Életünk legfőbb feladata, Isten dicsőítése. Sok hitoktatást, prédikációt mondtam és hallgattam meg, de   – úgy érzem – ezt a lényeges isteni felszólítást és elvárást Isten részéről, sem én sem társaim kellőképpen nem hangsúlyoztuk ki.

Egy teremtmény nagyobbat, szebbet nem alkothat, gondolhat, mondhat, vagy tehet, mint azt, hogy megdicsőítse áldott Teremtőjét szavával és életével. A januári életige ezt a húrt pengette, ezt a témát fejtegette. – Amikor néhány éve – úgy éreztem, hogy „belerázódok” hitem világába   – ébredésem első gondolata – mindjárt ez volt – mintegy isteni sugallat:   Te csak dicsőíts! Meggyőződésem, hogy mindenki, aki élő hitre ébred egy megújult öntudattal, ezt a sugallatot megkapja. A dicsőítés központi feladattá válik, a legfontosabb tennivalóvá. Csak az a kérdés, hogy ez miként valósítható meg. Legegyszerűbb válasz: Szóval, szavakkal. A dicsőítés szavai, az első szóba jöhető eszköz. A 2000 éves egyház rendelkezik a dicsőítés bőséges szóállományával. Nem is beszélve az ószövetség dicsőítő zsoltárairól, a próféták és Isten embereinek magasztaló imáiról. Igen, tudjuk, érezzük,   s ez a másodiknak beérkező sugallat, hogy a dicsőítés szóbeli imáit   – amennyire csak képesek vagyunk rá – szívből kell harsogni, mondani, avagy suttogni. S ezt tartósan, napról-napra, évről-évre és évtizedekről évtizedekre menő tartós elszántsággal és fáradhatatlan kitartással kell végezni, mint alapvető teremtményi kötelességünket.

Az elmélkedés letölthető itt.

Létrehozva 2013. március 10.