színész egyik mondata után a „csalódottan” szó jelezte, hogy milyen hangsúllyal kell mondania a szövegét. Mikor a színész a kérdéses mondathoz ért, érzelmesen felkiáltott: „Csalódottan!” Ekkora bakit!

Azóta, mikor csalódottnak érzem magam, mindig eszembe jut ez a jelenet a Herkulesből, s általában elnevetem magam.

De maga a csalódottság senkit sem késztet nevetésre. Ha hagyjuk, hogy eluralkodjék, mélységes csüggedés lehet úrrá rajtunk.

Az elkeseredés mindenkit utolér élete valamelyik szakaszában. Egyedinek éljük meg, csak ránk jellemzőnek hisszük, mint egy ujjlenyomatot, pedig sokan megélnek nagy csalódásokat.
– Amikor főiskola helyett egy rehabilitációs intézetbe viszed a gyermekedet.
– Amikor válási papírokat írsz alá, ahelyett, hogy a házassági évfordulótokra készülnél.
– Amikor felmentenek az állásodból, pedig előléptetésre számítottál.
– Amikor egy könyvvel a kezedben kuporogsz a kanapén ahelyett, hogy a férjedhez simulnál.
– Amikor temetést tervezel a jövő helyett.
– Amikor a legkedvezőbb akciót keresed ahelyett, hogy aláírnál egy csekket.
– Amikor feljebb lépsz a karrierlétrán, ahelyett, hogy egy csecsemőt ringatnál a karodban.

Igen, mindenkivel előfordul, hogy szertefoszlik egy álma.

Én azt álmodtam valamikor, hogy tele lesz a házunk gyerekekkel. A fiam születése után készen álltam, hogy megvalósuljon az álmom.

Imádtam anya lenni! Steven, a maga seprűnyi szempillájával, rózsaszín arcocskájával, selymes, fekete hajával elvarázsolt már az első pillanatban, amikor megpillantottam.

Tizennyolc hónappal később készen álltam, hogy kihordjam következő gyermekemet. Steven minden gond nélkül fogant, azt hittem, a testvérke ugyanilyen könnyen fog érkezni.

Stevennek is megmondtuk: Anyu és apu kéri a Jóistent, hogy ajándékozzon neked egy testvérkét! Közös esti imádságunk végén Steven mindig hozzátette: És Istenem, adj anyunak és apunak még egy Jaynes babát!

De a következő hónap úgy telt el, hogy nem érkezett hír az új Jaynes babáról. A következő hónapban sem. Meg a következőben sem. Jöttek az orvosi ellenőrzések, a meddőségi kezelések, és a szívem minden hónapban újra meg újra összetört. Nem erről volt szó. Nem így kellett volna folytatódnia a történetnek.

A csalódottság földre tepert. Zsigeri csüggedést éltem át.

Steven még ötéves korában is minden este imádkozott a testvérkéért, de úgy tűnt, hiába. Nem tudtam, mit mondjak kisfiamnak, aki ennyire tele volt hittel.
Istenem, ha ez a te terved családunk számára – sóhajtottam –, kérlek, oldd meg ezt a problémát Steven imádságával.

Egyik nap a konyhában Steven felnézett rám, és édes kis gyerekhangján így szólt. – Anyu, gondoltál már arra, hogy Isten azt akarja, hogy csak egy Jaynes babátok legyen?
– Igen, nekem is eszembe jutott – válaszoltam. – És ha ez az ő akarata, akkor hálás vagyok Neki, hogy megadta egybecsomagolva mindazt, amiben reménykedtem: TÉGED!

Oldalt hajtotta a kis fejét, és előállt az imatervvel: – Szerintem folytassuk az imádkozást az új babáért addig, míg olyan öreg nem leszel, hogy már nem lehet több gyereked. És akkor tudni fogjuk, hogy Isten így akarta!

Kiváló ötlet! Én egyfolytában Steven hitéért aggódtam, pedig végig az én hitem volt beteg.

Csalódottságomban kételkedni kezdtem Isten irántam való szeretetében.
Steven nem tudhatta, hány éves, aki „olyan öreg”, de gyermeki hittel tudta, hogy Isten mindenre képes. Ha Isten nemmel válaszol a kérésére, akkor nincs azzal semmi gond. Én is sokszor mondtam nemet neki, és tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. A NEM annyit tesz, hogy azért nem, mert az édesanyád vagyok, és tudom, mi neked a legjobb.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2024. szeptember 4.