A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. (Ter 1,24)

Milyen jó, hogy mielőtt belépnénk Nagyböjt Szent Negyvennapjába, és elkísérnénk az értünk testté lett Igét a pusztába, az Egyház a Szentírás kezdő lapjait olvastatja velünk, s ezen keresztül a Szentlélek a Paradicsomkertbe vezet vissza bennünket.

Fontos, hogy amit ma a Teremtés könyvéből olvasunk, azt látomásként őrizzük szívünkben. A különböző vallási előírások betartása, a rituális gyakorlatok végzése, de még a böjti jó cselekedetek is erőtlenek és üresek maradnának e látomás nélkül. Meg kell hogy indítson Isten szeretetének határtalansága, amellyel megszánta a világot, amiért az nem volt, és teremtő szavával kimondta, hogy legyen. Meg kell hogy rendítsen az a minden mást megelőző isteni döntés, mellyel az Atya öröktől fogva elhatározta, hogy elküldi szent Fiát a világba, hogy általa megossza szentháromságos életét az emberrel. Fel kell hogy ismerjük, hogy az egész világegyetem nem egyéb, mint egyetlen pazar, grandiózus és mégis a legapróbb részletekig gondosan kimunkált díszlet ahhoz, hogy színpadra lépjen az ártatlan és tiszta Ember, aki elhozza nekünk az Isten országát.

Ebben az örök isteni tervben szemléljük saját magunk parányi létezését is. Milyen hihetetlen, hogy Isten öröktől fogva, évmilliárdokon át készült arra, hogy egyszer mi is megszületünk. Szegényebbnek találta volna nélkülünk a teremtést, ezért szeretete galaxisokat teremtett, hogy otthonra leljünk a Földön, s Krisztusba iktatott új Ádámként az isteni jóság képviselői és kinyilvánítói legyünk. Kegyelemhordozók, akikben a teremtés eredeti szépségében ragyog fel, s akik majd megízlelhetik Isten nyugalmát és békességét a hetedik napon.

Ezzel az útravalóval kezdjük meg a Nagyböjt áldott, szent idejét, ezt a látomást vigyük magunkkal a pusztai magányba, hogy felvértezzen minket a Kísértővel megvívandó harcra.

Létrehozva 2017. március 1.