Isten világában, a Szentháromság közösségében a szeretet nem történik, hanem egyszerűen van, mert Istennek nincs története.

A földön azonban a szeretet történik, s a két világ, az Istené és az emberé csak úgy kapcsolódhat össze, hogy Isten belép az emberi történelembe, hogy minket felemeljen oda, ahol a szeretet van. Azzal, hogy Jézus beszáll mindennapjaink imbolygó és törékeny bárkájába, mely az elemeknek kiszolgáltatva igyekszik a túlpart felé, életünket, küszködéseinket a szeretet történetévé alakítja.

A szeretetet megismerni annyit jelent, mint hinni és bízni benne, ez pedig nem fér össze a félelemmel. A helyes istenfélelem, a Szentlélek ajándéka egészen más: nem folytonos szorongás, bénító rettegés, hanem az igaz szeretet jellemvonása itt a földön. Akiben ott munkál az istenfélelem, az úgy érzi át Isten szeretetére való méltatlanságát, hogy közben semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy elmerüljön ebben a végtelen szeretetben, s számára Jézus közelsége ártatlan és mély belső örvendezés forrása lesz.

A vízen járó Jézus sem félelmet akar kelteni tanítványaiban, hanem szeretetüket akarja növelni. Azért tesz úgy, mintha el akarná kerülni őket, mert nem az egyértelműségben, a világosan látásban, hanem a bizalomban és a kölcsönös szeretetben tudja egészen kinyilatkoztatni magát. Arra akarja megtanítani a tanítványokat és általuk minket is, hogy merjük egészen rábízni magunkat. Ha az ő jelenlétében élünk, ha az ő szeretete tölti be szívünket, akkor akár háborgó, akár lecsillapodott tengerhez hasonlít életünk felszíne, a mélyben békességünk van. Hiszen ő nemcsak a tenger hullámait képes egy szavával lecsillapítani, hanem kimondott vagy kimondatlan, magunk elől is rejtegetett félelmeinket, egzisztenciális szorongásunkat is elveszi.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)