Szemelvények a Keresztény divat az egyháztörténelemben című könyv bevezetőjéből

Az Egyház társadalmi tanításáról (amely az erkölcstan egyik ágát képezi) szóló erkölcsi traktátusok és kézikönyvek gyakran figyelmen kívül hagyják vagy elhanyagolják a keresztény divat kérdését, amely mind egyéni, mind társadalmi szinten fontos következményekkel jár.

A divat mindenekelőtt abban nyilvánul meg, ahogyan öltözködünk. Ez azonban nemcsak a látható ruházat, hanem az azzal egybeépített láthatatlan elemek összessége.[1] Az Encyclopedia Treccani szerint:

„Az öltözködésünkkel kinyilvánítjuk magunk és mások előtt, hogy kik vagyunk és mit csinálunk. A ruházatnak gyakorlati funkciói vannak: megvéd minket a hidegtől vagy a melegtől, megfelel annak a munkának, amit végzünk. A szerelő overált visel, a szakács kötényt, a katona egyenruhát. Minden népnek van egy sajátos öltözködési módja, amely az évszázadok során változhat, de egyben lehetővé teszi egy nép azonosítását. Végül, szinte minden kultúrában az öltözködés a szerénység érzéséhez is kapcsolódik, egy olyan érzéshez, amely mélyen gyökerezik az emberben, és nem könnyű megmagyarázni. A szerénység érzése különböző történelmi korszakokban, különböző kultúrákban és személyenként is változik.”[2]

Egy 1957. november 3-án tartott beszédében XII. Pius a gyakorlati és erkölcsi funkciót kiegészítette egy harmadik, esztétikai funkcióval, melyet „díszítésként” határoz meg. XII. Pius nagy bölcsességgel dicsérte a divatot ott, ahol az a szépség eszközévé válik, betölti a díszítés célját. A fiatal „vonzó és pompás ruházatot keres, amely az élet tavaszának boldog témáit énekli, és amely a szerénység szabályaival összhangban megkönnyíti az új családok megalakulásához szükséges pszichológiai előfeltételeket. Ugyanakkor az érett korúak megfelelő ruházatot keresnek, amely a méltóság, a komolyság és a derűs boldogság auráját erősíti. Azokban az esetekben, amikor a cél az egyén erkölcsi szépségének fokozása, az öltözködés stílusa olyan lesz, hogy szinte háttérbe szorítja a testi szépséget a rejtőzködés szigorú árnyékában, hogy elterelje az érzékek figyelmét, és a szellemre összpontosítsa az elmélkedést.”[3]Ugyanez a pápa, kiemelve a teremtés szépségét, arra buzdította a szabómestereket, hogy szemléljék ezt, mert „ha a növények és az állatok csodálatos színekbe öltöznek, amelyek vonzzák a szemet és a csodálatot, utánozhatja-e ebben az ember az isteni Művészt?” A ruházatnak tehát „megvan a maga sokszínű és hatásos nyelve. Időnként az érzelmek és szokások spontán és hűséges tolmácsolása… A ruházat örömöt és bánatot, tekintélyt és hatalmat, büszkeséget és egyszerűséget, gazdagságot és szegénységet, szentet és profánt fejez ki.”[4]

Ma úgy tűnik, hogy az öltözködés már nem tükrözi ezeket a kritériumokat: a hideg vagy a meleg elleni védelem funkcióját gyakran feláldozzák a divat kényszereinek, amelyek megváltoztatják a többi alapelvet, kezdve a szégyenérzettel. Elég csak arra gondolni, milyenek ma a strandok, valamint a nudizmus elterjedésére, különösen a nyári hónapokban, a nyugati nagyvárosokban. A divat forradalma a szerénység elleni támadást jelenti, és a szépség elutasításának tervével összefüggésben kell szemlélni, ami a mai társadalom dekadenciáját jellemzi. Ahogy Carmelo Leotta megjegyezte: „a divat csak látszólag válik a szépség eszközévé, ha valójában a szépség sohasem válik el a jótól és az igazitól; a test érzéki hivalkodása a rendetlenség eszközévé válik, és megnehezíti a szerelmet – amely természetesen az igaz és a jó örökös birtoklására irányul.”[5]

Az erkölcsi törvény a divat megítélésének kritériuma, amely természeténél fogva állandóan változik. A divatnak tehát meg kell felelnie az erkölcs elveinek, ahogyan azt XII. Pius 1941. május 22-én a Katolikus Akció fiatal nőkhöz intézett beszédében megerősítette:

„Amit Isten kér tőletek, hogy mindig emlékezzetek arra, hogy a divat nem a legfőbb szabálya magatartásotoknak, és nem is lehet az; hogy a divat és annak követelményei fölött magasabb és tekintélyesebb törvények, felsőbbrendű és változatlan alapelvek állnak, amelyeket semmi esetre sem lehet feláldozni az élvezet vagy a szeszély vágyának, és amelyek előtt a divat bálványának tudnia kell, hogyan hajtsa meg múló mindenhatóságát. Ezekre az elvekre mutat rá Aquinói Szent Tamás a női ékesség érdekében és emlékeztet, amikor arra tanít bennünket, hogy mi legyen szeretetünk és szeretetünk rendje; lelkünk javának előbbre kell kerülnie testünk javánál, és saját testünk javával szemben felebarátunk lelkének javát kell előnyben részesítenünk. Nem látjátok tehát, hogy van egy határ, amelyet egyetlen divatstílus sem léphet túl, amelyen túl a divat a saját lelkünk és mások számára is a romlás anyjává válik?”[6]

Ugyanez a pápa 1957-ben az Haute Couture Latin Unióhoz intézett beszédében megerősítette, hogy „a divat úgynevezett relativitása az idők, helyek, személyek és neveltetés tekintetében nem érvényes ok arra, hogy a priori lemondjunk az erkölcsi ítéletről ezzel vagy azzal a divattal kapcsolatban, amely egyelőre sérti a normális tisztesség határait. … Mégis, bármennyire is tág és változékony a stílusok relatív erkölcse, mindig van egy abszolút norma, amelyet a lelkiismeret intéseit meghallgatva be kell tartani, és amely figyelmeztet a közelgő veszélyre: a stílus sohasem lehet a bűn közeli alkalma.”

XII. Pius egy abszolút normát fogalmaz meg: ha egy divat másokat bűnre vezet, akkor az önmagában véve rossz, és minden kereszténynek el kell utasítania. Ez egy leküzdhetetlen erkölcsi határ.

A divat erkölcstelen, ha önmagunk vagy mások számára bűnre ad alkalmat.

A „bűnre való alkalom” kifejezés arra a lehetőségre utal, hogy egy személy vagy dolog miatt vétkezhetünk. A katolikus erkölcstan szerint a bűn alkalmait közeli és távoli alkalmakra osztjuk. Egy alkalmat „közeli” alkalomnak nevezünk, ha komoly veszélyt okoz, „távoli”, ha csak csekély bűnveszélyt teremt. „Közeli” tehát az az alkalom, amely valószínűvé teszi a bűnt, még ha azt nem is feltétlenül követik el.[7]

A katolikusoknak súlyos kötelességük, hogy meneküljenek a bűn alkalmaitól. Aki kellő ok nélkül nem menekül a bűn alkalma elől, éppen ezzel a ténnyel követ el olyan bűnt, amelynek elkövetésének veszélyébe sodorja magát. Ezért a pápák mindig is figyelmeztettek az erkölcstelen divatok ellen.

A katolikus erkölcsiségnek a divatra vonatkozó ítéleteit gyakran elutasítják, mint túlságosan merevet és túlzót, miközben a divat részéről minden túlzást és extravaganciát kritika nélkül elfogadnak.

A huszadik század pápái gyakran léptek közbe, hogy emlékeztessék a híveket, hogy ne hagyják magukat elragadtatni a szerénytelen és katolikushoz nem illő divat által. XV. Benedek (1914-1922) például sajnálatát fejezte ki „minden korosztályú és állapotú nő vaksága miatt, akik – a tetszeni akarástól megbolondulva – nem látják, hogy ruházatuk illetlenségével milyen mértékben megbotránkoztatnak minden becsületes férfit és Istent. Legtöbbjük korábban elpirult volna az ilyen öltözködési mód, a keresztény szerénység súlyos megsértése miatt. Most már nem elég nekik, ha a közterületeken mutogatják magukat; még a templomok küszöbét sem félnek átlépni, a szentmise szent áldozatánál segédkezni, sőt a szégyenletes szenvedélyek csábító táplálékát is elviszik az Eucharisztia elé, ahol a tisztaság mennyei Szerzőjét kapja az ember.”[8]

XI. Pius (1922-1939) többször szólalt meg a témában, közvetlenül és a Zsinati Kongregáción keresztül is, és kijelentette: „Nagyon gyakran, amikor alkalom adódott rá, ugyanaz a pápa nyomatékosan elítélte a katolikus nők és lányok által képviselt szerénytelen divatot, amely nemcsak a nő méltóságát sérti azzal, hogy bemocskolja saját díszét, hanem a nők és lányok időleges – és ami még rosszabb, örök – romlásához vezet, és nyomorúságosan magával ránt másokat is a bukásukkal.”[9]

A tanító nővérekhez fordulva XI. Pius továbbá kijelentette: „Az öltözködés keresztényi szerénységét kitartóan és ‘mindenáron’ tanítani kell. És azt kívánjuk, hogy a példa a katolikus egyházi nevelőházakból érkezzen.”[10]

XII. Pius viszont ezekkel a szavakkal intette a Katolikus Akcióhoz tartozó fiatal katolikus nőket:

„Nem szándékunk itt nyomon követni azoknak a rendellenességeknek szomorú és túlságosan is ismert képét, melyek a szemeitek előtt mutatkoznak, mint például a hiányos öltözködés, (amely mintha arra szolgálna, hogy felfedje azt, amit el kellene takarnia) a sport és a ’bajtársiasság’ bemutatói olyan ruházatban, amely még a legengedékenyebb szerénységgel sem egyeztethető össze; táncok, előadások, meghallgatások, felolvasások, illusztrációk, dekorációk, melyekben a szórakozás és az élvezet mániája a legsúlyosabb veszélyeket halmozza fel. Ehelyett most emlékeztetni akarunk benneteket, és újra szemeitek elé kívánjuk állítani a keresztény hit elveit, melyeknek ezekben a kérdésekben meg kell világosítaniuk ítélőképességeteket, irányítaniuk kell lépteiteket és magatartásotokat, és inspirálniuk és támogatniuk kell lelki küzdelmeiteket.”

Ezek a kijelentések egy olyan erkölcsi megújulás tanbeli alapjait képezik, amely a divatból kiindulva az egész társadalomra kiterjedhet. Ruházatunkon keresztül ugyanis világnézetünket fejezzük ki – és ha igaz, hogy a példa legalább annyira számít, mint az eszmék, akkor öltözködésünkben is kifejezhetjük „megélt kereszténységünket”.

A Keresztény divat az egyháztörténelemben című kötet megvásárolható a Voice of the Family honlapján.

Forrás angol nyelven

[1] Yuniya Kawamura, La Moda (Il Mulino, Bologna, 2018) 12. o.

[2] Guido Fauro, „Abbigliamento” című cikk, Enciclopedia dei ragazzi (Treccani, Roma, 2005).

[3] XII. Pius, beszéd az első Nemzetközi Haute Couture Kongresszus résztvevőihez, 1957. november 8.

[4] Im.

[5] Carmelo Leotta, „La via pulchritudinis”: La bellezza nella moda e nei costumi. La Quarta Rivoluzione

[6] XII. Pius, A Katolikus Akció Fiatal Nőkhöz intézett beszéde, 1941. május 22.

[7] Pietro Palazzini és Francesco Roberti bíborosok, Dizionario di Teologia Morale (Studium, Róma, 1961) 1006. o.

[8] XV. Benedek, Sacra Propediem enciklika, 1921. január 6.

[9] XI. Pius, A Katolikus Nők Ligáinak Nemzetközi Szövetségéhez intézett beszéd, 1925. október 28.

[10] XII. Pius, Beszéd a Katolikus Akció Fiatal Nőkhöz, id.

Létrehozva 2024. augusztus 27.