Egyes evangéliumi szakaszokat annyira ismerünk, hogy szinte unjuk, amikor újra felhangzanak. Azt gondoljuk, már kimerítettük, s ránk nem vonatkozik Isten igéje. Éppen ez mutatja, mennyire nem vagyunk jó talaj.

Más szakaszokkal meg úgy vagyunk, hogy reggel meghallgatjuk őket, estére pedig már fel sem tudjuk idézni, mit hallottunk. A belső figyelem hiánya mutatja, hogy nem jó talajba hullott bennünk Isten igéje. Vagy megcsodáljuk Jézus teremtő képzeletét, életszerű, kifejező hasonlatait, képeit, de talán éppen ez a pusztán esztétikai értékelés lehet az akadálya annak, hogy az ige valóban jó földbe, elég mélyre hulljon bennünk, ahol gyökeret is verhet. A sátán mindent megtesz azért, hogy megakadályozza Isten igéjének meggyökerezését szívünkben. Igyekszik fontosabbnak és izgalmasabbnak tűnő dolgokkal bevetni szívünk földjét, hogy hely se maradjon számára. Mi pedig gyanútlanul olvassuk a Szentírást, nyugodt lelkiismerettel elfelejtjük, és elmerülünk a sok teendőben vagy a világ hívságaiban.

A magvetőről szóló példabeszédet szinte kívülről tudjuk, pedig az lenne a fontos, hogy belülről ismerjük, hiszen – ahogy a mai Szentleckében is olvassuk – Isten szívünkbe adta törvényeit, és az elménkbe írta. Amióta megkaptuk Krisztustól a Szentlelket, semmi mentségünk sincs, ha nézünk, de nem látunk, hallunk, de nem értünk. Ugyanakkor a mai Evangélium fényében vajon melyikünk mondhatná el magáról jó lelkiismerettel, hogy az ő szíve bizony jó föld, s Isten igéje meggyökerezett, kicsírázott és növekszik bensőjében, harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozva?

Paradox módon annak szíve lehet jó föld, aki őszintén beismeri, hogy benne útfélre, köves talajra vagy tövisek közé hullott az isteni ige magvetése. Ha ezután bűnbánatot tart, akkor legalább ez a mai ige jó talajra talált benne.

Létrehozva 2013. január 31.